Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bruce Dickinson: Tyranny Of Souls

Azért Dickinson tényleg megkerülhetetlen. Amit az Iron Maiden (és persze a Samson) tagjaként letett az asztalra, az hagyományos metalban alap. Lehet persze nem szeretni a Maident, én sem szeretem (ez persze csak vicc volt, hehe!), ebben az esetben bőven van mit csemegézni a pali szólólemezein.

megjelenés:
2005
kiadó:
Sanctuary / HMP
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

Hiszen hallhatunk sima hard rockot a Tattooed Millionaire-en; elszállósabb, de ízig-vérig Dickinsonos dallamokkal felvértezett (és mindemellett kellően súlyos) modern metal muzsikát a Balls To Picasso-n; sőt, még grunge-osabb felhangokat is tartalmazó kísérletet a Skunkworks lemezen. Mindegyik kiváló és mindegyik más. Utána pedig, tudjuk, barátunk "visszatalált" a metalhoz (idézőjelbe teszem, mert szerintem soha el nem hagyta, legfeljebb a szó maiden-i értelmezésében) és gyors egymásutánban kétszer is leszakította a fejünket egy-egy zseniális lemezzel, amelyek a nem kevés konzervatív Maiden rajongó mellett jó néhány olyan rajongót is szerzett neki, akik sem a Vasszűz, sem a korábbi szólóanyagok révén nem különösebben vonzódtak Dickinson munkásságához. Egyszóval, Maiden reunion ide, elképesztően sikeres turnék oda, tudni lehetett, hogy ez a fantasztikus szólópálya nem fejeződhet be: ma már én is úgy vagyok vele, hogy egyértelműen jobbnak tartom az Accident Of Birth-öt és a Chemical Weddinget, mint a Brave New Worldöt és a Dance Of Death-et. És akármikor is jelenjen meg új Iron Maiden album, nem kerekedhet Bruce új lemeze fölé, mi több, a Tyranny komoly riválisa lesz elődeinek.

Az első néhány hallgatásnál azt mondogattam: igen, ez jó kis anyag, méltó a korábbiakhoz. Most már azt kell mondjam: kib* k*a jó ez az album! Mi több, zseniálisan jó! Olyan dalok vannak itt, hogy beszarás: mindjárt az intro után bejön egy jó kis Roy Z riff (lehetett volna a Code Of Life c. Warrior lemezen is, pénzért kellene árulnia Roynak ezeket a témákat) és egy olyan klasszikus Dickinson refrénnel bír az Abduction nóta, amit ki nem ver az ember a fejéből. A szólótól pedig minden alkalommal meghalok! A Soul Intruders pedig akkora power-thrash riffel támad, hogy csak nézel - az énektéma persze összetéveszthetetlen... és nem ám az elején ellövik az össze poént, ahogy sok banda tenné: a hagyományosabb, döngölős, fenséges (kissé talán Maidenes) refrénű Kill Devil Hill után jön az első lírai megmozdulás. A Navigate The Seas Of The Sun azonban még véletlenül sem nevezhető szokványos rockballadának (persze Dickinson abban is isten, emlékezzünk csak a Man Of Sorrows-ra) - hangulatilag/érzelmileg ez a dal a lemez legjobbja, a váltott elektromos-akusztikus szólóktól pedig tényleg kikészülsz.

És ez még csak az eleje! Csemegékben van még részünk bőven: a River Of No Return megint csak egy vontatottabb, menetelős tétel, de iszonyú ereje van a fantasztikus dallamoknak. Óriási, hogy Bruce bármire is énekeljen rá, legyen az egy Maidenes ikerharmóniás riff, egy súlyos mélyrehangolt modern téma vagy akár egy zajosabb grunge-os gitárnyűvés vagy egy olyan ős-prog hangulatú tétel, amelyet az Ayreonban hallottunk tőle, ha az énekhang megszólal, az egész azonnal "dickinsonossá", ezáltal teljesen egyedivé válik. Ettől annyira királyak a szólólemezek és ez emelte hihetetlen magasságokba az Iron Maident. És ennek megfelelően lesz ez az album is ezerszínűen változatos. Hiszen, ha tovább nézzük az aktuális kínálatot, a Devil On A Hog például akkora hard rock, hogy akár a Tattooed Millionare nótái közé is befért volna, de még egy mai Dickinson/Samson (RIP) együttműködés gyümölcse is lehetne. Az album végén található két dal pedig kimondottan a 90-es évek közepének világát idézi: a Believil egy Balls To Picasso hangulatú, borultabb tétel, míg a címadó dal ennél kissé monumentálisabb, koszosabb riffekkel, effektelt szólóval valahol középtájt - konzervatívabb Iron Maiden rajongóknak biztos nem fognak tetszeni (azt mondják majd, a végére leül a lemez), de ők próbáljanak arra koncentrálni, hogy a Believil végén van egy gonosz kacaj, pont olyan, mint a Bring Your Daughterben.

Szólóturnét mielőbb, mondanám lelkesen, ha nem lennék tisztában azzal, hogy az idei évben erre nem nagyon lesz ideje a mesternek. Sebaj, majd lesz jövőre, addig pedig valószínűleg lecserélem műsoros és másolt kazettáimat a korábbi szólólemezek igényes (és remélhetőleg baráti áron forgalomba kerülő) újrakiadásaira, hogy aztán legyen mit dedikáltatni Bruce atyánkkal, ha egyszer az EU kietlenebb tájaira tévedne saját bandájával.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.