Shock!

Sajnos a Hatesphere többrendbeli problémák sokasága miatt lemondta az egész turnét, amit rendkívül fájlaltam: nagyon kíváncsi lettem volna a dán thrasherekre, hiszen a lemezeiket kifejezetten kedvelem. Helyettük egy viszonylag új csapat, az Engel ugrott be, akikről némi utánajárással megtudhattuk, hogy svédek, és az In Flames egykori gitárosa, Niclas Engelin játszik itt, továbbá a mindig szigorú tekintetű Michael Hakansson, akit az Evergreyből és a The Project Hate-ből ismerhettünk.

A zene mi lehetne más, mint göteborgi dallamos death/core-szerű metal, amit olykor megbolondítanak egy kevés táncos diszkóritmussal. Mangan Klavborn vokalista ordít és énekel, miközben meggyőzi a gyarapodó nézősereget, hogy ők jók. Tényleg nem rossz, kellemesen szórakoztatóak úgy fél óráig, de többet nehezen lehetne kibírni belőlük, hiába dolgozik a svéd precizitás, kiforratlan még a dolog, és nehéz nem észrevenni, hogy az énekdallamok roppant gyengén törnek elő Mangan torkából. Zeneileg sok nem maradt meg utánuk, de a lemezt majd azért meghallgatom, ha lesz.

A tömeg nőttön-nőtt, rengeteg Amon Amarth pólós srácot lehetett megfigyelni. A svéd vikingeket még úgysem láttam élőben, pedig állítólag jók, a lemezeiket meg ha olyan hangulatom van, kedvelem is. Nos, a koncert sajnos nem győzött meg. Mivel nem vagyok vérbeli fan, ezért számomra abszolút úgy tűnt, mintha egy darab végeláthatatlan dalt játszottak volna: az égvilágon semmi nem különböztette meg a kb. 3-4 perces egységeket egymástól. Na jó, az utolsó nóták valamelyike a sláger (ez volt a Victorious March), erre nagyobbat is hördült a tömeg, még én is örültem picit a változatosságnak, aztán a The Pursuit of Vikings zárta a sort, na az is jó volt. Az viszont döbbenetes, hogy mekkora bika erővel tör elő a hang Johan Hegg torkából, ott álltam pont előtte a fotósárokban, és ilyet még nem hallottam élőben, komolyan. Az viszont néminemű csalódásként ért, hogy csak a vokalista néz ki úgy, mint egy klasszikus viking, a többiek inkább csak vikingecskék. Nahát...
Jó, nem elég nagy a szakállam, másképp biztos jobban lelkesedtem volna a koncertért, bár az is lehet, hogy egészen egyszerűen egy kisebb klubban sokkal jobban sütött volna (számomra) a parasztvikingmetaljuk.

Mire a Dimmu Borgir színpadra lépett, konkrétan szinte teltház lett a PeCsában, legalábbis ha a folyosókon kószálók is betömörültek volna, szorosan dugig telt volna a nézőtér, meglepődtem, na.
Elég komoly színpadképet építettek fel, hatalmas háttérvászon, néhány folyamatosan lobogó lángocska (igazából jól megvilágított, alulról lobogtatott vászon, de közelről is megtévesztően eredetinek tűnt), az intro alatt pedig kétoldalról bevonuló csuhás/csuklyás füstölőt lóbáló entitások. Aztán besétáltak a zenekartagok is, megálltak a színpad szélén, és ördögvillába csavarodva néztek nagyon-nagyon gonoszul a tömegre. Előttem pont egy bajszos biliárdgolyó, név szerint Galder vicsorgott, ettől meg iszonyatosan röhögnöm kellett, értitek: bajusszal egyszerűen nem lehet ördögi tekintetet vetni, meg egyáltalán, a bajusz egyszerűen nem metal.

Sajnos gyorsan kiderült, hogy aznapra a hangzás nem állt mellénk: állítólag pár nappal előtte rúgták ki a hangtechnikust, és épphogy össze tudták kalapálni a soundot, ettől eltekintve azért az kínos egy Dimmu szintű bandánál, ha a billentyűket alig hallani. Mindegy, úgyis mindenki tudta mi szól, a hátam mögött kórusban ordították a szövegeket.
Azt pedig minden ellenlábasnak el kellene fogadnia végre, hogy a Dimmu Borgir bohócblack cirkusz, nem más, a szórakoztatóipar egyik furcsa oldalhajtása, de ez nem von le semmit az értékeikből. A maga műfajában az egyik legjobb formáció, engem meg kifejezetten szórakoztat, ha előadást, vetítést is láthatok egy ilyen koncerten a zene mellé.

Nem kétséges, hogy Silenoz és Shagrath a zenekar lelke és motorja, de ICS Vortex is kiveszi a részét a színpadi akcióból, bár az elsőre talán furcsa lehet Dimmuhoz nem szokott nézők számára, hogy basszusgitárját rendre függőlegesen pengeti. Az meg teljesen nyilvánvaló, hogy a legtöbben imádják a hangját és alig várják, hogy végre mikrofonhoz jusson. Én is alig vártam, de itt kellett rádöbbennem, hogy bizony élőben azért nem az igazi a vokális teljesítménye, a stúdiótechnika meg csodákra képes, de mindegy, nagyon bírom a hangszínét. Ja, igen, Hellhammer lerobbant, helyett a Nile dobosa, Tony Laureano ugrott be, aki nem éppen egy lassú dobos, Nick Barker múltkori élő teljesítményénél meg állítólag jobb. Az Old Man’s Childból szalajtott Galder nem egy technikás gitáros, de igazából még csak nem is jó. Viszont tud vicsorogni sokat, szokszor.

Gyakorlatilag az utóbbi évekből kaptunk egy válogatást, a régebbi nótákat egy kivételével hanyagolták, ami csupán azért volt furcsa, mert Shagrath folyamatosan azt hangoztatta, hogy ők most nagyon megmutatják, mi is az igazi norvég trve black. De hát látszik, hogy póz ez már, nem is kicsi, ők meg szépen pénzt keresnek és megélnek belőle - sebaj. Egyébként meg nettó heavy metal már a Dimmu is (már ha éppen nem a klasszikus egy húron reszelést produkálják), csupán itt ének helyett károgást hallhatunk.
Azért meg, hogy nem játszották el a Hybrid Stigmata-t, nagyon haragszom, de azért még így is bőven az év egyik legszórakoztatóbb buliját láthattam – mivel nem is vártam mást.

Fotó: Valentin Szilvia