Annekét mindig jó megnézni. Anneke mindig zseniális koncertet ad. Anneke feltölt és eloszlatja a gondokat. Anneke, Anneke, Anneke… Ilyen gondolatfutamokat osztottunk meg egymással a Hajóról kifelé menet kis baráti társaságunkkal, magunkba fordulva és egyszerre lelkendezve. Kiben milyen nyomot hagyott ez az este, egyszerre volt felemelő, léleksimogató és lélekmarcangoló – mint mindig. Anneke Van Giersbergen ezúttal az A38 Hajón énekelt egy szál gitárral annak a láthatóan rajongó és hűséges magnak, akik mindenhová követik.
Még egy éve sincs, hogy Annekét színpadon láthattam, de belőle sosem elég. Ezúttal ismét akusztikus formában, azaz egy szál gitárral állt a színpadon. Vissza is kellett kotornom, hogy mikor láttam „rendes” zenekarral, és a 2018-as VUUR-koncert volt az, amikor erőteljesebb energiák szabadultak fel a színpadon. Vagyis inkább másféle energiák. Hiányzik egyébként ez a fajta zenei megnyilvánulása nekem, de ne legyünk telhetetlenek, a holland tündér leszállt hozzánk újra és elvarázsolt bő másfél órára.
Tudom, tudom, de képtelenség pátosz és mindenféle negédes jelző és lelki elolvadás nélkül írni Annekéről, akárhogy is szeretném tartani a szigorú, három lépéses, „újságírói” távolságot, amikor eltartott kisujjal, hunyorítva kipécézem a hiányosságokat és rávilágítok az este kellemetlenebb pontjaira. Nem megy, pedig most tényleg rég voltam már koncerten, hiszen az utóbbi hetekben, vagy inkább már hónapokban mérem ezt, valahogy nem volt semmi energiám, kedvem este kimozdulni, tömegbe menni. Így tehát valamiféle végtelen ólmos fáradtság alól próbáltam aznap egy kicsit kikecmeregni. És láss csodát, Anneke felrobbant a színpadra (a hajó színpadi lépcsőjén sikerült nem eltaknyolnia, hála), elmosolyogta magát, mondott két kedves mondatot, és kisütött a mentális nap az én fejemben is, és már csak mérsékelten zavart, hogy centikre körül vagyok véve emberekkel, és megsülök.
Utóbbin éppen Anneke segített, néhány olyan dallal, ami nonstop libabőrt rántott rám, így megvolt a privát léghűtésem. Például rögtön a szett elejefelé a The May Song (The Gathering), ami sokakból nosztalgikus sóhajjal egybekötött ovációt váltott ki, majd utána a Nothing Compares 2 U, ami ugye eredetileg Prince dala, de Sinéad O’ Connor által kelt igazán életre és vált egy nemzedék lelki mannájává. 35 éve. De írjuk le betűvel is: harmincöt éve. Zsibbasztó belegondolni is. Persze jönnek ilyenkor az emlékek, hogy mennyiszer hallgattam én ezt, hányszor próbáltam elénekelni (haha), és valószínűleg az egyik olyan lírai dal, amit életemben a legtöbbször hallgattam meg – felvételről. Ha minden igaz, élőben most hallottam először, szóval köszi szépen az élményt Anneke, megérte várni!
Egyébként a műsor nagy része valamilyen formában az érzelmi élettel foglalkozott, love songs, ahogy Anneke mondta volt, hozzáfűzve mindegyikhez valamilyen anekdotát, vicces kis történetet, vagy saját életszösszenetet. Gyönyörűen áttranszpontált néhány nem egyszerűen elénekelhető dalt a saját hangjára, a Queentől a Who Wants To Live Forevert vagy az Audioslave-től a Like A Stone-t. Utóbbinál valami különös történt: egyszerre szólt a „belső magnómból” Chris Cornell hangja, miközben Annekét élőben hallgattam – a kettő együtt egyfajta szürreális, belső transzélményt adott.
Az Ayreon sem maradhatott ki a szórásból, a jól ismert Valley Of The Queens, de volt előtte még egy The Gathering-szerzemény (tán bemelegítésképp a nyári koncertek előtt), ami nemcsak Anneke egyik kedvence, hanem az enyém is, mégpedig a csodálatos Saturnine. Mindezek mellett úgy tűnik, Annekét is foglalkoztatni kezdi az elmúlás gondolata, erre utal legújabb dala, a nemrég debütált When I Die (ugye, hogy nem ezt szoktuk meg tőle?). Ezt a mind zenében, mind szövegében baljósan sejtelmes hangulatú szerzeményt is tárt karokkal fogadta a közönség, bár az itt-ott becsúszott tipikusan annekés félmosoly épp annyi könnyedséget csempészett bele, hogy ez a pár perc mégsem vált lelkileg megterhelővé senki számára.
Majd lesz egyébként lemez is, három dalonként jön ki egy-egy EP, de jó is így, manapság nem érdekel már túl sokakat egy teljes nagylemeznyi új dal, más szelek fújnak mindenfelé, de várjuk nagyon, akármilyen formában lát is napvilágot. A November Rain is tökéletes volt ebben a verzióban (nyáron az eredeti előadótól majd meghallgatjuk a hosszabbat), a Hurricane meg egyfajta koronaékkőként került a legvégére, egyébként meg valahol ebben a saját szerzeményben van talán az egyik legtöbb érzelmi ki-tudja-milyen marcangolás, ami nem az élet napfényes oldalát csillogtatja meg.
Az intim, mesélős pillanatok közé néha éket vert a Hajó egyéb területeiről behallatszó másféle eseményt kísérő partizene, illetve végefelé a pultosok zajosabb pakolászása is talán halasztható lett volna, de ettől eltekintve 10/10-es élmény volt, a közönséggel kommunikálós, megszólítós szösszeneteket pedig ki-ki hazavihette a szívében. És legközelebb számon kérjük azt a Behemoth-dalt (meg jöhetne egy Take Me Home is, ha már kívánságműsor), Anneke! (Aki ott volt, tudja.)
Hozzászólások