Shock!

Ahogy a Michael Schenker-beszámolóban írtam, ez a buli egy hosszú hétvégés kiruccanás bónusza volt, csak a Harem Scarem miatt valószínűleg sosem utaznék ennyit, pedig szeretem őket. Mégis azt mondom, utólag sajnáltam volna, ha kimarad az élmény, és itt még az örökérvényű „ha nem tudom, nem fáj" bölcsesség sem feltétlenül állja meg a helyét, hiszen van a bandának pár koncertfelvétele, tehát nagyjából tudhatja az ember, mire számíthat vagy miről marad le.

Persze ez a kijelentés nem teljesen helytálló, hiszen az ismerkedés alapjául szolgáló Live At The Gods buli felvétele anno engem sem szippantott be különösebben, meg kellett ismerni az igazi alapművet, a Mood Swingset, hogy végleg elköteleződjek a kanadaiak mellett. (A rend kedvéért hozzáteszem: a csak hangyányival kevésbé zseniális Believe volt az első stúdióanyag, amit hallottam tőlük és már az is megágyazott ennek). A húsz évvel később újra fel is vett kultklasszikus dalaira tényleg nem igazán léteznek szuperlatívuszok, sőt, a hangzása is tökéletes, tehát a remake-nek tényleg csak annyi értelmét látom, hogy elkövetői meg akarták ismételni életük nagy eseményét, hátha újra átélhetik egy mérföldkő elkészítésének élményét. És végül is, ha úgy vesszük, ezért nem lehet ezt sose abbahagyni, pedig a Harem Scarem már legalább kétszer megpróbálta: egyrészt fantasztikus érzés lehet mindennap úgy ébredni, hogy „baszki, ezeket a dalokat én írtam", másrészt egy kreatív zenészből sosem űzhető ki az a kisördög, ami arra sarkallja, hogy egy nap mégiscsak megpróbálja túlszárnyalni magnum opuszát.

Így aztán a Harry Hess frontarc és Pete Lesperance gitáros alkotta szerzőpáros és a banda nem kevésbé oszlopos, de egy-egy időszakot azért kihagyó ritmusszekciója, Mike Gionet basszer, illetve Darren Smith dobos lényegében sose tud kiszállni ebből a ringlispílből, amit ma már talán így harminc év után ők maguk is elismernek. Mivel a máshol énekesként is megfordult Darren kivételével egyikük sem igazán rocksztár-alkat (bár azért a hajmetalos külsőségeket ők is elég komolyan vették a hőskorban), sosem lehetett igazán befuttatni a Harem Scaremet, de talán az is közrejátszott ebben, hogy Kanada nem igazán volt a dallamos (hard) rockzene otthona, és ebben a műfajban igazán komoly sztárt az egy szem Bryan Adams kivételével nem tudott kitermelni. Lényeg a lényeg: a csapat a bennfentesek zenekarává vált, amelyet azért a japán piac és a világszerte lassan, de biztosan növekvő tábor el-eltartogatott mindig, ők pedig ennek köszönhetően a lehető legszélesebbre próbálták tárni a zenei kapukat, igaz, végül mindig visszatértek eredeti stílusukhoz. Ennek ékes példája az utolsó két lemezük, ami tökre hasonlít egymásra, mégis rendkívül élvezetes hallgatnivaló.

A Unitedot amúgy is nagyon hype-olták az előzetes nyilatkozatokban, de nem csináltak segget a szájukból, tényleg nyomtak róla bőven, a tizennégy dalos műsorből öt kapásból erről szólt, köztük a Sinking Ship és a No Regrets mint két ráadás az űberklasszik No (fuckin') Justice után. Persze 80 perc baromi kevés egy Harem Scarem-kaliberű repertoárhoz, szóval a setlistet megsasolva bármelyik komoly rajongó elkezdheti kántálni kimaradt kedvenceit, mégis, szerintem nem is az eljátszott dalok voltak az igazán érdekesek (elvégre alapból kurvajó mindegyik), hanem az a fölényesen, sőt, megalázóan laza zenélés, amit ez a négy arc az összegyűlt saccra kétszáz spany kat helyi rajongónak elővezetett. Említettem ugye a ritmusszekciót: nos, Darren Smith nekem nem annyira nem jött be Jake E. Lee énekeseként sem lemezen, sem élőben, de tény, hogy például a Sentimental Boulevard-hoz keresve sem lehetne jobb hangot találni. (Játszották vajon ezt a dalt, amíg nem volt tag?) És nyilván más megítélés alá esik az ének, ha közben dobol is az illető. A vokáloknál persze akadt némi gépi megtámogatás, de azért bőven kihallatszott, hogy mind a négyen erős hanggal rendelkeznek, tehát a mankót inkább csak ma már „kötelező" jellege miatt használja a banda.

Harry Hess alkalmanként másodgitárt is ragadott, főleg, amikor nem énekelt, és saját bevallása szerint aznap ő volt a soros abban, hogy buli előtt kissé felöntsön a garatra, ami inkább a konferanszokban volt érezhető, mintsem az énekhangján. Pete Lesperance pedig (sajnos vagy nem sajnos, de) most már úgy tűnik, örökre a legalulértékeltebb gitárosok klubjába fog tartozni, pedig ha valakivel, akkor vele szemben mindenképp igazságtalan ez: egy dolog, milyenek a dalok, de a faszi soundja is egészen bámulatos – akármilyen szakadt, szar, lepukkant hangszert adnánk is a kezébe, ez az összetéveszhetetlen HS-hangzás szólalna meg vele. Persze sem ő, sem a banda elé rakott kellemesen érdektelen local support Giant Rev nem játszott szar cuccon, de a különbséget tényleg zongorázni (gitározni) lehetett. Jelezném, direkt meghallgattuk őket előre Spotify-on, és igyekeztünk odaérni az ő kezdésükre is, mégis csak „nyaralni" voltunk. Én több latin ízt elviseltem volna a zenében, de kétségtelen, hogy jól illettek a főbanda elé, akiket természetesen minden héten megnéznék, akár takkra ugyanezzel a műsorral, de erre belátható időn belül persze biztosan nem lesz lehetőség. Szóval mi tagadás, a koncertélet is egyike azon tényezőknek (sok van), amelyek miatt már holnap Barcelonába költöznék.