Shock!

július 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Harem Scarem: United

haremscarem_cAzt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy nálam melodikus rockban már évtizedek óta a kanadai Harem Scarem zenekar csücsül annak a bizonyos képzeletbeli dobogónak a tetején. Ezt még a viszonylag sok töltelékdalt tartalmazó anyagaik (Hope, Higher, Big Bang Theory, Rubber-projekt) sem tudtak gyökeresen befolyásolni. Az említetteket leszámítva esetükben abszolút 9-10 pontos albumokról kell beszélnünk, kiindulva a több mint huszonöt éves dalokkal operáló bemutatkozó lemeztől a 2014-es Thirteenig, de ezt talán felesleges is leírnom. Egyrészről már az is döbbenetes, hogy csak úgy elröppent három esztendő a legutóbbi, kiválóan sikerült gyűjtemény óta, másrészről pedig szinte minden egyes alkalommal tudja már az ember előre, hogy nagyjából mire számíthat egy friss lemez megjelenésnél. Harry Hessék mégis képesek még ezek után is meglepetést okozni aktuális szerzeményeikkel.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Így volt ez a Uniteddal is, amely első körben erős rutinmunka-illatot árasztott, aztán ahogy az lenni szokott, szép lassan és kíméletlenül az ember bőre alá kúsztak Hess parádésan kimunkált dallamai, illetve Pete Lesperance méregerős gitártémái és ízes szólói, amelyhez hasonlóakat tényleg csak azon a bizonyos pornógraffittis Extreme-lemezen lehet viszont hallani. A csóka egyébként valami hihetetlenül alulértékelt a szakmában, pedig simán egy ligában játszik Eddie Van Halennel, Ronni LeTekróval vagy akár Nunóval is: utóbbi védjegyszerű és villámgyors tompított skálái rengetegszer visszaköszönnek Pete játékában, amely ugyanakkor a Petrucci-féle kidolgozottság mellett nem kevés eredetiséget és számtalan érzelmet is magában hordoz. Lesperance dallamformálási képessége, figuráinak átgondolt összefűzése és zenéhez való hozzáállása pedig egész egyszerűen bámulatos, elég csak a Gravity pofátlanul laza és gördülékeny szólóját megfülelni. Nekem lazán ott van az öt kedvenc szólógitárosom között, bár hozzáteszem, hogy ez inkább csak a Harem Scarem-beli munkásságára vonatkozik, ugyanis a szólólemezét a mai napig nem tudom megszeretni. Úgy látszik, neki is szüksége van maga mellett egy roppant tehetséges szerzőpartnerre, ha igazán ütős szerzeményeket szeretne komponálni, aki jelen esetben ugye Harry.

Bár egy ideje Darren Smith helyett Creighton Doane ül a dobcájg mögött, az eredeti ütős – ha éppen nem szólózik vagy reddragoncartelezik – ezúttal is kisegítette a fiúkat némi vokállal, hogy ezzel is csak emelje a Henry Rollins nyakának az átmérőjét is röhögve alázó vastagságú énektémák színvonalát. S ha száz százalékban nem is, de azért nagyrészben igaza volt a szerzőknek abban, amit a megjelenés előtt kitartóan szajkóztak: miszerint a United a banda eddigi legjobb dalait fogja tartalmazni, amiben persze volt egy fajta „ilyenkor-muszáj-ezt-nyilatkozni" hozzáállás is a részükről. Azonban az olyan ütős refrénekkel felfegyverzett dalok, mint például a No Regrets, a Bite The Bullet vagy a Here Today, Gone Tomorrow tényleg egész nyugodtan rajta lehetnének az első lemezen, de akár még a Mood Swingsen is. És akkor még nem is említettem személyes kedvencemet, a klipre is álmodott Sinking Shipet, amelyben Pete egészen a Voice Of Reasonön sűrűn hallható szeptimakkordokig nyúl vissza. Vagy éppen az együtténeklős címadót.

Egy-két kevésbé erős momentum azért persze ide is becsúszott (One of Life's Mystery, Heaven And Earth), azonban utóbbi kalandozós szólójáról meg pont nem lehet ilyesmit állítani. Mint ahogyan például a The Sky Is Falling szólóbetétjének magabiztos nyújtásai is csak azt bizonyítják, hogy Lesperance nem erről a planétról származik. Újabb rejtély, hogy a modernebb hangszerekhez képest sokkal fapadosabb, lecserélt SG szériás Gibsonjából miként tudta kifacsarni ezeket a hangokat (alighanem hétszámjegyű hangszerről beszélünk), de ebből is hallatszik, hogy a HANG elsősorban a szívben, a lélekben és az ujjakban lakozik, s csak utána jön a többi...

Egyelőre még nem jelent meg dallamfronton olyan lemez az idén, amit többet hallgattam volna a Unitednél, így akár még előkelő „helyezést" is elérhet év végén az összesített listámon, bár a The Night Flight Orchestra friss anyaga pillanatnyilag kirobbanthatatlan a médialejátszóimból. Ettől függetlenül a kanadaiakban megint csak nem kellett túlságosan nagyot csalódni, elvégre a Unitedről már most el lehet azt mondani, hogy az életmű erősebbik térfelén tanyázik.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.