Shock!

Az ígéreteket illik betartani, akkor is, ha saját magunk felé szólnak, sőt, akkor a leginkább, mert az sokszor hosszú évtizedeket takar. Nos, jó pár éve megígértem magamnak: ha gyerekkori ideálom átjön Európába, valahol megnézem. Utoljára 2016-ban járt néhány itteni országban, csak sajnos akkoriban nálam épp nem úgy álltak a csillagok. Aztán eljött 2023 júliusa, egy rakás koncerttel egymás hegyén-hátán, és egy héttel Bécs után is azon merengek, hogy még a dupla Rammsteint sem tudtam feldolgozni (meg előtte Kiefer Sutherlandet), utána még jött egy Deep Purple, aztán nem sokkal később Springsteen, másnap meg már Guns N’ Roses. Normál esetben egy-egy ilyen eseményből hetekig lehet táplálkozni, most meg idő sincs megemészteni, belemerülni az élményekbe, mert rögtön jön egy másik, magas hőfokon égő koncert. Persze tudtam, hogy ez a július súlyos lesz (de nem sejtettem persze), de így, hogy konkrétan tényleg totális összevisszaságban ugranak be az elmúlt hetekről jelenetek, dalok, tényleg kissé kaleidoszkóp-szerűvé válik ez az időszak. És mennyire jó lesz ezeket az emlékeket előhívni, ahogy megyünk bele a szürke, hosszú őszi-téli időszakba, ezekkel az élményemlékekkel lehet majd bizonyos szempontból átvészelni jövő tavaszig.

Szívem szerint kiemelt állójegyet vettem volna, de az már reménytelen volt, mire odaért a rendszer, így valamilyen aránylag középtáji ülőhelyre sikerült rácsapnom. Legalább nem kell órákig ácsorognom, meg ha esetleg esik, lesz a fejem felett valami – vigasztaltam magam. Persze szívesen ácsorogtam volna órákig közelebb a színpadhoz, az eső meg nem esett, sőt, döglesztő volt a kánikula. De sebaj, kit érdekel, ha harmincöt évet kellett várnom arra, hogy újra lássam Bruce Springsteent élőben. Leírva, kimondva, rágondolva, bármilyen formában rettenetesnek tűnik ez az évszám, de leginkább az a legriasztóbb az egészben, hogy szinte tegnapnak érzem 1988-at. És mi változott azóta? Minden, bizonyos szempontból meg semmi, legalábbis ha a zene iránti rajongásomat nézem. Az bizony pont olyan, mint anno: tűpontosan emlékszem, amikor annak idején kijött Bruce Springsteen a színpadra a Népstadionban, és tűpontos emlékként fog megmaradni, hogy mit éreztem, amikor 2023 júliusában az Ernst-Happel Stadion színpadára lépett ki Bruce Springsteen (bácsi). Meghatódtam, ezen nincs mit szégyellni.

Direkt nem néztem előzetesen setlistet, legyen meglepetés az este, és nem is nagyon variált ezen a turnén a dalokkal (amiért jó néhány diehard fan hőbörög is), de nem baj, szép feladat volt ezt a közel három órát egyben tartani, levezényelni és főhősként fürdeni a bő ötvenezer szempár szeretetében és energiahullámaiban. A nyitó No Surrender már elképesztő libabőröket ültetett rám, szóval megvolt a személyes hűtésem a kánikulában, innentől kezdve meg semmi nem tudta eltéríteni a pillantásomat a színpadról. Rögtön utána ugrottunk pár évtizedet és a friss Ghosts következett, ami élőben még több érzelmi töltetet kapott. Az időugrások folytatódtak, ide-oda csaponghattunk, a nagyjából kötelezők (Working On A Highway, Darlington County, The Promised Land) mellett még a koncert első felében előkerült egy régi hömpölygős darab, a Kitty’s Back, amiről sosem gondoltam volna, hogy hallom valaha élőben.

Az utolsó feldolgozáslemezről a Nightshift okozott akkora ovációt a stadionban, ami komolyan meglepett, a halvérű osztrákokat én sosem láttam ennyire tombolni, az első soroktól az utolsóig tényleg csak a tapsoló kezeket láttam és zengett a stadion a rajongók énekétől. Nem hittem volna, hogy pont egy feldolgozásdal hoz ki ilyen szintű őrületet a közönségből, de a szám persze jó, a közönség nagy része valószínűleg az eredetit is szeretheti. Nem szeretném felsorolni a többi elhangzott számot, és elemezni, hogy melyiknél mekkora ováció volt, hiszen gyakorlatilag csupa csúcspontból állt ez a huszonhat dalos szett. De a ráadásblokkot nem tudom nem megemlíteni, hiszen ahogy elkezdődött a Born To Runnal, utána jött a szívet tépő Bobby Jean, majd a nem kevésbé keserédes, de kicsit vidámabb Glory Days, az maga volt az éteri mámor. És ha még lehetett a hangulatot fokozni, a kihagyhatatlan nagyágyú, amivel annak idején annyian szerettünk bele ebbe a göndör barna hajú fickóba, a Dancing In The Dark még nagyobb sikert aratott a nézőtéren (meghatódás vol2 nálam, bár nem csak nálam, ahogy néztem). Persze most nem húzott már fel senkit a színpadra, noha gondolom, az első sorokban néhányan ebben reménykedtek. A levezető Thenth Avenue Freeze-Out a kivetítőkön megemlékezős Danny Federici és Clarence Clemons képekkel nem titkoltan meghatóra sikerült az örömzenélés ellenére. Taps, majd Bruce visszajött, hogy eljátssza az I'll See You in My Dreamset egy szál akusztikus gitárral, és itt a vége, amit egyikünk sem várt.

Kicsit talán melankolikusabb, merengősebb ez a szettlista és az előadás hangulata, mint amire számítottam, illetve hát nem is számítottam különösebben semmire, csak arra, hogy ne legyen semmi gikszer, ami miatt elmaradna vagy beárnyékolná bármi az estét. Springsteen 73 éves és előzetesen tartottam tőle, hogy túlságosan „bácsis” lesz a koncert, de élőben egyáltalán nem volt az, sőt. Visszanézve a felvételeken azért persze kijön valamelyest a bácsiság, de ott nem úgy éltem meg, és szerintem senki sem. Nyilván manapság már nem rohangál faltól-falig megállás nélkül, meg nem bukfencezik színpadon, de sokat mászkált a kordon elé épített kifutón, konkrétan fürdött a kezekben, érintésekben (meg sok néző kijátszotta a gyerekkártyát itt is pengetőileg). Nem mondom, hogy nem irigykedtem az ottaniakra, de jó érzés volt a kivetítőn látni azokat a boldog arcokat. És sötétedéskor még Batman is benézett – egy denevér repkedett rendületlenül körbe-körbe a stadionban.

A sokfős zenekar remekül kiszolgálja Bruce-t, mind zenével, mind vokálokkal, mert nyilván nincs már akkora hangterjedelem és erő a torkában, de bőven jobb volt, mint amire számítottam előzetesen. A régi bajtársak közül nyilvánvalóan a pár évvel ezelőtti gömb állapotát hátrahagyó, mostanra kiváló formát öltött Steven Van Zandt aratta a legnagyobb sikert, az újak közül meg Clarence Clemons nagyra nőtt unokaöccse, Jake Clemons, aki az eredetiekhez hűen hozta nagybátyja ikonikus szaxofonszólóit, nem véletlenül ölelgette őt Springsteen annyit. Patti Scialfa nem vett részt minden állomáson, így a bécsin sem, de a dobok mögött ott ült a slipknotos Jay Weinberg apukája (valószínűleg őt lassan így fogják ismerni pár év múlva), Max Weinberg. Garry Tallent, Roy Bittan, Nils Lofgren az (újra) hűséges társak még, hát, nem fiatalodtak ők sem.

És hogy milyen érzés volt látni Springsteent? Hátborzongató, felemelő, kicsit könnyfakasztóan szomorú, de a mosolya a régi, a mozgása a régi, a lelke, na, az meg örökké fiatal. A koncert végén a bemutatás előtt ingletépés, mellkasmutogatás is egy pár évtizeddel fiatalabb Bruce-t hozott (az meg más kérdés, hogy remek formában van még mindig), amúgy meg bácsi, nem bácsi, felemelő élmény volt látni, minden másodperc megérte. Végignézve a dátumokat, elég feszített volt az itteni tempó és rengeteg helyre eljuttatták ezt az eseményt, nem is értem, hogy bírják ebben a korban. Főleg, hogy nincs spórolgatás, egy szép nagy energiahömpöly az egész, amit jó lenne jövőre megismételni. Legyen így!