Shock!

szeptember 18.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Carcass: Heartwork

1018carcass01Borítékolhatóan vita származik belőle, ha olyan kijelentéseket teszünk, hogy ez vagy az a lemez egy adott évtized egyik legfontosabbika, legjobbika, legmerészebbje – valami biztosan kimarad, más garantáltan másképp látja, megint mások szerint pedig felfújt lufiról van szó, ami igazából nem is fontos, jó vagy merész. Léteznek azonban közös nevezők, amelyeket még azok is elismernek, akik egyébként nem feltétlenül szeretik az adott albumot. Ha a '90-es évekről beszélünk, a brit Carcass negyedik nagylemeze, a ma húsz éve megjelent Heartwork mindenképpen ilyen – ha nem születik meg ez az album, a mai extrém metal színtér gyökeresen másképp festene.

A Carcass – a Napalm Death mellett – kétségtelenül Nagy-Britannia elsőszámú extrém metal bandájának számított, amikor nekiláttak negyedik nagylemezük munkálatainak. Jeff Walker basszer/énekes, Bill Steer gitáros/énekes és Ken Owen dobos minden túlzás nélkül a death/grind vonal pionírjának számított az 1988-as Reek Of Putrefaction és az 1989-es Symphonies Of Sickness lemezek révén, az 1991-es Necroticism: Descanting The Insalubrious pedig – nem kis mértékben az újonnan érkezett másodgitáros, a svéd Mike Amott játékának és ötleteinek köszönhetően – akkor és úgy hozott újdonságokat a death metalba, amikor a stílus már éppen kezdett belefordulni a túltermelési válságba. A zenekar folyamatosan növekedett, így kiadójuk, az Earache is komoly bizalmat szavazott nekik: úgy vonulhattak be 1993 tavaszán a liverpooli Parr Street stúdióba, hogy nem kevesebb mint 30 ezer dollárt toltak alájuk a munkálatokra, ami ezen a szinten igencsak kiemelt költségvetésnek számított.

megjelenés:
1993. október 18.

kiadó:
Earache / Columbia

producer: Colin Richardson

zenészek:
Jeff Walker - ének, basszusgitár
Bill Steer - gitár
Mike Amott - gitár
Ken Owen - dobok

játékidő: 41:55

1. Buried Dreams
2. Carnal Forge
3. No Love Lost
4. Heartwork
5. Embodiment
6. This Mortal Coil
7. Arbeit Macht Fleisch
8. Blind Bleeding The Blind
9. Doctrinal Expletives
10. Death Certificate

Szerinted hány pont?
( 47 Szavazat )

Ma már nem nagyon lehet kideríteni, tudta-e az Earache, pontosan mibe is ugranak bele, az előző két albumon bevált kollaboránssal, Colin Richardsonnal dolgozó zenekar ugyanis tudatosan és radikálisan más elképzelésekkel kezdett neki a munkának. Mindez már a dalszerzési szakaszban is a napnál világosabb volt: az újonnan született számok rövidebbek és sokkal világosabb szerkezetűek voltak a korábbiaknál, és nem utolsósorban dallamosabbak is. Jeff Walker: „A zenei változásokban több minden is közrejátszott. Az egyik tényező nyilván az volt, hogy nem hallgathattuk egész életünkben kizárólag a Repulsiont, a másik azonban az, hogy a zenekarban fokozatosan megváltoztak a dalszerzői hangsúlyok. A Reek lemezt nagyjából egyenlő mértékben írtuk Bill-lel és Kennel, de akkoriban az alapokat illetően, a riffeket és a szövegeket tekintve is Ken számított a legmeghatározóbb embernek a bandában. Ez egyébként a Carcass egyediségéhez is sokat hozzátett, hiszen dobosként olyan gitártémákat hozott, amik egy gitárosnak soha az életben nem pattantak volna ki a fejéből. A Symphonies Of Sicknesst is Ken riffjei dominálták, de immáron elsősorban az én szövegeimmel, a Necroticism zenéjében pedig Ken mellett ismét megnőtt Bill szerepe, ráadásul akkor már Mike Amott is beszállt a bandába, aki szintén rengeteg ötletet hozott. Itt már szinte kizárólag én írtam a szövegeket, ami a Heartwork korszakban is megmaradt, ide viszont már gyakorlatilag csak Bill és Mike hozta a riffeket." További változást jelentett, hogy az előző albumokon szintén vokalizáló Bill itt már egyáltalán nem akarta színesíteni a képet saját hangjával, így minden énektéma kidolgozása és feléneklése Walkerre maradt.

1018carcass03

Noha Amott hat új dalban is társszerző volt Steer mellett, a svéd gitáros ekkoriban már nem annyira érdeklődött az extrém zene iránt, mint a többiek. Ez a munka elejétől kezdve nyilvánvaló volt, a tradicionális hard rock/metal és doom muzsikákra rágyógyult Mike a korabeli nyilatkozatok szerint már a stúdióban sem tűnt túl lelkesnek, ám az, hogy végül csak a saját szólói erejéig szerepelt a lemezen, nem ebből fakadt. Amott ugyanis előzetesen Indiában turistáskodott, ahol elhagyta az útlevelét, és egyszerűen nem ért vissza Angliába a lekötött munkálatok kezdetére. A zenekar azonban nem akart packázni a kiadóval, pláne, miután ekkora pénzeket pumpáltak a lemezbe, és még magának H.R. Gigernek is kicsengettek háromezer fontot a leendő borítóért (a mester elsőre nyolcezret kért, de aztán meggyőzték, hogy ennyit nem tudnak kifizetni neki), így mire Mike megérkezett, Steer már minden ritmusgitárt felnyomott a stúdióban. Mindez egyébként nem okozott különösebb fennakadásokat, a csapat profi módon kezelte a helyzetet – miként azt is, hogy Amott gyakorlatilag a munkálatok befejezése után azonnal tovább is állt a már említett eltérő zenei elképzelések miatt. „Egyszerűen nem jelentett már számomra örömöt, hogy továbbra is death metalt játsszak", mondta ekkoriban Mike, aki ezután alapította meg a Spiritual Beggarst – miután pedig a színtér meghallotta az 1993. október 18-án megjelent Heartworköt, egy teljes világ nézte totál idiótának, amiért otthagyott egy ilyen zenei egységet valami bizarr, a korszak viszonyai között teljesen piacképtelennek tűnő retro-doom projekt kedvéért.

1018carcass04A Heartwork ma már egyetemes metal klasszikusként él a kollektív emlékezetben, méghozzá teljesen reálisan, de érdemes megjegyezni, hogy amikor megjelent, korántsem volt általános a felette érzett öröm. Sok keményvonalas death metal hívő egyszerűen nem értette, mit csinál a zenekar, a Carcass ugyanis radikálisan más irányba lépett az anyaggal, mint bárki is várta volna. Az itteni megközelítés csírái persze ott voltak a korábbi albumokon is, ám Steerék olyan módon erősítettek rá ezekre, ami voltaképpen példa nélkül állt az 1993-as metal színtéren. Emlékezzünk csak vissza: ebben az időszakban elsősorban a hardcore-osabb megközelítésű durvulás vált általánossá a műfajban, miközben mindenki igyekezett minél több panterásan szaggatott riffet építeni a dalaiba, és ezek mellé lehetőleg egy-két Layne Staleyt idézően ködös dallamot is passzintott. No, hát a Carcassnél ilyesminek bizony nyoma sem volt: a bandán ehelyett előjött egy sor hatás a klasszikus heavy metalból, csupa olyasmi, ami ekkoriban még a nemzetközi rocksajtóban is totális tiltólistán szerepelt, a múlt cikiségei között a lila sztreccsnadrág meg a szegecselt csuklószorító mellett. Jeff: „A death metal tulajdonképpen a heavy metal egy extrémebb formája. A klasszikus metal tele volt harmóniákkal és dallamokkal, ezek azonban eltűntek a death metal és a grindcore megjelenésével. Mi pedig visszakanyarodtunk a klasszikus metal elemeihez, de közben megőriztük a brutális hangzást is. A Necroticism epikusabb, hosszabb dalokból állt, most azonban igyekeztünk csökkenteni a riffek számát, ami által sokkal hatásosabb, lényegretörőbb lett maga a zene, hiszen kidolgozottabbak, teljesebbek a dalok. Mindenképpen közérthetőbbek lettünk, de a közérthető és a kommersz zene között óriási a különbség. Rég túljutottunk már azon, hogy a lehető legextrémebb és legkaotikusabb muzsikát játsszuk. A Heartwork a Carcass eddigi legagresszívebb, de leginkább befogadható albuma is egyben. Szerintem nem volt olyan hatalmas ez a váltás, hiszen már az előző lemezen sem ugyanazt játszottuk, amit az előző kettőn. Egyre jobb zenészek lettünk, megtanultunk jobb és jobb dalokat írni, és most már azt is tudjuk, mitől szól jól egy lemez. Tudjuk, hogyan lehet elérni, hogy minden hangszer élesen, jól elkülöníthetően szóljon, de ugyanakkor nem úgy akartunk továbblépni, hogy nem adjuk fel önmagunkat. Egyszerűen csak több hagyományos rockelemet építettünk a dalokba. Az első lemezünk idején tizennyolc éves voltam, és azóta elég sokat fejlődtem, akárcsak a többiek. Akkoriban elegendő volt számunkra, ha szimplán durva és brutális zenét játszunk, de ma már az a cél, hogy a durvaság megőrzése mellett egyre jobb dalokat írjunk. Senki sem játszhatja ugyanazt éveken át."

Nemcsak a zene alakult azonban át: a korábbi belezős, orvosi szakkifejezésekkel telezsúfolt beteges szövegvilág is átadta helyét valami másnak. Jeff: „Korábban szövegileg is elértünk egy határt: mi voltunk a legszélsőségesebbek ezen a téren is. Ha még azokat a szövegeket is fokozni akartuk volna, mindenki rajtunk röhögne. Emellett úgy éreztük, több mondanivalóval is rendelkezünk annál, minthogy örökre orvosi lexikonokból írjunk szövegeket. Persze ehhez a durva zenéhez agresszív szövegek passzolnak, de ez a lemez másfajta agressziót tükröz, mint a korábbiak. A szövegeink eredetileg azért voltak olyanok, amilyenek, mert Bill és Ken ezt akarta. Szinte az összes képtelen kifejezés Kentől érkezett: marha jó fantáziája volt, ami rengeteget nyomott a latban abban a közegben, amikor mindenki ugyanarról írt, ráadásul a szótárak is sokat segítettek. Viszont az évek során fokozatosan én lettem az egyetlen énekes és szövegíró, én pedig egy idő után már abszolút nem tartottam érdekesnek ezt az egész véres vonalat."

1018carcass02A Heartwork kapcsán talán a mellbevágóan tömény jelleg az első, ami feltűnik a hallgatónak, ám mindenképpen más ez a sűrűség, mint a korábbi albumok esetében. Maga a muzsika jóval szellősebb lett a korábbi anyagoknál, ám javarészt az ezernyi légkalapács erejével zúzó gitároknak, a Richardson által kreált, az akkori viszonyokhoz képest igencsak hi-tech, de a mai napig ütős hangzásnak és a groove-osabb, fogósabb jellegnek köszönhetően mégis legyalulja a szürkeállományt a lemez, és mivel nincs benne lankadatnyi pihenő sem, a hatás tényleg nehezen hasonlítható máshoz. A banda Walker által említett törekvései tisztán tetten érhetőek: mindenféle felesleges zsírtól megszabadított, tökéletesen kerekre formált dalokról beszélünk, amelyek közül elég nehéz külön kiemelni darabokat, mivel egyrészt mind perfekt, másrészt ugyanannyira egybefügg az egész lemez, mint mondjuk a Reign In Blood. Vagyis lehet külön-külön is bőgetni a dalokat, de ez nem fogható ahhoz az elsöprő erőhöz, amit egyvégtében hallgatva fejtenek ki. A zúzós, kíméletlen, mennydörgő massza szigora azonban nemhogy emészthetetlen, hanem nagyon is fogósak a dalok, és a gitárszólók dallamossága is feltűnő. Steer és Amott az egész lemezt telepakolta fülbemászó, fütyülhető melódiákkal.

A nyitó Buried Dreams helyből tökéletesen példázza az elképzeléseket: a Necroticism hosszabb, komplexebb témáival szemben itt szó sincs bonyolításról, mindössze néhány irgalmatlanul eltalált, masszásan groove-os riffre és egy melodikus, csodálatosan kidolgozott szólóbetétre épül a dal, meg persze Walker hisztérikus morgó-károgó üvöltésére, és bizony ha létezik olyan, hogy death metal sláger, ez a szám nagyon közel áll e kategóriához. A Carnal Forge már gyorsabb, őrlősebb tempókat is hoz, a könnyfakasztóan melodikus gitárszólók azonban itt is a helyükön vannak, nem is beszélve azokról a bizonyos tradicionálisan heavy metalos melódiákról, amelyeket ekkoriban még bizony abszolút nem volt divat efféle extrém zenei környezetbe ágyazni, a Carcass az elsők között kísérletezett ilyesmivel – és bizony azóta sem igazán sikerült náluk jobb eredményre jutnia senkinek... A No Love Lost az album egyik legfogósabb, leghatásosabb szerzeménye: doomosan groove-os, gyilkos riffekre épül, húzása néhol már-már szinte rockos, és valami egészen megbabonázóan jó. Itt lehet talán a legjobban szembesülni vele, hogy a banda olyan méregerős gitártémákkal pakolta tele az egész anyagot, amelyek gyakorlatilag minden nótát a hátukon cipelnek: nem mintha Jeff brutális énektémái ne passzolnának tökéletesen az alapokhoz, de tökéletesen értem, miért kattant rá a Heartworkre egy csomó olyan ember is, aki egyébként mindig is ódzkodott ettől a fajta vokalizálástól.

A címadó dal eszenciális Carcass: death metalos, kalapáló kezdőtémája nem véletlenül lett a VIVA tévé hőskorában futó Metalla műsor szignálja, ami utána következik, az viszont vegytiszta heavy metal. Mind a riffek, mind a gitárharmóniák mélyen a '80-as években gyökereznek, de az ezekből a csapat death metalos agyával gyúrt dal 1993-ban földrengetően radikálisan hatott ebben a formában. Mestermunka. Az Embodiment ízes kezdő témázgatásából újabb falbontó durvulat bontakozik ki, a gonosz, aljas riffek ereje verhetetlen, de az is utánozhatatlan, ahogy a nyitó harmóniák visszahozatalával, majd a további vegytiszta heavy metal témák csatasorba állításával időről időre oldják ezeket. Akinek eddig nem esett le, hogy itt valami másról van szó, mint korábban, legkésőbb a This Mortal Coil galoppozó témái hallatán annak is garantáltan felvillant a fejében a lámpás, ez ugyanis akár Iron Maiden is lehetne valami végtelenül elvadított változatban (még a basszus is Steve Harrist idézi), és ezen az összhatáson még az ide-oda beszúrt extrémebb törések, váltások sem módosítanak jelentősen.

1018carcass06

Az Arbeit Macht Fleisch több váltással, gyorsabb, horzsolóbb témákkal operál – a tradicionálisabb megközelítés innen sem veszett ki, és a gyönyörű gitárfinomságokat sem spórolták ki belőle, de a blastbeates zúzdáknak is köszönhetően ez az egyik leginkább a korábbi Carcasst felidéző momentum. A Blind Bleeding The Blind a verzék alatti szellős, már-már meglepően szimpla riffeknek köszönhetően lesz roppant fogós, de azért itt is akadnak szélvész tempójú betétek, amelyek elég jelentősen megkeverik a kását (Owen is marha jókat dobol benne egyébként). E kettősség a Doctrinal Expletives-en is végigvonul, légkalapács riffek váltják benne a fortyogó zúzdákat, amelyekbe idővel a heavy metal is megint bekúszik, méghozzá egészen briliáns formában. Az ember néha elcsodálkozik, honnan vette azt a teljesen elszabadult, minden határra fittyet hányó bátorságot a Carcass, amely végigvonul ezen az egész lemezen, mert ennek aztán tényleg nem nagyon akadtak közvetlen előképei... A záró Death Certificate pedig a maga hosszabb, fantasztikusan ízes gitárszóló-betétjével jelent méltó lezárást, bár összességében persze ez is egy zúzós nóta. És nincs utána levezetés, feloldozás, egyszerűen csak véget ér a lemez.

A zenekar Amott helyén Mike Hickey gitárossal kezdte meg a koncertezést a lemezzel, és miután az Earache ekkoriban a Columbiával működött együtt a terjesztésben, igen gyorsan látványos eredményeket produkáltak. Az album körül azonnal izzani kezdett a levegő: mindenki érezte, hogy amit csinálnak, az a maga nemében valami új, és olyanok is felkapták rá a fejüket, akik korábban abszolút nem hallgatták őket. Az már persze megítélés kérdése, zeneileg mennyire passzoltak előzenekarként a Body Count elé az aktuális brit turnén, de mivel Ice-T rap metal bandája ekkoriban az érdeklődés kereszttüzében állt, a felhajtás Walkerék számára is extra nyilvánosságot hozott. További alapos turnék következtek Európában és a tengerentúlon is, miközben az MTV folyamatosan nyomta a címadó dal és a No Love Lost klipjeit a Headbanger's Ballban.

1018carcass05

A zenekarban 1994 nyarán Carlo Regadas váltotta Hickeyt, ám megállíthatatlannak tűntek: nem véletlen, hogy a Columbia átvette őket az Earache-től. Ekkor még persze senki sem sejtette, hogy ez a megállapodás végül a zenekar sírját ássa majd meg. Walker: „Az egész úgy indult, hogy a Columbia átvette az Earache amerikai terjesztését, és felfigyeltek rá, hogy nem is fogynak rosszul ezek az underground metal zenék. Úgy döntöttek, pár zenekart megpróbálnak jobban támogatni: hét Earache-csapattal kezdtek el komolyan dolgozni, közöttük velünk is. A Heartwork idején minden nagyon jól pörgött, sokat turnéztunk, és nagyon lehetett érezni a megfelelően végzett promóciós munka hatását is, hiszen az addigi 30 ezres amerikai lemezeladás például hirtelen felkúszott 70 ezerre. Ekkor javasolta a Columbia, hogy a szimpla terjesztés helyett akkor inkább szerződjünk közvetlenül hozzájuk. Nem is volt ellenünkre ez az egész, úgy gondoltuk, ennyi esélyt igazán adhatunk magunknak. De ahogy aláírtuk a szerződést, egyből egy csomó hülye ötlettel álltak elő, mindenféle költséges trükköt akartak kitalálni a banda felfuttatásához, és ész nélkül ki is szórtak volna egy rakás pénzt az ablakon, ha nem mondunk nekik kapásból nemet. Közben pedig folyamatosan búcsúztatták is el az Earache csapatait, és a végén egyedül mi maradtunk náluk a hétből. Csak utólag derült ki, hogy a fickót, aki ezt az egészet kitalálta, már ki is rúgták a cégtől, mire egyáltalán megkötötték a szerződéseket, és akkoriban ráadásul a zenei klíma is óriásit változott Amerikában: megszűnt az MTV-ben a Headbanger's Ball, több fontos rockrádió is lehúzta a redőnyt, és a szakma is nagyon elbizonytalanodott emiatt a metallal kapcsolatban. A Columbia meg hirtelen azon vette észre magát, hogy ott van náluk egy rakás metal csapat, és senki sem tudta, mihez kellene kezdeni velük..."

A Heartwork eladásai világviszonylatban ekkor már közelítették a 300 ezer példányt, a Columbia pedig a maga módján egyébként tényleg bízott a csapatban. 200 ezer dollár előleget biztosítottak számukra a folytatáshoz, ám amikor a Carcass 1995 elején, Walesben ismét Richardsonnal nekilátott a folytatásnak, elkezdtek kihátrálni mögülük, mondván, hogy a banda még nem áll készen a stúdiózásra. Walkerék igyekeztek nem foglalkozni az akadékoskodással – holott Jeffet még énektanárhoz is el akarták küldeni ekkoriban –, mint ahogy azzal sem, hogy a cég Terry Date csúcsproducerrel szerette volna átkevertetni a leszállított lemezt. Ezek után viszont a Columbia is bekeményített, és egyszerűen nem volt hajlandó megjelentetni az elődjénél egyébként még tradicionálisabb formátumúra szabott, dallamosabb új anyagot. Mindez állóháborúhoz vezetett a felek között: a cég nem engedett, a Carcass viszont nem gyúrta át a kiadó igényei szerint a dalokat. A kaput végül az tette be, amikor a lemeztársasági fejesek csökönyössége miatt a zenekar kénytelen volt visszautasítani az Iron Maiden turnéajánlatát 1995 őszére vonatkozóan. Steernek ekkorra már egyébként is tele lett az agya az egész lélekölő huzavonával, ez azonban az utolsó cseppet jelentette nála a pohárban, és végül az év végén kilépett a zenekarból. Noha időközben a Columbia elengedte a kész lemezzel a bandát, a Swansong már egy nem létező formáció munkájaként jött ki az Earache-nél 1996 nyarán, mivel Walkernek és Owennek meg sem fordult a fejében, hogy Bill nélkül is továbbvigyék a zenekart.

1018carcass07Noha a banda feloszlott, lemezeik a '90-es évek második felében hihetetlenül megerősödött metal undergroundban igazi alapvetésnek számítottak, különös tekintettel a Heartworkre. Így utólag egyértelmű, hogy a Carcass az elsők közé tartozott azon extrém csapatok sorában, amelyek felismerték: a death metalos durvaságot a tradicionális heavy metal fegyvertárral összeeresztve valami egészen új születhet a kezeik alatt. A jellegzetes melodikus északi death metal vonal létrejöttében például az At The Gates 1995-ös Slaughter Of The Soulja mellett egyetlen másik album sem játszott akkora szerepet, mint a Heartwork, de ugyanígy az amerikai metalcore színtér is garantáltan egész másképp festett volna, ha húsz éve nem jelenik meg ez az anyag. Valahol ironikus, hogy azokat a babérokat, amelyeket – amennyiben létezik igazság a világon – a Carcassnek kellett volna learatni, részben végül régi harcostársuk, Mike Amott gyűjtötte be, aki pár évvel kilépése és két zseniális, ám abszolút sikertelen Spiritual Beggars album után rádöbbent, hogy mégsem nőtt ki a death metalból, és az Arch Enemyvel egyértelműen a Heartwork nyomdokain indult el a sikerek felé.

Mivel Walker ekkoriban semmit – vagy legalábbis semmi igazán érdemlegeset – nem csinált, Steer elsősorban a Firebird nevű retro-rockos projektjével molyolgatott az underground legmélyén, szegény Owen pedig 1999-ben agyvérzést kapott, és tíz hónapot kómában töltött, Amott mindvégig látható aktivitása többek között odáig vezetett, hogy sokan a mai napig az ő számlájára írják a '93-as Carcass album zsenialitását. Jeff és Bill ahol csak lehet, igyekszik is megcáfolni ezeket a vélekedéseket. Walker: „Mike egyértelműen sokat tett hozzá a zenéhez Necroticismen és a Heartworkön, ezt nem is szabad elvitatni tőle, de minden elismerés mellett azért érdemes azt is megjegyezni, hogy rengetegen neki tulajdonítanak egy csomó mindent ezeken az albumokon, amik igazából nem tőle jöttek, hanem Billtől. Fantasztikusan gitározott a dalokban Mike is, és frissességet hozott a zenébe azzal, hogy ellenpontozta Bill játékát, de egy rakás olyan szóló szerepel a Heartworkön, amelyekről az emberek a mai napig azt hiszik, hogy Mike játszotta őket, miközben valójában Billt hallják."

1018carcass08Az is érdekes, hogy a Carcass 2008-as újjáalakításának ötlete is Mike-tól származott, és ugyan a banda ezt követően éveken át hatalmas sikerrel turnézott – többek között nálunk is jártak –, végül az idén elkészített, Surgical Steel címet kapott kiváló visszatérő album megírásából már ismét kifarolt, noha előzetesen érdeklődött a projekt iránt. Mindezt nehéz külső szemmel megítélni: az Arch Enemy nyilván jól futó név, főleg a Távol-Keleten, ahol Amott igazi szupersztárnak, az egyik elsőszámú gitáristennek számít, szóval valahol érthető, hogy nem akarta mindezt félretenni egy olyan csapat kedvéért, ahol legfeljebb a harmadik számú ember lehetne Walker és Steer mögött. Arra azonban egyértelműen jó volt ez az egész, hogy bárki számára bebizonyosodjon: a Carcass Mike nélkül is képes komoly teljesítményre, amely – természetesen – elsősorban a Heartwork táptalajából fakad.

A Heartwork hatásának fényében legalábbis vicces, hogy maga Walker például mai fejjel egyáltalán nem tartja tökéletesnek a '93-as mesterművet: „A Heartworköt egy kicsit túlcsiszoltuk. Amikor először felteszed, szétrobbantja az agyadat a hangzás, de hamar elmúlik a sokkhatás, mert végig iszonyatosan súlyos a lemez, és nincsenek benne váltások, pihenős részek, netán fokozások. Elejétől végéig súlyos az egész, levegőt is alig kapni közben." Tény, hogy így van, ez azonban ebben az esetben bizonyosan nem hátrány: a Heartwork örök etalon a műfajban, a '90-es évek egyik legfontosabb underground metal albuma.

 

Hozzászólások 

 
+8 #26 spanom_gyurma 2013-12-07 20:02
bárcsak több olyan metal album születne, amin pontatlan a dob, vagy legalább is nincs kieditálva!
Idézet
 
 
+8 #25 wice 2013-10-30 13:41
Idézet - adamskij:
azért Ken Owen védelmében meg szeretném jegyezni, hogy minden bizonnyal számos jobb technikai képességű dobos nőtt fel az utóbbi 20 évben, mióta a majd teljes amerikai szcéna nyúlja az At The Gates és Carcass nótákat, de olyan dobtémát egyikük sem volt képes kitalálni, mint ami pl az Arbeit Macht Fleisch-ben hallható. márpedig ez a lényeges. hatalmas erénye a lemeznek a mega-gitározás mellett a gitár-dob együttese, Ken egyszerűen remekül hangsúlyoz pont ugyanúgy, amikor Bill vagy Mike. sajnos ebből nem maradt olyan sok az idei lemezre, bár nekem nagyon tetszik ez a visszatérés is.


Szinte szó szerint ezt írtam volna. Jó az új lemez (bár alig van rajta valami, amihez hasonlót korábban ne hallottunk volna tőlük), de pont a dobból nekem is hiányzik Ken ötletessége, és a játékának a húzása. Ő pont olyan maximalista volt a dobtémáival, ahogy Bill a gitárral vagy Jeff a szövegekkel: egyszerűen sehol sem volt hajlandó unalmas, kézenfekvő, rutin ritmust játszani. Amit mindenki más "tik-tak tik-tak tikt-tak (stb)"-nek játszott volna, az nála minimum "tiririri tak-tik-takataka-tik-tik" volt.

Picsába, úgy hiányzik a régi Carcass. :(
Idézet
 
 
+5 #24 asdasd 2013-10-25 14:20
Idézet - adamskij:
azért Ken Owen védelmében meg szeretném jegyezni, hogy minden bizonnyal számos jobb technikai képességű dobos nőtt fel az utóbbi 20 évben, mióta a majd teljes amerikai szcéna nyúlja az At The Gates és Carcass nótákat, de olyan dobtémát egyikük sem volt képes kitalálni, mint ami pl az Arbeit Macht Fleisch-ben hallható. márpedig ez a lényeges. hatalmas erénye a lemeznek a mega-gitározás mellett a gitár-dob együttese, Ken egyszerűen remekül hangsúlyoz pont ugyanúgy, amikor Bill vagy Mike. sajnos ebből nem maradt olyan sok az idei lemezre, bár nekem nagyon tetszik ez a visszatérés is.


Így van. Van az új lemezen hiába hiperpontos a dob, se íze, se bűze. Karakter nulla, szemben Ken dolgaival.
Nekem az egész idei lemez nem tetszik, de erről nem (csak) a dobos tehet.
Idézet
 
 
+10 #23 adamskij 2013-10-25 14:10
azért Ken Owen védelmében meg szeretném jegyezni, hogy minden bizonnyal számos jobb technikai képességű dobos nőtt fel az utóbbi 20 évben, mióta a majd teljes amerikai szcéna nyúlja az At The Gates és Carcass nótákat, de olyan dobtémát egyikük sem volt képes kitalálni, mint ami pl az Arbeit Macht Fleisch-ben hallható. márpedig ez a lényeges. hatalmas erénye a lemeznek a mega-gitározás mellett a gitár-dob együttese, Ken egyszerűen remekül hangsúlyoz pont ugyanúgy, amikor Bill vagy Mike. sajnos ebből nem maradt olyan sok az idei lemezre, bár nekem nagyon tetszik ez a visszatérés is.
Idézet
 
 
+8 #22 Dokibácsi 2013-10-22 14:11
Ez a lemez egy megkerülhetetle n alapmű, ráadásul van benne egy olyan frissesség, ami abszolút időtállóvá teszi. Az, meg hogy néha egy incifinci pontatlanság van benne, csak még elevenebbé teszi a lemezt, sőt, még "szerethetőbbé". Üdv: egy dobos.
Idézet
 
 
+6 #21 Flagellator1974 2013-10-21 18:21
Rendben, Kollias-szal nem nagyon tudna Ventor versenyezni. Elfogadom, hogy sokat hibázik, meg nem felső kategóriás dobos. De neki is lehet jó estéje néha :) Ventorozás befejezve.
Idézet
 
 
+6 #20 Draveczki-Ury Ádám 2013-10-21 08:56
Idézet - Flagellator1974:
Mondom, láttam élőben. Azt is elmondtam már, hogy szarok a hibákra, csúszásokra (Lars-nál különösen), de bizony van fülem ahhoz, hogy észrevegyem. Az első sorban drukkoltam a Kreator-nak. A "Pleasure to kill" ollyan precíz volt, hogy az eredeti alapján alig hittem a fülemnek. Szóljon már valaki, aki ott volt, hogy igazam van!! :D

Debrecenben én nem voltam, egy éve Pesten a szokásos aranyos bénázást hozta. Ettől még tök jó volt az egész, de azért Tim Yeung meg George Kollias után Ventorral kiállni... Na, szóval respekt Millének, hogy bevállalja ezt így. :D
Idézet
 
 
+4 #19 neal and jack and me 2013-10-21 08:56
nagyszerű lemez, de a dobos tényleg pontatlan. a heartwork ep-n egyébként sokkal jobban hallatszik a tempó egyenetlensége, mint ezen.
Idézet
 
 
-3 #18 Flagellator1974 2013-10-20 11:25
Mondom, láttam élőben. Azt is elmondtam már, hogy szarok a hibákra, csúszásokra (Lars-nál különösen), de bizony van fülem ahhoz, hogy észrevegyem. Az első sorban drukkoltam a Kreator-nak. A "Pleasure to kill" ollyan precíz volt, hogy az eredeti alapján alig hittem a fülemnek. Szóljon már valaki, aki ott volt, hogy igazam van!! :D
Idézet
 
 
+13 #17 Draveczki-Ury Ádám 2013-10-20 09:34
Idézet - Flagellator1974:
A megállapítás első fele igaz. Érdekelne, hogy érted a 2. részét. Láttam "élőben" dvd-n meg Debrecenben. Mit kell rajta "kipontosítani"?

Gyakorlatilag mindent, mert koncerten körülbelül olyan precízen játszik, mint Lars Ulrich. És DVD-n egyébként Lars is pontos, hiszen egy DVD-t is úgy vagdosnak utólag, ahogy akarnak.

Az egész pontosság témakörhöz: nagyon lényeges tényező, hogy ezek nem véletlen, hanyagságból benne hagyott hibák, pontatlanságok. Szerintem senki sem hiheti azt, hogy Colin Richardsonnak vagy akár maguknak a zenészeknek nem tűntek fel.

A korai Van Halen nagyon jó példa erre: azokon a lemezeken is bevallottan vannak hibák (konkrétan még az Eruptionben is benne hagyott egyet Eddie), hallatszanak is. Ted Templeman mindig ki akarta javíttatni velük ezeket, ők azonban nem foglalkoztak egy-egy mellényúlással, apró késéssel, ha összességében energikus és elkapott volt a felvétel. Itt ugyanerről van szó. Többek között pont ettől is lesz élő, lélegző érzete az egész produkciónak ahelyett, hogy valami olyan steril, klinikai. jobb esetben egyentriggerelt , agyoneditált, rosszabb esetben full dobgépes izé lenne, mint egy manapság születő Carcass copy metalcore/deathcore album.
Idézet
 
 
-2 #16 Flagellator1974 2013-10-20 07:31
asdasd: "Ventor legendásan szar dobos volt régen, most még ki van pontosítva lemezeken."

A megállapítás első fele igaz. Érdekelne, hogy érted a 2. részét. Láttam "élőben" dvd-n meg Debrecenben. Mit kell rajta "kipontosítani"?
Idézet
 
 
+6 #15 Equinox 2013-10-19 22:39
Idézet - asdasd:
Ventor legendásan szar dobos volt régen, most még ki van pontosítva lemezeken. Amúgy meg a Carcass akármelyik tagja megeszi reggelire zeneileg a Kreator azonos posztján játszó emberét. Már ha ez lényeges (nem az).

Egyébként sose értettem ezt a Kreatorözést ezzel a lemezzel kapcsolatban. Csak azért, mert a Heartwork refrénje hasonlít a People Of The Lie-éra? Mert ezen kívül köze nincs a két zenekarnak egymáshoz.

ezen kívül szerintem sincs, de ezért utaltam én is csak erre. Ami meg zeneileg hajtotta még őket a korai időkben, az az első 2 Kreator csonttörő thrashe lehetett, az meg olyan pontatlan, mintha én ütném a dobokat. De ott éppen hogy a tűz a lényeg. Ezért nem értem a kolléga kreatorozását, épp a Carcass-szal szemben. Eléggé nonszensz.
Idézet
 
 
+8 #14 asdasd 2013-10-19 21:50
Ventor legendásan szar dobos volt régen, most még ki van pontosítva lemezeken. Amúgy meg a Carcass akármelyik tagja megeszi reggelire zeneileg a Kreator azonos posztján játszó emberét. Már ha ez lényeges (nem az).

Egyébként sose értettem ezt a Kreatorözést ezzel a lemezzel kapcsolatban. Csak azért, mert a Heartwork refrénje hasonlít a People Of The Lie-éra? Mert ezen kívül köze nincs a két zenekarnak egymáshoz.
Idézet
 
 
+7 #13 Equinox 2013-10-19 20:39
Örök klasszikus, fogós, zseniális dalok. De néha jól esik csak úgy betenni, olyankor nem is tudom pontosan meélyik szóló melyik dalhoz tartozik, mégis fenséges élmény.

Lehet, hogy pontatlan a dob, de hogy az a Kreator amelyik hatott Billékre (lásd Coma of Souls) pontosabb lenne, meg hogy zeneibb (bár ilyet a kolléga nem mondott), az LOL.
Idézet
 
 
+4 #12 Montsegur 2013-10-19 20:36
Tényleg alapmű! Köszönöm a cikket!

Nemrég jelent meg a lemez Full Dynamic Range változatban. Nem értek az ilyesmihez, ez mennyivel jobb az eredetinél?
Idézet
 
 
+11 #11 RobertThorn 2013-10-19 16:59
A Machine Head Imperiumban meg 4:02-nél pontatlan a dob. A Pantera Rise-ja meg 3:02-nél.
Kalodába az ilyen arcpirítóan hanyag munkát végző - tized/századmásodperc eket vétő - dobosokkal, és addig dobálni őket fonnyadt paradicsommal és tojással, amíg meg nem tanulják, hogy mitől lesz jó és korszakalkotó egy lemez! :PP
Idézet
 
 
+9 #10 zebraman 2013-10-19 08:03
Idézet - zebraman:
Na és ha nem pontos Kan? Ez nem jazz lemez. A Necroticism és a Heartwork őrületéhez is hozzátesz egy kicsit az állítólagos csúszó ütem.


Inkább Ken, de hát én is pontatlan vagyok.
Idézet
 
 
+4 #9 zebraman 2013-10-19 08:01
Na és ha nem pontos Kan? Ez nem jazz lemez. A Necroticism és a Heartwork őrületéhez is hozzátesz egy kicsit az állítólagos csúszó ütem.
Idézet
 
 
+4 #8 T.G. Nagaarum 2013-10-18 22:29
Idézet - Simple:
Érdekes, hogy soha nem említi meg senki azt az elsőre is - és nem csak ezen az albumon - jól hallható nagyon zavaró tényt, hogy a dobos pontatlan.

Tényleg pontatlan.
Nekem is feltűnt sokszor, és a korábbi lemezeken is.
Mondjuk engem az ilyesmi nem zavar, ezért nem is tettem volna szóvá magamtól, de ha már megelőztek... És kell a szavazat az igazság mellett :-)
Idézet
 
 
+13 #7 björn 2013-10-18 20:23
Pedig pontatlan tényleg. A This Mortal Coilban elég szembetűnőegyéb ként, főleg ha megpróbálja az ember a CD-re elgitározni. A blastbeatekből le is hagy néha egy-egy taktust Ken. Szerintem a gyorsabb számokban nem használtak takjelet, de ez egyébként a lemez erénye is egyben. Ettől lélegző a seril/tömény hangzás ellenére.
Tökéletes. A kritika/megemlékezés is fasza. Hihetetlen de épp most vettem meg CDn pont, eddig csak kazin volt meg :D Nem is gondoltam bele hogy 20 éves.
Idézet
 
 
+6 #6 asdasd 2013-10-18 17:13
Idézet - Simple:
Érdekes, hogy soha nem említi meg senki azt az elsőre is - és nem csak ezen az albumon - jól hallható nagyon zavaró tényt, hogy a dobos pontatlan. Magyarul: valószínűleg nem használtak metronómot a felvételek során, és ez számomra majdnem teljesen megöli a zenéjüket. (Érthetetlen is az egész dolog, főleg hogy vissza-visszatérő probléma.) Amúgy sem tartom kiemelkedőnek a Heartwörköt, hisz ha ilyen zenét akarok hallgatni, akkor előveszem a Kreator cd-ket, amik sokkal jobban össze vannak rakva. Bár a hatását nagyon is elismerem, én a megjelenésekor sem voltam oda érte, és azóta is csak a gitárszólóktól borsódzik a hátam tőle.


Ekkora emeletes baromságot idén még nem hallottam.
Idézet
 
 
+7 #5 JetX 2013-10-18 16:14
Idézet - Simple:
Érdekes, hogy soha nem említi meg senki azt az elsőre is - és nem csak ezen az albumon - jól hallható nagyon zavaró tényt, hogy a dobos pontatlan.

persze hogy nem mert ez egy baromsag majd biztos colin richardson nem hasznalt metronomot
Idézet - Simple:
Amúgy sem tartom kiemelkedőnek a Heartwörköt, hisz ha ilyen zenét akarok hallgatni, akkor előveszem a Kreator cd-ket, amik sokkal jobban össze vannak rakva.

:D :D :D
Idézet
 
 
+7 #4 death69 2013-10-18 15:00
Ez a dobos kérdés érdekes, én rengetegszer zúztam le vele a hallójárataimat , és soha nem tűnt fel a pontatlanság. Mondjuk nem vagyok zenész, soha nem tanultam zeneelméletet semmilyen szinten, csak sima mezei rajongója vagyok a thrash/death vonalnak, lehet természetesen az én bot fülem a hibás.
Ettől függetlenül nálam 100%-os hibátlan, megkerülhetetle n hatalmas ZENE.
Idézet
 
 
-13 #3 Simple 2013-10-18 14:00
Érdekes, hogy soha nem említi meg senki azt az elsőre is - és nem csak ezen az albumon - jól hallható nagyon zavaró tényt, hogy a dobos pontatlan. Magyarul: valószínűleg nem használtak metronómot a felvételek során, és ez számomra majdnem teljesen megöli a zenéjüket. (Érthetetlen is az egész dolog, főleg hogy vissza-visszatérő probléma.) Amúgy sem tartom kiemelkedőnek a Heartwörköt, hisz ha ilyen zenét akarok hallgatni, akkor előveszem a Kreator cd-ket, amik sokkal jobban össze vannak rakva. Bár a hatását nagyon is elismerem, én a megjelenésekor sem voltam oda érte, és azóta is csak a gitárszólóktól borsódzik a hátam tőle.
Idézet
 
 
+11 #2 dr. justice 2013-10-18 13:02
Nekem a Necroticism a kedvencem tőlük, de minden egyes albumukat szeretem ( a Swansongot is ).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.