Shock!

október 20.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

W.A.S.P.: The Crimson Idol

0620wasp1A magyar Metal Hammer nagyon komoly, generációnk számára meghatározó dolgokat tett le az asztalra a korai időkben. Legtöbbször elég jól lőtték be ma már klasszikusnak számító lemezek ítéletét, értő fülekkel vetítették előre, mennyire lesz időtálló az adott anyag, de néhány alkalommal utólagosan kiderült, hogy kevésbé találták el a dolgot. Gondolok itt például az első Badlands-lemez vagy a Vulgar Display Of Power kritikáira, de kétségtelen, hogy az eredetileg Blackie Lawless-szólólemeznek indult, önéletrajzi ihletésű, kissé túlzó fennköltséggel rockoperának nevezett, a napokban jubiláló The Crimson Idol is ebbe a kategóriába tartozik. A huszonöt évvel ezelőtt Maiden-kópiának, koncepciótlan zagyvaságnak titulált mű a fanyalgó kritikák ellenére is (tegyük hozzá: nem csak nálunk nem szerette a rocksajtó) megtalálta az utat a közönséghez, és a mai napig etalonnak számít Blackie amúgy is impozáns életművében – gyakorlatilag a morcos zenekarvezető magnum opusa. Zeneileg, koncepcióban, hangulatában, dalait tekintve egyszeri és megismételhetetlen, megunhatatlan, felülmúlhatatlan alkotás.

megjelenés:
1992. június 8.

kiadó:
Capitol

producer: Blackie Lawless

zenészek:
Blackie Lawless - ének, gitár, basszusgitár, billentyűk
Bob Kulick - gitár
Frankie Banali - dobok
Stet Howland - dobok

játékidő: 57:47

1. The Titanic Overture
2. The Invisible Boy
3. Arena Of Pleasure
4. Chainsaw Charlie (Murders In The New Morgue)
5. The Gypsy Meets The Boy
6. Doctor Rockter
7. I Am One
8. The Idol
9. Hold On To My Heart
10. The Great Misconceptions Of Me

Szerinted hány pont?
( 34 Szavazat )

Persze valahol érthető, hogy ha valaki az első W.A.S.P. direkt nyersessége miatt szerette meg a bandát a hőskorban, első hallásra nemigen tudott mit kezdeni ezzel az anyaggal, ugyanakkor ahogy elődje ismertetése kapcsán megjegyeztük, nem kellett hogy sokkhatásként érjen bárkit a zenei és szövegi változás. Blackie már a The Headless Childrenen is jó arányérzékkel adagolta a komolyságot, és azért a Crimson Idolról sem mondhatjuk, hogy valami művészkedő, emészthetetlen, kapaszkodó nélküli zenemassza lenne. Egy dolog, hogy a nehéz sorsból kitörve felfutó, majd gyorsan kiégő rocksztár tragikus történetének rendelték alá a zenét, és az ismert rockoperákhoz hasonlóan valóban néhány folyamatosan visszatérő alaptémára, illetve fődallamra fűzik fel az egészet, de az egyes dalok önmagukban is működőképesek (nem véletlenül készültek „sima" klipek is a lemezhez, lásd később).

Nyilván gyökeresen más a zene, még a Headlesshez képest is, de kellő nyitottsággal közelítve nemcsak logikus következő lépés volt, ha úgy tetszik, átmenet a '90-es évekbe, hanem tökéletes W.A.S.P.-eszencia. Minden olyan elemet felvonultat, ami miatt Blackie-t generációja egyik legtehetségesebb dalszerzőjének és előadójának tarthatjuk, és ami miatt munkássága megkerülhetetlen, ha az amerikai hard rock a téma. Emellett persze a kissé sablonosnak ható sztori is fontos, hiszen a frontember amellett, hogy szimbolikus történetet rakott össze, nyilvánvalóan tényleg komolyan merített saját életéből: manapság, amikor egyre-másra jelennek meg a rocksztárok néha megrázóan őszinte önéletrajzai, amelyek nagyban árnyalják a róluk és az úgynevezett hőskorról kialakult képet, Blackie még mindig tartozik a világnak a sajátjával, ugyanakkor pont az említett művek tükrében sokkal könnyebb a fiktív Jonathan történetével is azonosulnunk. Ez mindenképpen hozzátesz a Crimson Idol élvezeti értékéhez, de a helyzet az, hogy simán a zenét hallgatva is baromi jól átjön az egész sztori drámaisága – Blackie tehát lényegében remek dramaturg is, ez már akkor kiderült, amikor a tizenöt éves évfordulón az egész lemezt lenyomták élőben, és a háttérben ment a megfilmesített verzió. Egyszerű a történet és valóban szimbolikus, de tényleg jól rávilágít a showbiznisz árnyoldalára, emiatt jelentősége simán összevethető olyan, más műfajú alkotásokkal, mint mondjuk a Kifutó a semmibe című film (pláne, hogy Gia története nem kitalált).

0123waspBeszéljünk azért a zenéről is! Mivel ugye a W.A.S.P. mint zenekar teljesen szétesett a '90-es évek elejére, és csak Frankie Banali dobos maradt Blackie mellett, a Crimson Idol tulajdonképpen tényleg értelmezhető szólólemezként. Sőt, igazából még Frankie státusza sem teljesen egyértelmű, hiszen a projektben utódja, Stet Howland is aktívan részt vett, és a '90-es évek W.A.S.P.-jának jellegzetes dobsoundját elsősorban hozzá szokták kötni. Mégis, a legszétdobolósabb dalokat Frankie-nek kreditálták – maradhatunk szerintem abban, hogy Stet barátunk kissé túl lelkes Banali-tanítvány, akinek stílusát a magam részéről a későbbi anyagokon is nagyon bírom, de néha kissé valóban túltolta. Remek barátom megfogalmazása szerint – aki volt anno olyan óvatlan, hogy a W.A.S.P. univerzumába bevezessen – a srác játéka olyan, mint amikor valaki bemegy egy dobüzletbe, megbotlik, és beesik a dobcuccok közé. Mivel azonban, mint tudjuk, a dobos a zenészek barátja, muzsikusként is kellett egy szerző- és játszótárs az excentrikus Csubakka helyére (aki, tegyük hozzá a korrektség jegyében, remekül nyomta a Crimson Idol-témákat élőben később), ebben a szerepben pedig remekül bevált a „másik" Kulick nevű gitáros, sokunk kedvencének, a KISS-es Bruce-nak idősebb testvére, aki szintén sokat sertepertélt Paul Stanley-ék körül, de pályafutása elsősorban producerkedésre és session-munkákra épül. Ez valahol sajnálatos, hiszen mint itteni teljesítményéből is kihallatszik (és ne feledkezzünk meg a kissé elkallódott, de szintén jó kis lemez Still Not Black Enoughról sem): öccsénél nem kevésbé tehetséges gitáros.

Kill Fuck Die

0620wasp2 Egy másik W.A.S.P.-lemez is mostanában jubilál, amelyről szintén érdemes pár szót ejteni, már csak megosztó jellege és Janus-arcúsága miatt is. Ha nagyon metaforikusak akarunk lenni, akkor Jonathan halála értelmezhető az általa képviselt hajmetal búcsúztatásaként is, hiszen maga a W.A.S.P. is kissé talajt vesztett a grunge korszakban. Ez a '95-ös Still Not Black Enough lemezen is érezhető, amely ugyan egy jó dalokkal telerakott lemez, de pocsékul szól, és meglepően rövid is. 1997-re pedig már beköszöntött az industrial-elektro korszak, a legnagyobb sztár a bevallottan Blackie-inspirált Marilyn Manson, valahol tehát érthető, hogy a W.A.S.P.-vezérre is hatott valahogyan a korszellem.

Az eredmény egy elektronikával és mansonos hangzásokkal flörtölő, széteffektelt, rendkívül furcsa hangzású sorlemez lett, amivel sokan nem tudtak mit kezdeni. Én sem: a Kill Fuck Die-t első hallásra, 1998 körül kimondottan gyűlöltem, azonban az említett koncertalbumon, hagyományos hangszereléssel annyira megdörrent az onnan származó öt dal (Killahead, U, Kill Your Pretty Face, The Horror, Little Death), hogy idővel csak vissza kellett találnom az eredeti verzióhoz. És láss csodát: évekkel később egyszercsak teljesen beszippantott az anyag, ma már pedig topkedvenceim között díszeleg. Mint ahogy 2017-es füllel Rob Halford Two-ja is teljesen jó anyag, úgy a KFD is beérett és átjön rajta, hogy mennyire waspos – mondhatni, úgy waspos, hogy Manson W.A.S.P- hatásait halljuk vissza rajta. A kör tehát bezárul. Nem mellesleg erre a lemezre tért vissza Chris Holmes gitáros is, ami külön pikáns annak tekintetében, hogy a hangzás a lehető legmesszebb áll a klasszikus W.A.S.P.-tól – a reunion tehát nagyban eltért a papírformától, de történelmi távlatból vizsgálva pont emiatt sikerült nagyon jól. Mi tagadás, a Helldorado által fémjelzett back to the roots megközelítés kissé erőltetetten is hatott ezután.

Holmes gitárjai enyhén szólva is furcsák, Blackie hangján nem kevés az effekt, Howland elmebeteg, szarrá triggerelt dobtémái tényleg egy nagy összevisszaság benyomását keltik, de ha beüt az egésznek a hangulata, akkor könnyen úgy járhat az ember, mint én és totális függőségi viszony alakul ki – ahogy az egyik nóta címe is mondja: Take The Addiction. Egy páratlan életmű különleges fejezete a Kill Fuck Die, méltó arra, hogy külön megemlítsük, de kedvenc mondásommal élve: helyén kezelendő!

Érdekességképp megjegyezhető fun fact, hogy az egyik legkarakteresebb dalban, az ezen tulajdonsága miatt meg is klipesített Arena Of Pleasure-ben, uncredited jelleggel egy bizonyos Doug Aldrich is szólózik – láthatjuk tehát, hogy efféle stúdióprojekteknél tényleg nem a lemezt összekaró tagság a lényeg, hanem hogy később mire viszi a zeneanyag. Ahogy említettem, a Crimson Idol komoly utat járt be, és ha ezredszerre is végighallgatjuk, újra és újra megértjük, miért: zseniálisan összerakták. Már a nyitányban (The Titanic Overture) felcsendül a főmotívum, amelyet még sokszor viszonthallunk az elkövetkező órában, ahogy pedig az Invisible Boy ténylegesen elindítja a lemezt, az egész egyszerűen mellbevágó: tulajdonképpen itt szembesülhetett a világ az „új" W.A.S.P.-pal, ez a téma tényleg hatalmas. A zaklatott, fillekkel telepakolt tempó a The Real Me feldolgozás után már valószínűleg nem hatott újdonságként, de ahogy a verzék után berobban a kitörölhetetlen „who am I" kórussal induló refrén, azzal a lemez egészét végigkísérő diszkrét, de hatásos billentyűszőnyeggel, tényleg nagyon hatásos, és abszolút meghatározza mind az alaphangulatot, mind a hallgató jövőbeni viszonyát az anyaghoz.

A már említett Arena Of Pleasure egyszerűbb tempóra épül, de a lendülete elsöprő – ez később a jubileumi turnétól függetlenül épült be a repertoárba, noha a maga idejében nem játszották élőben. Jó, hogy így történt, feszes, harapós és megunhatatlan – még ha nem is közmegegyezéses klasszikusa a csapatnak, azok mellett a helye a koncertprogramban. A korábban említett maidenezés kétségkívül a Chainsaw Charlie (Murders In The New Morgue) dalnak köszönhető: itt valóban sok az áthallás, úgy az alcím miatt, mint zeneileg, és az epikus jelleg is kimondottan a Maident idézi. De a dal ettől még emellett nagyon is waspos – nem hinném, hogy maga Blackie ne lett volna ennek tudatában, afféle tiszteletadásnak is felfogható a dolog. Manapság legalábbis így szoktuk kezelni az ilyesmit, akkoriban ugyanakkor tényleg bárki felhúzhatta a szemöldökét, hiszen nem annyira volt szokás az ilyesmi. Hozzá kell viszont tennünk, hogy ezen a dalon kívül az égvilágon semmi köze a zenének az Iron Maidenhez, hacsak nem annyi, hogy metal ez is, az is.

A Headless klasszikban említettük már az arról lemaradt For Whom The Bell Tolls című dalt, amiből aztán a The Gypsy Meets The Boy megszületett, mint egy tulajdonképpeni közjáték a sztoriban. A direktebb vonalat képviselő Doctor Rockter talán nem a legerősebb tétel, de húzós és beleillik az összképbe, az I Am One ismét a megtekertebb, szétütögetősebb témákat viszi tovább a nyitótétel szellemében, majd következik az első csúcspont, a tulajdonképpeni címadó, amelyről simán kijelenthető, hogy Blackie legjobb lassú száma evör. Jómagam az 1998-as Double Live Assassins koncertlemezen ismertem meg a Crimson Idol-dalokat, és ez a szám már ott is katartikus volt (lásd a Chris Holmes-os kitételt fentebb), de élőben később is rágyúrtak a végtelenített gitárszólós verziókra. Megkockáztatom a kijelentést, hogy ezekhez képest az eredeti verzió fénye is megkopik kissé, de mint dal, mindenhogy zseniális volt, van, lesz (érdemes csekkolni a full akusztikus verziót is a remaster verzión). Nyilván adta magát, hogy klipet kapjon ez is...

0620wasp3

Rendhagyó módon a The Idolt egy másik, teljesen eltérő karakterű, szintén klipes ballada követi, de a Hold On To My Heart nem kevésbé remek, és jól vezeti fel a kilenc perc fölé csúszó zárótételt, amely sztori tekintetében, zeneileg és mindenhogy tökéletesen összefoglalja a Crimson Idol lényegét. A remastereken található szösszenetek pedig érdekesek ugyan – a Phantoms In The Mirror egy jó kis nóta önmagában is, a The Eulogy afféle intermezzo lehetett volna, ha felkerül az eredeti lemezre, és egyszer érdemes végighallgatni azt is, ahogy Blackie felolvassa Jonathan sztoriját –, de alapvetően tényleg olyanok mint a klasszikus filmek törölt jelenetei: nem véletlen, hogy kimaradtak, és ha nem tudnánk róluk, nem is hiányoznának.

Manapság már elmondható, hogy a Crimson Idol önálló életre kelt, a bevezetőben szerintem eleget méltattam, ehhez sokat hozzáfűzni már nem nagyon lehet. Személy szerint annyira szeretem a lemezt, hogy az említett tizenöt éves bulin még egy vállalhatatlanul ronda turnépólót is vettem, sőt, az ősszel érkező, újrajátszott verzióra is baromi kíváncsi vagyok, a live élmény alapján el tudom ugyanis képzelni, hogy a mai felállás stúdióban is hozzá tud tenni egy kis pluszt. Ha pedig útra is kelnek ennek apropóján, természetesen ott lesz a helyem akár több bulin is.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+5 #5 pumpika666 2017-06-21 15:54
lehet minuszolni, de egyáltalán nem érzek rá késztetést hogy bedobjam a kompakt lemezjátékosba. ha már rock/metal opera, akkor a streets a savatage-től ezerszer jobban megérintett
Idézet
 
 
+3 #4 Bátky Zoltán 2017-06-20 22:09
Hopp, el is felejtettem, hogy ez most épp évfordulós. Emlékszem, amikor az akkori, még erősen amatőr, de nagyon lelkes zenekarral próbák után egy kockaladába gyömöszölődve zúztunk fel-alá a városban, az első Damn Yankees és a TNT-féle Intuition mellett ez is baromi sokat szólt. Jómagam egyébként a Headless lemezzel ismertem meg Blackie papát, aztán jöttek a régiek, meg a Raw "koncertlemez" (az tényleg csak rákevert közönségzajos kamu volt???), és utána ez. Igen, rohadtul patetikus az egész szövegileg, meg nagyon benne van, hogy Jonathan = Blackie, és igazából egy bűnbánó áldozat szerepet aggatott magára, de ettől még az első perctől az utolsóig nagyon rendben van. Hallgatom azóta is.
Idézet
 
 
+5 #3 Purpendicular 2017-06-20 17:58
Nem tudnám megmondani, hogy ez a kedvenc WASP albumom, vagy az első, de az biztos, hogy k..a jó! :)
Ez volt egyébként az első album, amit hallottam/megvettem tőlük, így nyilván én sem értettem, miért húzták le a Hammer-ben. Ha jól rémlik, talán pont egy olyan rádióműsorban hallottam először a Chainsaw Charlie-t, amit a Lacik csináltak annak idején hetente.

Idézet:
Ha pedig útra is kelnek ennek apropóján, természetesen ott lesz a helyem akár több bulin is.


Útra kelnek. Lesz cseh és osztrák állomás is többek közt.

https://www.waspnation.com/tourdates.html
Idézet
 
 
+5 #2 notreadam 2017-06-20 16:40
Idézet - bogar:
Hát akkor én most be is teszem ezt a lemezt!
Nagy kedvem lett meghallgatni újra. Kösz a cikket!


Egyetértek. Elő keresem én is.Nekem azonnal átjött anno ez a lemez, pedig a körülöttem lévő fanok majdnem okádtak tőle.
Idézet
 
 
+12 #1 bogar 2017-06-20 10:10
Hát akkor én most be is teszem ezt a lemezt!
Nagy kedvem lett meghallgatni újra. Kösz a cikket!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.