Shock!

Ez a Devildriver nem az, amit én kedvelek. Pedig a recept nem sokat változott: vegyél egy adag keménykötésű, vasbeton falakat is pillanatok alatt rommá omlasztó riffet, add hozzá a modern dobolás technikás és groove-os fűszerét, mindezt koronázd meg Dez Fafara totálisan egysíkú, ámde felettébb dühös üvöltözésével. Akitől mára azt is kénytelenek voltunk megszokni, hogy valójában egy lóhajú, szénné tetovált metal arc, nem sminkelt, bizarr gót figura, mint annak idején – ha még valaki emlékszik rá.

A recept tehát adott, valamiért mégsem működik nálam a Beast, pedig ebből címből azért lehetett sejteni, hogy morcosabb lesz a zene, mint azt eddig megszokhattuk – és ezzel nincs is semmi baj. Már arra felhúztam a szemöldököm, hogy az első dal (Dead To Rights) nem átallott a Meshuggah Bleed riffjével indítani. Azért ez így kicsit erős, de ügyesen kikeveredtek belőle.

Az első másodperctől kezdve érezni a Nagy Akarást, az egyetlen dolog, ami hiányzott innen, hogy a riasztóan sűrű témahalmozásból valaki kiszedegesse az érdemi ötleteket, lecsupaszítsa egészen a vázig a dalokat, és valami olyasmit formáljon mindebből, ami miatt az előző lemezt nagyon lehetett szeretni. Mert például ott voltak megjegyezhető dalok. Itt nincsenek. Agresszió az akad, és nem is vitatkozom, hogy most pontosan az volt a céljuk, hogy jól pofán csesszenek mindenkit, akit csak lehet, de sajnos ez pont olyan, mint amikor látod, hogy lendül az ököl, te meg leülsz a földre és vigyorogsz, amikor pontosan a fejed felett suhan el a görcsösen összeszorított kézfej.

Szorgalmasan próbálkoztam azzal, hogy megszeressem a Beastet, és ugyan értékelem, hogy a Hardenedben Fafara szinte black metalosan rikácsol, a „lazább" Shitlistben pedig már majdnem elérik azt, hogy megszeressek valamit a lemezről, de utána jön a Talons Out, így sajnos megint azt érzem, hogy ez most nem egyéb idegesítő hömpölygésnél. A Coldblooded ismét Dezék szimpatikusabb formáját mutatja, hangulatában ki is lóg gyakorlatilag szinte az összes lemezről, kár, hogy ezt a vonzóbb (ám természetesen tüskés) formájukat nem sokat tolták az orrunk alá a Beasten. Bármennyiszer is futottam neki, már a lemez közepénél folyamatosan azt éreztem, hogy egész egyszerűen túl sok, sőt, gyakorlatilag az egész egy tökéletesen egybefolyó kellemetlen massza. Így a végén konkrétan megkönnyebbülök, amint az utolsó hang is elhalkul.

Mégis muszáj valakit kiemelnem: John Boecklin a lelkét is kidobolja - miatta érdemes végighallgatni legalább egyszer a lemezt, tényleg fergeteges a srác ebben a műfajban. De hiába öntenek a játékára kétmillió riffet és fura szólót ebben a bő ötven percben (egyébként egy ilyen jellegű, vastagon agresszív zenének minek is egyáltalán 35 perc fölé kúsznia játékidőben?), nem tudom megszeretni – bár talán már nem is akarom. Mindehhez természetesen letaglózó hangzást is kapunk: dinamikus, hangos, sűrű, és öt perc után megfájdul tőle a fejed, annyira nem hallani ki belőle a zenét. Ja, hogy az most innen hiányzik? Kár.

Sajnos most nem lettünk barátok ezzel a Devildiver lemezzel, de nem baj, majd hallgatom az előzőt, azt még csípem most is.