Shock!

Sokak számára lehet ismerős az a látszólag indokolhatatlan magabiztosság, amikor egy rendezvényre igyekezve magától értetődőnek veszed, hogy a szórakozásodat aznap este semmi sem fogja elrontani. A fesztiválszezon küszöbén, e fizetésnap előtti, kánikulai csütörtök estén a Dürer felé igyekező fekete pólós arcok egyikén sem láttam túl sok kérdőjelet azzal kapcsolatban, hogy gátlásoktól mentes, elemeket feltöltő dühöngés készül. Így is lett.

Tőlem szokatlan módon ez volt az a koncert, amire kifejezetten az előzenekar személye miatt érkeztem, de minimum dupla headlineres bulira készültem – ugyanis mindenekfelett kedvenc fényérzékeny ősembereimet, a Dunakanyar Meshuggah-ját kívántam megtekinteni. Veres Gábor és társai immár bő egy éve újra két (még újabban néha három) gitárral túrnak, jómagam negyedszerre láttam már őket ebben a felállásban, és sokkal inkább kereknek érzem így a történetet, mint bármikor korábban. A hírek szerint az új felállás a nyáron, egy háromszámos EP-n is debütál végre. Dez Fafara csapata, a Devildriver szintén új kiadvánnyal támad a közeljövőben, addig azonban még kiadót és basszusgitárost is kell keríteniük, így most néhány klub bulin és persze a nyári fesztiválokon ünnepeltetik kicsit magukat és a bivalyerősre azért korántsem sikerült tavalyi Beast albumot. A koncertteljesítménnyel egyik brigád esetében sem szokott különösebb probléma lenni (sőt), így az előlegezett bizalom jogosnak minősített.

A helyszín felé igyekezve már látszott, hogy a látogatottság tekintetében komoly pofára eséssel nem kell számolniuk a szervezőknek, bár a potenciális közönség zöme még lelkesen a büfében fogyasztott, amikor a Watch My Dying megdörrent a színpadon. Utóbbi nem túlzás, és én pontosan így is számoltam, amikor beírtam a koncertet a naptáramba: Imiék végre méltóképpen szólaltak meg, a szokásos, remek környezetben, végre nem lehetett/kellett fanyalogni semmilyen téren. A terem felét lazán meg is töltötték a hívek, a csapat pedig komoly rutinnal, jó hangulatban hozta a kötelezőt. A hangzás, a látvány és a műsoridő sem a klasszikus ungarische előzenekart mutatta, a közel ötven perces setben így egyaránt lehetett nosztalgiázni a Klausztrofónia dalaira (Idomtalan, Carbon, Nicht Vor Dem Kind, Gyúlékony Csíra és a címadó), vagy bólogatva szárba szökkenni az újabb keletű szerzeményekre (Az Utolsó Hívás, Holtsúly és a már ismerős Száraz Felhők a készülő EP-ről). A Fényérzékeny / Sztereotip lezárás a hab volt a tortán, ahol bár a szokott ízek voltak terítéken, a kiszolgálásra egy szavunk sem lehetett.

Garcia Dávid dobszerelésének eltakarítása után nem is volt mit vacakolni, egy egészséges szünetet követően az este főzenekara, a Devildriver is felballagott a színpadra. A Dürer és a Városliget árnyékosabb részeiről ekkor előugrott még úgy száz ember, és a terem szépen feltelt a szintén best of programmal érkező kaliforniai srácok lábai előtt. Dez az első pillanatban magához ragadta a metal macho különdíjat, és a maga végtelenül bájos módján, a szokott acsarkodását eregetve vezényelte a bulit. Talán érzi a csapat is, hogy a Beasttel legutóbb egy kissé megtorpant a lendület, nem is igen erőltetik a legutóbbi lemezt, míg a korábbi albumokról bőszen szemezgettek. Fafaráék zenéje hosszabb távon azért korántsem képes maximális lelkesedést kiváltani belőlem, az egyre inkább eluralkodó, első osztályú klubhangulatban azonban ez a modern panírba forgatott, klasszikus iskolás ösztönmetal remekül működött. A megszólalás kicsit romlott a klausztrofóniás srácokéhoz képest, ami még éppen nem volt zavaró, a nép pedig becsülettel mulatott. A WMD-hez hasonlóan ők is ráadás nélkül, egy sikerrel levezényelt circle pit járulékos dicsőségével búcsúztak, abszolút megérdemelt, dörgő vastapssal kísérve.

Egyik fellépő csapat gyökerei sem a 21. században keresendők, és mindketten másként közelítenek a legújabb időkhöz. Közös bennük, hogy a mainstream siker (hála a Patásnak) várhatóan a jövőben is elkerüli majd őket. És akad még egy kapocs: a zenészlét minden buktatón átemelő, látható élvezete, melyet képesek is átadni, legyenek bármilyenek is az aktuális körülmények. Itt és most az a szerencse ért minket, hogy egy közel hibátlan bulit láthattunk, két remek szezont futó brigádtól. Aki utólag szőrszálat hasogat, azt a koncert valódi tanulsága egészen biztosan elkerülte.

Fotó: Fűrész Zsolt (zene.hu)