Shock!

Többszörösen is nagy szerencsénk volt ezzel a koncerttel. Egyrészt végre hallhattunk élőben egy sor dalt, amiről én a magam részéről – bizonyára sokakkal egyetemben – azt hittem, hogy sosem lesz rá lehetőségem. Másfelől pedig Bruce Dickinson masszív torokfertőzése miatt már a budapesti buli esetében is felmerült, hogy lemondják, de nálunk még azért nekifutott a koncertnek az énekes. A románoknak már nem volt ekkora szerencséjük, a hétfő esti bukaresti fellépést épp a magyarországi este tapasztalatai után törölték. Ugyanakkor Bruce nálunk betegen is mindent beleadott, és ritka jó hangulatú előadást produkált a Barba Negrában.

A Divideddal kapcsolatosan bennem is az élt, hogy a zenekarnak gyakorlatilag annyi, de Szabó Dani a múltkori interjúnkban némiképp azért árnyalta a képet. A néhány éve a látványos imázsra, körítésre is a zenével hasonló mértékben építő csapat kissé más megközelítéssel tért vissza, és aligha kaphattak volna ehhez jobb lehetőséget ennél az esténél. Szerencsére éltek is ezzel, a szép számban gyülekező közönség pedig egyértelműen vette is az adást. Ezen persze nincs nagyon mit csodálkozni, hiszen a banda zenéjében – rengeteg egyéb más mellett – a Maiden/Dickinson-vonal is benne van, és Jósa Tamás meg az Iron Maidnem révén a konkrét átfedés is adott. Ráadásul rutinos előadókról beszélünk, akiknek nem okozott bemozogni a Red Stage méretes színpadát sem.

Az elején ugyan akadt némi technikai gikszer, de összességében korrekt hangzással, kellő lendülettel tolták le a bulit, és mivel a Divided dalai között jó néhány refrénes megközelítésű, fogós, élőben is működő darab akad, tényleg élvezetes volt ez az uszkve fél óra. Nálam mondjuk inkább az arénarockosabb, ha úgy tetszik, hajmetálosabb ízekben gazdag szerzeményeik működnek, mintsem az eklektikusabb-gegesebb megközelítésű dolgok, de sebaj, a banda épp attól üde színfolt, hogy nem lehet őket besorolni egyetlen skatulyába. Azt mondjuk nem tudom, van-e még értelme Dani yautjás maszkjának így, hogy a többi kosztümöt-körítést gyakorlatilag elhagyták, és Gellér Tomi érkezésével is a hagyományosabb rockos fazon kapott náluk erősítést, de nyilván ennek is oka lehet. Abszolút meggyőzőek voltak, ennek a produkciónak a nemzetközi színpadokon is bőven lenne helye.

Már annak is lassan harminc éve, hogy először és utoljára komolyan felmerült egy magyarországi Bruce Dickinson-szólóbuli lehetősége. (A Balls To Picasso sajtós promókörútján adott két féltitkos, speciális fellépést most nyilván ne tekintsük teljes értékűnek.) Talán akad még, aki emlékszik: a Helloweennel közös, régi Budapest Sportcsarnokba tervezett koncert plakátjai már kint voltak az utcákon, aztán a derék germánok összeszedtek valami gyilkos vírusfertőzést a Távol-Keleten, és a teljes körutat törölték. Utána úgy tűnt, esélyünk sincs önállóan látni a mestert, az Iron Maiden visszarendeződését követően pedig még távolabbinak tűnt a lehetőség. De Bruce-nak azért láthatóan így is fontos az önálló mozgás lehetősége: sokáig kellett várni rá, de a The Mandrake Projecttel ismét újjáéledt a csaknem két évtizede jegelt történet, most pedig full betegen ugyan, de végre tényleg itt volt a műfaj valaha élt egyik leghatalmasabb frontembere, ezúttal a Maiden nélkül. A nézőszámra pedig természetesen nem lehetett panasz, mintegy ötezer ember, tehát teltházat közelítő tömeg gyűlt össze a Barba Negrában.

A Toltec 7 Arrival intró után az Accident Of Birth címadójával színpadra robbanó csapat rögtön nyilvánvalóvá tette, mire lehet majd számítani – ez nem lepett meg, de nem tagadom, ennyire elementáris fogadtatásra és együtténeklésre azért még így sem számítottam a közönség részéről. Főleg, hogy a lelkesedés végig kitartott, és a tömeg jelentős része láthatóan a szett legobskúrusabb mozzanataival is tisztában volt. Nyilván a '90-es évek végének Dickinson-szólólemezeit már a maguk idejében is a tenyerén hordozta a szakma meg a tábor, de Bruce akkoriban azért ezzel együtt sem nőtt velük önállóan az underground klubszint fölé, a Tyranny Of Soulst meg már meg sem turnéztatta a Maiden miatt. Tehát régóta csend honol nála ezen a fronton, eszerint azonban az a bő két évtized így is elégnek bizonyult ahhoz, hogy tényleg tömegek szívják magukba ezeket az elképesztően jó lemezeket. Nyilván a Maiden töretlen népszerűsége következtében is sokan ástak vissza hozzájuk.

A szólócsapat összetétele ennyi idő után természetesen nem egyezik meg a régebbiekkel. Kicsit sajnáltam, hogy Roy Z távol maradt a turnétól, őt azért jó lett volna látni, de az Accident / The Chemical Wedding-éra zenekarának összeállítása amúgy is überelhetetlen, szóval együtt tudtam élni ezzel. Bruce mindenesetre korrekt muzsikusokkal teli brancsot trombitált össze a sessionista vonalon jónevűnek számító Philip Näslund és Chris Declercq gitárosokkal, a Whitesnake kérészéletű utolsó felállását is megjárt Tanya O'Callaghan basszerrel, Dave Moreno dobossal meg Giuseppe „Mistheria" Iamperi billentyűssel. A banda láthatóan emberileg is rendesen együtt van, volt mozgás, egymás közötti interakció meg beindulás bőven. Pedig, mint utóbb kiderült, nem egyedül Bruce-t kínozta az a bizonyos masszív vírusfertőzés...

Amit egyébként pusztán Dickinson énekteljesítménye alapján nem feltétlenül mondtam volna meg magamtól, ha nem tudok róla előzetesen egy Facebook-eseménynél tett szervezői megnyilvánulásból. Ez pedig mindennél ékesebben igazolja a főszereplő profizmusát, mert az átkötőknél azért eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy komoly dögrováson van: lassabban, visszafogottabban beszélt a szokásosnál, folyamatosan mászkált hátra orrot fújni meg inni, és nem futott-ugrált-vetődött annyit, mint megszoktuk tőle. De a faszi nyilvánvalóan így, a 66 év felé menetelve is hiperaktív, és kicsit olyan ebből a szempontból, mint Axl Rose vagy Sebastian Bach: nem azért pörög meg rohan, mert így kívánja meg a színpadi show, hanem mert nem tud nem pörögni meg rohanni, ha érted, mire gondolok. Scream for me, Budapestből csak egy jutott, a védjegyszerű közönségénekeltetést is megspórolta, de azért neki-nekiiramodott így is, nyomta a show-t, kommunikált a nézőkkel, ami pedig az éneket illeti, nem érhette szó a ház elejét. A legendás hangszálak persze Bruce-nál is koptak már valamelyest az évek során, de olyan páratlan rutinja van, hogy bárhol és bármikor kezeli az ilyesmit. A betegségből fakadóan itt-ott elspórolt, lejjebb vitt ezt-azt, de mivel az egész banda vokálozik, Tanya pedig a magasaknál is be tud segíteni neki, tényleg nem érheti egyetlen rossz szó sem a ház elejét. Szóval le a kalappal!

Mint fentebb írtam, a hangulat már az első percben a tetőfokára hágott, és már az Accident stílszerű „Welcome home, it's been too long we've missed you" refrénjét az egész sátor teli torokból visszhangozta. De még ennél is komolyabb libabőrt hozott a második Abduction után bedobott Laughing In The Hiding Bush groove-os, lopakodó, kissé pszichedelikus riffjének fogadtatása. Az e héten harminc éve megjelent Balls To Picasso a maga idejében kereskedelmi szempontból csalódásnak, kevésbé értett albumnak számított – nagy öröm, hogy azóta azért sokaknál beérett, és már a verzéket is ezrek szirénázták Bruce-szal. Nálam egyértelműen ez a dal jelentette az egyik abszolút csúcspontot, de ütött utána az új lemez első felvezetője, az Afterglow Of Ragnarok is. Töredelmesen bevallom, a The Mandrake Project nálam eddig még nem okozott függőséget, amiben a lemez semmivel sem magyarázható, Dickinsonhoz képest demószíntű, színtelen és dinamikátlan hangzása is közrejátszik. Így, élőben azonban sokkal jobban működött róla az összes dal, és ez is igen élvezetes volt. Ráadásul ismét csak dicsérni tudom a leckét szépen felmondó magyar közönséget, ugyanis ezt is mindenki kívülről fújta.

Bruce jó előre elmondta az interjúkban, mire lehet számítani ezen a turnén, és mire nem, hogy aztán végül annyira azért ne ragaszkodjon ehhez. Példának okáért kizárta, hogy bármit is leporoljon a Tattooed Millionaire-ről, de ehhez képest ha más nem is, a Mott The Hoople-féle All The Young Dudes azért előkerült itt-ott. Mutatóba a szintén kizárt Skunkworksről is bedobta a közösbe a Faith dalt egy-két állomáson, nálunk azonban – minden bizonnyal a betegség miatt – egy-két számmal rövidült a műsor a május végi angol és nyugat-európai bulikhoz képest. Az egyik áldozatnak a friss Many Doors To Hell bizonyult, de ennél azért sokkal jobban sajnáltam a máshol elő-előkapott Road To Hellt meg a Book Of Thelt... Mindegy, ez van, minden nem férhet be, főleg, hogy a programra így sem lehetett panasz. A Ragnarok után mindjárt érkezett a '98-as album címadója, majd a szintén óriási Jerusalem újfent a The Chemical Weddingről – gondolhatod, milyen fogadtatással... Az új lemez legjobbja, a Resurrection Men szintén nagyot ment, itt még Bruce is beszállt Moreno mellé némi ütőhangszeres varázslásra, de a Rain On The Gravesre sem lehetett panasz, szóval eldöntöttem, hogy nekifutok még néhányszor az új albumnak, hátha ebben az esetben az én készülékemben van a hiba. Az utóbbit követő, dobszólóból kibontakozó Frankenstein '70-es évekbeli elszállt vetítéssel, tereminbűvöléssel kísért instru-orgiája nélkül mondjuk meglettem volna, de erre nyilvánvalóan alapból is azért van szükség, hogy Bruce szusszanhasson egyet a műsor utolsó harmada előtt. Szóval üsse kő.

Itt jegyezném meg, hogy az egyéni megnyilvánulások azért nem mentek csodaszámba. Moreno amúgy sem egy Brian Tichy-féle, cájgot atomjaira szétverő rock'n'roll vadállat, inkább csak kényelmesen és amúgy korrekt módon elkalapálgatott az alapokkal, és a szólisztikus rész sem bizonyult túl izgalmasnak. A két gitáros technikailag szintén hozta a kötelezőt, és láthatóan örültek, hogy itt lehetnek – nem volt szükség többre, pipa nekik is. Fazonra és egyébként is nyilvánvalóan Tanya a legerősebb láncszem a hangszeresek közül, hatalmas rasztáival, szimpatikus, derűs kisugárzásával, illetve természetesen old school, ujjal pengetős játékával nagyon sokat adott az összképhez, egyszerűen minden pillanatban vonzotta a tekinteteket. Mistheria nekem némiképp ellentétes előjelű figura hozzá képest: a lényeg persze a játék, ebbe nála sem lehet belekötni, az akciózásba is beleadott mindent, de van a figurában valami megfoghatatlanul fura. Amikor például egy pillanatra megbillent a kalapja, és a vállig leengedett fürtök között elővillant Ron Jeremyt vagy a klasszikus Pataky Attilát idéző tarkopasz koponyája, az arcára pedig kiült a szabályos rémület, nem is bírtam ki röhögés nélkül. Nagyszerű zenész és bizonyára remek arc is, de attitűdre azért – szerintem – erősen kilógott a többiek közül.

A rendes műsoridő fináléjában a The Alchemist visszafogottsága után természetesen nem is érkezhetett más, mint a szólópálya minden bizonnyal két legfantasztikusabb dala. Ha létezik igazság a földön, a Tears Of The Dragonnak annak idején, még a grunge-korszak tetőpontján is le kellett volna tarolnia a világot. Ez ott és akkor nem jött össze, de a dal három évtizeddel később is ugyanolyan fantasztikus, mint 1994-ben, és láthatóan himnuszértékű is a megjelentek számára. A Darkside Of Aquarius refrénjében Bruce már nagyon spórolt, ekkorra Tanya is egyre erőteljesebben segített be neki a felsőbb regisztereknél, de a szám ezoterikus-misztikus zsenialitásából mindez semmit sem vett el. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom, szóval ez is hidegrázósnak bizonyult. A ráadásban pedig a Navigate The Seas Of The Sun akusztikus alapú pihenője után még egyszer a lovak közé hajították a gyeplőt a The Towerrel és megarefrénjével.

Mit is mondhatnék? Aki ilyen karrierrel a háta mögött, egy brutális torokfertőzéssel így kidolgozza a belét a színpadon, tényleg csakis szuperlatívuszokat érdemel. Óriási, a méretek ellenére is családiasan baráti, euforikus hangulatú koncert volt ez, ráadásul jól is szólt minden. Nem tudom, csinál-e még majd szólóköröket Bruce a jövőben, de fogadni azért nem mernék rá, szóval aki kihagyta, ezt most tényleg bánhatja.

(A képek nem jöhettek volna létre, ha nem érkezik életmentő segítség Török Hajnitól (memóriakártya) és Varga Lászlótól (Nikon aksi). Örök hála, örök élet nekik! ♥ - VSz -)