Shock!

Még mindig nehéz hozzászokni, hogy a nemrég oly' közeli, ′90-es évek közepe/vége korszak már minden fenntartás nélkül Klasszikushock-kompatibilissé nemesedett. Tehát, hogy például 1996 már huszonöt éve volt – nincs mit tenni, mi is nemesöregszünk. A korabeli zenéket viszont jó esetben érleli az idő, és ahogy mi magunk is érettebbé válunk, jobban tudunk azonosulni velük, pláne, ha közben megismertük az alkotó motivációit, illetve saját gondolatait, amikor visszatekint az adott élet- és alkotói szakaszra. Így eshet meg akár az is, hogy egy közmegegyezéses klasszikusról kiderül: kimondottan nehéz szülés volt, kellemetlen emlékek fűződnek hozzá. Ám természetesen rengeteg pozitív példa is akad – így vagy úgy, de saját korában vizsgálva közelebb kerülhet hozzánk bármilyen mű. Mindezt azért is említem, mert ezen cikkre való felkéréskor éppen csak végeztem Bruce Dickinson önéletrajzával, amely minden kétséget kizáróan alapmű már most, és teljes mértékben alátámasztja a fenti gondolatokat.

Igaz ugyan, hogy – és itt egyetértek egykor tehetséges fiatal kollégám írásával a szólókarrier DVD-antológiájáról – Bruce munkásságának megértéséhez, elfogadásához korábban sem volt szükség vaskos memoárra, hiszen barátunk mindig is törekedett arra, hogy értelmesen éljen és dolgozzon. Óvakodnék attól, hogy a többséghez hasonlóan valamiféle polihisztor-cimkét aggassak rá: nekem a könyvből leginkább az derült ki, hogy egész egyszerűen hasznosan töltötte szabadidejét, amelyből a rocksztárság hozományaként rengeteg szakad az ember nyakába. Ez első hallásra meglepő lehet, de annál logikusabb, ha belegondolunk: holtidők lemezfelvételkor, komponáláskor, próbaidőszakban, turnén, több hónapos inaktivitás (pihenők vagy kreatív szünetek) – egy tevékeny ember, aki amúgy is anyagilag stabil hátterű családból jött, és a jó menedzsmentnek köszönhetően karrierje kezdete óta van mit a tejbe aprítania, mindenre talál időt. Ahogy közhelyesen mondani szokás: arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen – persze lehet mondogatni, hogy semmire sincs, de Bruce-nál a felsoroltak mellett ugyanúgy belefért a társasági élet és némi turnés rock'n'roll is (családi viszonyairól koncepció szerint diszkréten hallgat, de amennyire tudni lehet, gyerekei azért csak elindultak az életben). Könnyű valakinek az ő státuszában, skandálhatjuk, de nyilvánvalóan senki sem kötelezte rá, hogy görbe esték után és/vagy koncertek előtt vívni vagy repülni menjen. Ehhez belső indíttatás kell, de legalábbis igény arra, hogy értelmesen töltsük az időnket.

Zenei pályáján sem volt ez másképp, úgy a Maiden tagjaként, mint szólóban. Közismert történet, és a könyvben is világosan kifejti barátunk, hogyan jutott el a metálvilág legünnepeltebb szirénájaként a kiégésig, amelynek előjelei már a Tattooed Millionare időszakában is bizonyára érezhetőek voltak, bár akkor talán még maga sem érzékelte. A full time szólókarrier indulását és kiteljesedését már mi is kielemeztük, és a közmegegyezéses dicsőséges visszatérésről is megemlékeztünk, de hogy ne legyünk igazságtalanok, és a két bába között ne vesszen el a gyerek, a Skunkworks is megérdemel egy cikket. Már csak azért is, mert a Purpendicularhez hasonlóan jól öregedett, és ugyanígy személyes kedvenceim közé tartozik az 1996-os évből.

A Balls a Roy Z-féle – egyébként kiváló, de a mai napig full ismeretlen – latino hard rock csapat, a Tribe Of Gypsies hathatós segítségével, de inkább session- és projektjelleggel készült, az Alex Dickson / Chris Dale / Alessandro Elena felállású hangszeres gárda már a lemez turnéján képbe került, mint stabil felállású Dickinson Band. Ők kísérték el a legendás szarajevói fellépésre is az énekest, és mivel az az élmény is bizonyára sokkal jobban összehozta a bandát, mintha csak a sima turnét tolták volna végig, nem volt kérdés, hogy legközelebb a stúdióba is velük vonul Bruce. Ízelítőt a rajongók is kaphattak az amúgy eléggé low budget kiállítású Alive In Studio A anyagból, amely közönség előtt és stúdióban egyaránt rögzített élő felvételeket tartalmazott, de ebből – noha nyilván máshogy szólaltak meg az első két anyag dalai az új csapat kezei alatt – még nem derült ki, milyen radikális lépésre kerül nemsokára sor. Bruce ugyanis nem átallott a kor sztárproducerét, a grunge-istenség Jack Endinót felkérni, ami – persze utólag vizsgálva a kérdést – akkoriban sokkal nagyobb port kavart, mint amennyire érdekes volt. Mármint persze, nagy hír volt, hogy a régi világ (letűnt?) ikonja az új idők állócsillagával működik együtt, de a közönség konzervatív része természetesen sokkal jobban kiakadt, mint kellett volna. (Pláne, hogy a hírrel egyszerre érkeztek az új fotók Dickinson új frizurájáról.) Ma már persze ásításunkat sem igyekszünk elfojtani, ha egy ismert zenész új anyagán Jay Ruston, Kevin Churko vagy éppen – hogy a Maidentől se távolodjunk el – Kevin Shirley dolgozik, de huszonöt éve ennek a történésnek tényleg volt súlya, elvégre joggal lehetett grunge-ot kiáltani.

A végeredményből persze kiderült, hogy nem feltétlenül grunge-abb a zene, mint a Balls: modern hatású, korszerű, egyszerre '70-es és '90-es évek-hatású rockzenéről szól a történet itt is, de az énekhang miatt mégis tradicionális áthallású, ezáltal a régi vágású fanok számára minden elvontságával együtt is sokkal könnyebben emészthető, mint teszem azt, a Soundgarden, a Tool vagy akár a Smashing Pumpkins zenéje. Persze az említett közösség nem ölelte keblére az újdonságra törekvő énekest (pedig sokan közülük a Ballst még szerették is), a kockásinges-bakancsos tábor meg éppen az akkoriban közmegegyezésesen röhejes „túl metál" ének miatt nem igazán tudott (volna) vele mit kezdeni. Ezáltal Dickinson törvényszerűen két szék között a pad alá esett – bár azért az is elmondható, hogy maga sem igazán számított óriási sikerre. Ő kiadta magából aktuális gondolatait, megírták a témákat Alexszel inspiráló légkörben (ennek kapcsán sem lehet eleget emlegetni a szarajevói kirándulást), de aztán kifújt a dolog, és mindenki továbblépett. Egy projekt – ha mégoly erős kölcsönhatású is egy darabig – már csak így működik.

A dalok pedig jók voltak akkor, és jók ma is. Tisztességesen szól a lemez, és még csak nem is hajaz semmilyen konkrét előadó hangzására se. Ahogy fentebb említettem: modern, pszicedelikus hard rock (esetleg tegyük hozzá a korszellemnek megfelelő, ma már megmosolyogtató alternatív jelzőt), röviden, de velősen megfogalmazva – tizenhárom dal 45 percben, 4 perc 50 másodperces maximum dalhosszúsággal. Az időtartam tehát ideális, és a mennyiség sem megy a minőség rovására, mert a dalcsokor kellően változatos – és fogós. Ha például csak úgy simán végigfuttatom a szemem a tracklisten, négy-öt szám refrénjét kapásból elkezdem hümmögve dúdolni, kezdve a Space Race-szel, ami akkora Soundgarden, mint ide Rainier Beach: lüktető és menetelős, de rögtön magával ragad és ráhangol a továbbiakra. A kissé punkos tempójú, koszos riffelésű Back From The Edge a beharangozó kislemez szerepét is betöltötte, emlékszem, ezt annak idején a Viva Metalla műsorában láttam, mint sokan mások (a kiakadás alapjául is nagyrészt ez szolgált), kimondottan jópofa filmecskét csináltak hozzá a rövid hajú Bruce fejével a tányéron például. Ironikus, hogy az akkoriban eléggé megosztó személyiségnek számító, amúgy német hammeres műsorvezető, Markus Kavka frizurája hasonlóan és védjegyszerűen trendi (?) volt – kérdés, vajon ő írta-e a recenziót az újságban.

Ami a folytatást illeti, az Inertia dallamaitól az első pillanattól fogva nem lehet szabadulni, ez talán Bruce egyik legslágeresebb szólódala, és mint ilyen, a legalulértékeltebbek közé is tartozik. Súlyosabb hangvételű a Faith, ami inkább olyan, mint amikor a grunge-bandák sabbathosan fogalmaznak, de itt is térdre kényszeríti a hallgatót a refréndallam, az meg egyenesen hidegrázós, ahogy saját magának háttérvokálozik mesterünk. Itt hallunk hagyományos gitárszólót is, de azért meg kell jegyezni, hogy Alex Dickson tényleg inkább feeling-gitáros, mintsem shredbajnok – baromi jók a témái, és abszolút megértem, hogy Bruce számára pont ez a megközelítés volt itt izgalmas. (Más kérdés, hogy a Maiden-számokat koncerten jobb lett volna hanyagolni.) A Solar Confinement újabb tempós, inkább a The Cult világára emlékeztető tétel, egyik kedvencem a lemezről, de ugyanez igaz lehet akár a Dreamstate-re is, ahol egyéb borult alterock-brigádok szellemisége is kísért – persze ehhez nekem is jobban kéne ismernem a '80-as évek brit undergroundját meg a seattle-i másod-harmadvonalat. Az I Will Not Accept The Truth merengős-utazgatósan epikus témájában a legérdekesebb, hogy tipikus A-oldalt záró szám – hogy, hogy nem, az utána következő Inside The Machine pedig a legklasszikusabb B-oldalnyitó. Tempósabb, de nem csúcspont, arra hivatott, hogy további lendületet adjon a lemez folyásának, és a legrövidebb, legpattogósabb Headswitch fel is veszi itt a fonalat. Ezután már nem annyira pörgünk fel a végéig, leszámítva az Innerspace-t, ami kicsit olyan, mint a Solar Confinement kistesója, de azért jól szórakozhatunk a csúcspont-lezárásig, a Strange Death In Paradise-ig is. Ez a monumentálisabb megközelítésű, már említett „leghosszabb" tétel Bruce egyik nagy pillanata dalszerzőként és énekesként. Megkockáztatom, hogy drámai lezárása már előrevetíti a későbbi megalomán Maiden-eposzokat is, amiket a magam részéről szintén imádok, de amúgy a végén az elnyújtás kicsit talán visszakacsint a nem kevésbé zseniális Cyclopsra is.

Ahogy tehát az eddigiekből kikövetkeztethető, az album kerek egész, fontos volt Bruce-nak, ki kellett, hogy jöjjön belőle, és szükséges lépés is volt a metálosok által sokat emlegetett és persze el is várt „hazatérés" folyamata során. Az újrakiadós verziót meghallgatva az alapalbumnál is jobban el lehet merülni az énekes Skunkworks-korszakában (az elnevezés egyébként nem meglepő módon az amerikai légierő-szlengből ered) koncertfelvételek, B-oldalas nóták és persze alapos liner note-ok segítségével. Szerintem mindenképpen érdemes, hiszen maga Dickinson is büszke a lemezre, és mindenképpen érdekes lenyomata egy még mindig vitatott, de elvitathatatlan jelentőségű zeneipari évtizednek. Egyben az akkori legbátrabb kísérletek egyike, és mint ilyen, megsüvegelendő.