Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Harem Scarem: Mood Swings

0711haremscarem1Eredetileg természetesen megjelenésének húszéves jubileumán, szinte egészen pontosan egy hónappal ezelőtt terveztünk írni minden idők egyik legfantasztikusabb dallamos hard rock mesterművéről, ám különböző okokból kifolyólag kicsit megcsúsztunk vele. Kivételesen azonban szerencsés, hogy így alakult, mert azóta lényeges új információval gazdagodtunk: kiderült, hogy a kanadai Harem Scarem hamarosan ismét kiadja 1993-as albumát, a Mood Swingset, méghozzá újravett változatban. Azt illetően azonban komoly kétségeink vannak, hogy képesek lesznek-e bármit is hozzátenni a két évtized távlatából is überelhetetlen eredeti verzióhoz, abban pedig csak reménykedünk, hogy nem vesznek majd el semmit az értékeiből.

megjelenés:
1993. június 11.

kiadó:
WEA
producer: Kevin Doyle, Harry Hess, Pete Lesperance

zenészek:
Harry Hess - ének, billentyűk
Pete Lesperance - gitár
Mike Gionet - basszusgitár
Darren Smith - dobok

játékidő: 44:13

1. Saviors Never Cry
2. No Justice
3. Stranger Than Love
4. Change Comes Around
5. Jealousy
6. Sentimental Blvd.
7. Mandy
8. Empty Promises
9. If There Was A Time
10. Just Like I Planned
11. Had Enough

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

A kanadai Harem Scarem a '80-as évek második felében állt össze két ismeretlen helyi csapat, a Blind Vengeance és a Minotaur romjain, előbbi énekese, Harry Hess, illetve utóbbi gitárosa, Pete Lesperance jóvoltából. A zenekar Darren Smith dobossal és Mike Gionet basszerrel vette fel első demóit már a különleges név alatt, amely mögött egyébként semmiféle különösebb extra történet vagy rejtély nem húzódik meg: a négy zenész nagyon szerette a Tapsi Hapsi rajzfilmeket, és az ő legkorábbi kalandjának volt ez a címe, amely egyedi csengése miatt egyből megtetszett nekik.

Dalait tekintve a Harem Scarem persze távol állt a rajzfilmzenék világától: fő hatásuknak a Van Halen, a Boston, a TNT és a Queen számított, de a boszorkányos képességekkel megáldott Lesperance különös fogékonyságot tanúsított minden olyan csapat irányába, ahol kiemelkedően jó szólógitárosok zenéltek. Fő kedvence Randy Rhoads és Steve Vai volt, de a későbbiekben a kortárs Extreme-et is gyakran megjelölték inspirációként, elsősorban természetesen Nuno Bettencourt miatt. Annak ellenére azonban, hogy a hozzá hasonló adottságokkal és hangszeres tudással rendelkező gitárosok általában szólókarrierbe kezdtek, és a '80-as évek végének zenei klímája kedvezett is az ilyen típusú előadóknak, Pete-et nem érdekelte a varázslás: „Soha nem izgatott, hogy instrumentális dalokat játsszak, ezek nagyrésze ugyanis másról sem szól, csak az adott gitáros képességeinek demonstrálásáról. Rengeteg nagyszerű énekest ismerek, akik nem maguknak írják a dalaikat, a másik oldalon pedig egy rakás olyan gitáros dolgozik a színtéren, akik ugyan zenekarban játszanak, de nem dalszerzők, és csak a saját gitárrészeikért felelnek. Számomra viszont mindig is a dalszerzés jelentette a lényeget, arról nem is beszélve, hogy ez a zenélés legszórakoztatóbb része is: amikor teremtesz valamit, amivel kifejezed magad, és elkezdesz hozzá szöveget írni, netán ráénekelni. Az a fő, hogy tényleg beleteszed a saját személyiségedet. Szóval dalokat kell írni, és ha tudsz, énekelni is. Ha pedig nem tudsz, tanulj meg, mert abban tudod igazán megmutatni önmagadat."

0711haremscarem2

A Harem Scarem ennek megfelelően a kezdetektől fogva roppant dalcentrikusan közelített meg mindent, és már első igazán komoly demójuk is egyből jó visszhangra talált a Warner kanadai szárnyánál (pláne, hogy vérprofi módon, CD-n terítették, ami ekkoriban még Észak-Amerikában sem számított általánosnak az efféle előzetes felvételek esetében). A négyes ennek köszönhetően aláírt a céghez, és 1991 nyarán kiadhatták kiválóan sikerült első nagylemezüket, amely szimplán csak a Harem Scarem címet viselte. Noha ekkor még bő három hónap választotta el a világot a Nirvana Nevermind lemezének brutális robbanásától, a kiadók valamennyire már érezték, hogy a dallamos hard rock mezőny kifutóban van: a kiemelkedő dalokkal és még a stílushoz képest is különösen erős vokálmunkával fémjelzett lemez az Egyesült Államokban hivatalosan meg sem jelent, a seattle-i folyamatok elszabadulása után pedig már senkinek sem fordult meg a fejében, hogy komolyan próbálkozni kellene a csapat promotálásával a világ legnagyobb zenei piacán. Kanadában ugyanakkor elég jó eredményeket értek el az albummal, amelyben nagy szerepet játszott az is, hogy betétdalokat adtak egy akkortájt igen népszerű helyi tinisorozathoz, a Degrassi Junior High-hoz. Az ígéretes kezdetnek köszönhetően a WEA nem is tette ki a szűrüket a változó trendek közepette, sőt, hazájukban még egy limitált példányszámú akusztikus EP is kijött az album néhány dalának áthangszerelt verziójával. Lesperance-ék 1992 második felében elkezdhették összeállítani második lemezük anyagát, a cég pedig maximális mértékben mögöttük állt. A Mood Swings címet kapott album végül 1993. június 11-én került a boltokba.

0711haremscarem6A Harem Scaremet az első albumon leginkább az AOR stílusba lehetett besorolni: ugyan Lesperance dinamikus gitárjátéka mindig meghatározó volt náluk, a debütön még sokkal inkább a '80-as évek jellegzetes multivokálos rádiórock-megközelítése érvényesült. Nehéz eldönteni, hogy a korszellem miatt sikeredett-e sokkal harapósabbra, gitárcentrikusabbra a Mood Swings, avagy természetesen jött belőlük elő a vadabb énjük – a banda későbbi karrierívének ismeretében úgy gondolom, valahol félúton lehet az igazság –, a végeredmény azonban minden szempontból tökéletes lett. Az AOR-osan finom, hajlékony és kidolgozott énektémák, gazdag harmóniák megmaradtak, sőt, még impozánsabb formában tündököltek, de a fület gyönyörködtetően gördülékeny, izgalmas hangszerelés terén is sikerült előrelépniük egy nagyot a bemutatkozáshoz képest. Ez a kimunkáltság, már-már progresszív bandákat idéző igényesség és hangszerelési rafinéria azonban kifejezetten karcos, robbanékony, ha úgy tetszik, akár metalosnak is nevezhető éllel is párosul Lesperance jóvoltából. Nem akarom kizárólag az ő számlájára írni az album zsenialitását – és ezt a jelzőt itt most nem üres frázisként használtam –, de tény, hogy Pete olyan elképesztően gitározik az egész lemezen, amelyhez foghatót tényleg elsősorban gitárosok szólóanyagain lehet hallani. És mindebben az a legszebb, hogy roppant kreatív, technikás és érzelemgazdag játéka sosem tornyosul a dalok fölé, hanem mindvégig kiszolgálja azokat.

A Mood Swings és a klasszikus Harem Scarem másik nagy erőssége a már említett bombasztikus vokálmunkában rejlett. Ennek kidolgozásához persze arra is szükség volt, hogy ne csak a fronton álló Harry Hess, hanem Pete, sőt, Darren Smith is baromi jól – minden túlzás nélkül szólóénekesi szinten – legyen képes bánni a torkával. A zenekar e téren bevallottan a Queent tekintette irányadónak, ami egyébként hallatszik is a vokálok letaglózóan professzionális voltán. Az egyszerre ultradallamos és szikár, riffcentrikus megközelítés gyümölcse egy olyan lemez, amely a maga nemében teljesen sajátos elegyet rejt, és minden egyes dala tökéletes. A Mood Swingset intelligencia, igényesség és erő szempontjából legfeljebb a Winger nagyjából vele párhuzamosan kiadott Pull albumával lehet egy lapon emlegetni.

Az album játékosan ható gitárbevezetővel indul, ám az ebből kifejlődő riff valósággal leszakítja a hallgató fejét: a Saviors Never Cry helyből az anyag egyik legerősebb momentuma, ahol Lesperance gyilkosan zakatoló témájára Hess először fojtottan hozza a dallamokat, a refrénnél azonban akkora ívet kap a dolog, hogy rögvest padlózol. Már itt is érdemes megfigyelni, milyen apró színezésekkel, nüanszokkal teszi végig félelmetesen lélegzővé és élővé Lesperance a gitárokat, és ez az egész albumra jellemző: teljesítménye tényleg a műfaj leghatalmasabb mestereiéhez, Eddie Van Halenhez, Nunóhoz, Ronni LeTekróhoz méltó. Hess érces, férfiasan szilaj tónusú hangját szintén csak méltatni tudom, dallamai gúzsba kötnek, nem eresztenek, a gazdagon zengő, furfangos vokálokról nem is beszélve. A No Justice verzéiben a csapat AOR-gyökerei köszönnek vissza, a gitárok harapóssága azonban ezen is átüt, noha maguk a témák roppant finomak. Nem véletlenül lett egyébként éppen ez a kliptéma, mert valami egészen alattomosan ragadósak a dallamai.

0711haremscarem3A Stranger Than Love az album lágyabb oldalát képviseli, finoman lüktető tempója visszautal a '80-as évekre, a műfaj hőskorára, amikor hasonló slágerek uralták az MTV képernyőjét, a hangzás és a megközelítés azonban még így is sokkal modernebb, szikrázóbb, a refrén pedig itt is az égig ér. A Change Comes Around lágyan indul, majd bejön egy kalapáló ütem Lesperance gitárcsikorgatásával. Ezt aztán egy félelmetesen gördülékeny és lendületes témával oldják, hogy ismét egy fojtott, feszültséggel teli verzén át jussanak el az album egyik legjobb kórusáig. A kicsengés mindeközben úgy hihetetlenül pozitív, hogy patetikusságnak nyoma sincs benne – még akkor sem, amikor a végén az ütem hirtelen változtatásával egy másik, fennköltebb dimenzióba transzportálják a refrént. Mestermunka, ha csak ezt az egy számot írták volna a karrierjük során, már akkor is aranyba foglalnám a nevüket.

A Jealousy kissé cinikus-kesernyés hangvételű, bluesos téma, ahol az ismét apró finomságok egész sorozatával brillírozó Pete mellett Hess nyújtja egyik legjobb teljesítményét, hangjának színei csodálatosan érvényesülnek ebben a közegben. A Sentimental Blvd.-ban ezzel szemben Smith énekel – teljesítményének minőségéről mindent elárul, hogy ezzel sokan a mai napig nincsenek tisztában, sőt, mivel a borítón sem jelölték külön, évekig nekem sem tűnt fel. Mindebben persze a gazdag vokálok is közrejátszottak amellett, hogy Darren hangjának tónusa és énekstílusa is rokon Harryével. Hess: „Úgy gondoltuk, miért is ne: megmutatjuk, hogy a bandában nem csak én tudok énekelni, hanem más is..." Mit mondjak, sikerült – ezek alapján egy cseppet sem félek attól, hogy Smith lett Jake E. Lee új csapatának főállású énekese... Maga a dal egyébként ismét AOR-osabb, melodikusabb húrokat penget, a tekervényes riff azonban briliáns, az egyszerű, józan paraszti ésszel megírt, mégis tökéletes szöveg bölcsessége pedig szintén példás. A szűk két perces Mandy a lemez egyetlen instrumentális szerzeménye, amelyet Lesperance leukémiás unokahúgának kálváriája ihletett – tökéletes darab tökéletesen eltalált időkeretben. Az utána következő Empty Promises az album leginkább nekikeseredett, legszenvedélyesebb témája, már az alapriff és az arra érkező, komolyzenei ihletésű szólódíszítések is pattanásig feszítik a húrt, amire Harry csak rátesz még egy lapáttal. Amikor pedig nekiereszti a hangját az „I'll be prying those words from your mouth / Cause I always think you're lying" soroknál, azzal szintén leiskolázza a mezőny nagyrészét. A dal nyúlós-nyújtott, cseppet sem nyilvánvaló refrénje is zseniális, akárcsak a folyamatosan megújuló, változó gitárkíséret, és nem mellesleg az egyik legmágikusabb szólót is itt ereszti el Lesperance. Ha csak egy kedvencet választhatnék az albumról, ez lenne az.

0711haremscarem4Az If There Was A Time leginkább talán power-balladaként jellemezhető, és annyira jó, hogy egyik örök kedvencem is ebben a műfajban. A Just Like I Planned is lírai irányultságú szerzemény, ám gyökeresen mást képvisel az előző dalhoz képest, itt ugyanis nincs hangszeres kíséret: a prímet Hess viszi a többiek döngicsélő vokáljai és csettingetése közben, a megvalósítás igényessége pedig körülbelül a Queen szintjén mozog. Ezek után persze nem is lehet mással zárni, mint egy újabb hard rock himnusszal a Had Enough képében. A fő gitártéma hangulatában itt kicsit rokon a Winger Seventeenjével, de aztán felpörgetik a tempót, és tökéletes keretbe foglalják vele az albumot, amely egyébként megszólalás tekintetében is száz százalékos. Óriási terű, roppant erőteljes a hangzás, és úgy kristálytiszta, hogy közben cseppet sem tűnik túlpolírozottnak.

A WEA illetékesei természetesen pontosan tudták, hol kell 1993 seattle-i esőszagot árasztó levegőjében megtámogatni a Mood Swingset. Így ez lett a Harem Scarem első lemeze, amely megjelent Japánban, és a dallamos zenék utolsó védőbástyájának számító szigetországban egyből gigantikus sikert aratott, azonnal a legnépszerűbb külföldi bandák közé lökve Lesperance-éket a Távol-Keleten. Az album Európában is elképesztően jó kritikákat kapott, a szakma már megjelenése idejében is a valaha megjelent egyik legfantasztikusabb dallamos hard rock mesterműként fogadta, Kanada azonban elveszítette a fonalat: az anyag még felkerült a listákra, de gyengébben kezdett a debütnél, és a csapat elég gyorsan felismerte, hogy otthon felesleges tovább ütni a vasat. Hess: „1994 után Kanadában már nagyjából semmi sem történt a zenekarral: a rádiók egyáltalán nem játszottak minket, a magazinok nem írtak rólunk. Kanadában eleve nem könnyű érvényesülni. Nem is számít nagy zenei piacnak, és turnézni is elég bonyolult otthon. A másik, hogy a kanadai rádiók nagyobbik része azt lesi, mi történik az Egyesült Államokban, ahol viszont a mi lemezeink meg sem jelentek, totálisan underground névnek számítottunk. Nyilván azt kívánom, bárcsak jobban összejöttek volna a dolgaink otthon, de az az igazság, hogy akkoriban egyáltalán nem foglalkoztunk ezzel. Nehéz a kanadai sikertelenség miatt rosszul érezni magad, miközben Európában és főleg Ázsiában állati jól fut a szekér..." Lesperance: „Mire a Mood Swings megjelent, Észak-Amerikában gyakorlatilag meghalt az a fajta rock, amiben mi is utaztunk, Japánban azonban minden nagyon stimmelt a lemezzel. Sosem értettük pontosan, mi is áll ennek a hátterében, de boldogabbak nem is lehettünk volna. Ha nincsenek a japán rajongók, biztosan nem éltünk volna túl utána oly sok éven át."

0711haremscarem5A zenekar legközelebb 1995-ben adott ki stúdiólemezt Voice Of Reason címmel, itt azonban már sokan elkezdték őket grunge-ozni, mondván, hogy ráugrottak az aktuális trendekre. Ha mindez ebben a formában erős túlzás is, tény, hogy az album sötétebb, borongósabb tónusú lett elődeinél, és ugyan a dallamok vagy a hangszerelés minőségére nem lehetett panaszkodni, a Mood Swings zsenialitását nem tudták felülmúlni vele. A már Barry Donaghy basszerrel rögzített 1997-es Karma Cleansing – amely Japánban Believe címmel jött ki – egy lépést jelentett visszafelé, de a banda ekkorra beleesett saját csapdájába. A világszerte maroknyira zsugorodott melodikus rocktábor mindenre fanyalgott a Mood Swings után, mondván, hogy „áááá, ez már nem olyan", a zenébe beszűrődő, a korszellemnek megfelelő elemeket pedig árulásnak vették. Ugyanez az ismét modernebbre vett, 1998-as Big Bang Theory esetében is nehezítette a banda érvényesülését Európában. A csapat vonatja Japánban továbbra is sínen maradt, de ekkoriban már gyakorlatilag csak itt számítottak tényezőnek. Én ugyan mindig elismertem ezen albumok értékeit is, de tény, hogy a Jon Fiore énekes számára javarészt Hess és Lesperance által írt 1998-as Today Till Tomorrow című album, illetve folytatása, a Body Electric közelebb állt az első két Harem Scarem lemez stílusához, mint az anyabanda produkciói.

Mindennek tetejébe akármit is állít a csapat, noha javarészt a japán sikereknek köszönhetően összeladásaik bőven meghaladták az egymilliós álomhatárt, igenis zavarhatta őket, hogy Észak-Amerika a füle botját sem mozdítja a zenéjükre. Mással legalábbis nehezen lehetne magyarázni, hogy a Big Bang Theory és egy válogatás után feloszlottak – pontosabban Rubber néven folytatták alternatívabb hatású, a kor divatjaihoz jobban passzoló zenével (eleinte változatlan felállásban, majd a második lemezre Smith átadta helyét Creighton Doane-nak). Bevallom, ekkoriban már elég nehezen tudtam komolyan venni Harryt és Pete-et, noha a maga nemében továbbra is igényes zenét írtak és játszottak. Ugyanakkor nem csoda, hogy a félresikerült, a bizniszt Japánban is bedöntő kísérlet után végül visszavették a Harem Scarem nevet, és 2002-ben egy Weight Of The World című új albummal visszakanyarodtak a régi stílushoz. (De hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, Kanadában még utóbbi album is Rubberként jelent meg.) Ez egyébként jól sikerült anyag lett, de összességében nem kelhetett versenyre a két korai mesterművel, a négy folytatás, a Higher, az Overload, a Human Nature és a Hope pedig ismét a klasszikus és a modernebb, alterosabb-akusztikusabb stílus vegyítését hozta. Mind profi munka, zeneiségükhöz nem férhet kétség, nekem azonban sosem lettek igazi kedvenceim, és ugyanez a két főarc szólómunkáira is áll.

0710hsbA Harem Scarem a Hope után feloszlott, de megint nem bírták sokáig egymás nélkül: tavaly év végén mocorogni kezdtek, most pedig már azt is tudjuk, hogy visszatérő kiadványuk a Mood Swings újravett változata lesz szeptemberben. Gondolom, mondanom sem kell, mennyire értelmetlennek tűnik ez a vállalkozás, amikor a húsz éve megjelent album a mai napig minden szempontból etalon, de biztos ennek is megvan a maga oka... Annak fényében azonban érdekes a döntés, hogy Harry Hess például még néhány éve is azt nyilatkozta: nem tartja különösen kiemelkedő pontnak a lemezt a banda diszkográfiájában. „Igazság szerint a mai napig nem tudom, mitől lett a rajongók körében akkora kedvenc a Mood Swings. Leginkább talán az időzítésre gyanakszom: akkoriban a grunge még mindig felívelőben volt, a mi stílusunk pedig már ment lefelé, az a lemez pedig egyike volt az utolsó klasszikus dallamos hard rock albumoknak. Az emberek talán emiatt is őrzik annyira mélyen a szívükben. Én igazság szerint nem tartom a Mood Swingset sem jobbnak, sem rosszabbnak, mint a többi anyagunkat, de hát nem is tudom olyan perspektívából szemlélni, mint egy rajongó... Annyi mindenesetre biztos, hogy amikor csináltuk, semmiféle különösebb előzetes tervvel nem rendelkeztünk, egyszerűen csak a legjobb tudásunknak megfelelően felvettük az akkori legerősebb dalainkat."

Nos, akármi is áll a mostani újragenerálozott album kiadása mögött, biztos vagyok benne, hogy nem lesznek képesek überelni vele az eredetit – ennek a próbálkozásnak körülbelül annyi értelme van, mintha a Slayer újravenné a Reign In Bloodot vagy a Queensryche az Operation: Mindcrime-ot. (Ja, hogy Geoff Tate nemrég részben megpróbálkozott ezzel? Na, hát éppen e kísérlet szánalmas eredménye példázza a legjobban, mekkora marhaság ilyesmibe belebocsátkozni...) Ezekkel a párhuzamokkal nem túlzok: a Mood Swings a maga műfajában ugyanakkora nonpluszultra dalszerzés, hangszerelés, érzés és hangzás tekintetében, mint az említettek a saját stílusukban. Minden szempontból maximális teljesítmény, amelyet egyszerűen nem kerülhetsz meg, ha csak egy kicsit is szereted a melodikus hard rock/AOR muzsikákat.

 

Hozzászólások 

 
+4 #9 csekeferi 2013-07-14 19:30
Idézet - bogar:
Sokat olvastam már erről a zenekarról de sosem hallottam. Most levadásztam a szóban forgó albumot a cikk hatására, és azt kell mondjam, hogy nem értem a lelkesedést. A hangzás túl steril, a dalok meg szerintem túl vannak polírozva. Egy kis szőr, kosz vagy mittoménmi jót tett volna. Megyek meg is hallgatom a Whitesnake-tól az 1987 lemezt. :-)


A Whitesnake '87-es lemezén is egy kicsit visszhangosak a gitárok, de nem is ez a lényeg. A Harem Scarem-et én is csak tiszta szívvel tudom ajánlani azoknak a melodikus rockzene rajongóknak, akik nem ismerik. Legfőképpen ezt a lemezt, az elsőt, a Voice-t, a Weight of the World-ot és a Believe-et... Elsőrangú dalok, tökéletes hangszerelésben és fület gyönyörködtető vokál/gitármunka. Kötelező hallgatnivaló!
Idézet
 
 
+3 #8 bogar 2013-07-14 11:01
Idézet - Joel Simoni:
Akkor ajánlom figyelmedbe a '96-os kiadású Live in Japan lemezt, itt van dög, kosz, szőr stb.

Érdemes próbálkozni a HS lemezekkel, mert óriási nótáik vannak, a Hess-Lesperance páros meg egyszerűen zseni.

Titokban reménykedtem, hogy a Hammer Concerts leszervezi őket októberben a tuti bukta ellenére is. Mondjuk nélkülük is elég durva a koncertkínálat ebben a hónapban.


Kösz! Teszek egy próbát.
Idézet
 
 
+7 #7 SwedenIsHeaven 2013-07-13 19:25
Szégyen nem szégyen,én ezt eddig nem ismertem,de gyorsan pótoltam.Azóta az állam a padlót súrolja,különös en a gitárjáték hallatán :)
Idézet
 
 
+1 #6 Joel Simoni 2013-07-13 14:34
Akkor ajánlom figyelmedbe a '96-os kiadású Live in Japan lemezt, itt van dög, kosz, szőr stb.

Érdemes próbálkozni a HS lemezekkel, mert óriási nótáik vannak, a Hess-Lesperance páros meg egyszerűen zseni.

Titokban reménykedtem, hogy a Hammer Concerts leszervezi őket októberben a tuti bukta ellenére is. Mondjuk nélkülük is elég durva a koncertkínálat ebben a hónapban.
Idézet
 
 
-4 #5 bogar 2013-07-13 12:36
Sokat olvastam már erről a zenekarról de sosem hallottam. Most levadásztam a szóban forgó albumot a cikk hatására, és azt kell mondjam, hogy nem értem a lelkesedést. A hangzás túl steril, a dalok meg szerintem túl vannak polírozva. Egy kis szőr, kosz vagy mittoménmi jót tett volna. Megyek meg is hallgatom a Whitesnake-tól az 1987 lemezt. :-)
Idézet
 
 
+2 #4 Palinkas Vince 2013-07-13 12:30
Nem az volt a sztori, hogy a Rubber végül aztán mégis jól ment Kanadában és ezért tartották meg otthon a nevet már a HS felélesztésekor is?
Idézet
 
 
+3 #3 Generica 2013-07-12 15:58
Sajnos csak Münchenig jönnek, de az a buli meg pont akkor lesz, mikor itthon a Queensryche. Így aki látni akarja őket, annak bizony utaznia kell még messzebbre.

A Harem Scarem az egyik legnagyobb kedvencem a dallamos vonalról, de nagyon úgy néz ki, hogy nem láthatom őket élőben.
Idézet
 
 
+6 #2 kamikaze 2013-07-12 13:54
,,100 éve" nem hallgattam meg ezt a lemezt, de most a kritika hatására azthiszem előbányászom valahonnan a kazettát. Emlékeim szerint a dalok tényleg jók rajta, a hangszerelés és a vokálmunka pedig kimagasló, ahogy a gitárszólók is. Nagyon igényes zene. Talán egyedül a dobhangzást nem szerettem rajta (ezért nem tetszik pl. az első két Winger sem), de egyébként átlagon felüli produkciónak tartottam ebben a stílusban. Ha tényleg olyan jó, mint gondolom, valószínűleg meg kell vegyem CD-n az eredeti anyagot. Örülök, hogy felhívtátok rá a figyelmet. Köszi!
Idézet
 
 
+3 #1 ddrum 2013-07-12 09:24
Egyszer eljöhetnének legalább Bécsig...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.