Shock!

július 10.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

W.A.S.P.: The Headless Children

0416wasp01„Életem egyik legnagyobb ballépése" – kommentálta Ken Hensley az éppen huszonöt éve megjelent album borítóját, amikor a 2007-es pesti koncertje utáni dedikáláson többek között ezt is eléraktam aláíratni. Azóta sem sikerült megtudnom, miért mondta ezt (talán a kommentelők segítenek majd ebben), hiszen Blackie Lawless Uriah Heep-rajongóként hívta meg a stúdióba a legendás billentyűst (ne feledjük az Easy Livin' feldolgozást az Inside The Electric Circusön), és az interjúkban is mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt róla. Lehetséges persze, hogy mégsem jöttek ki jól egymással, de az is felmerült bennem, hogy 1989-ben Hensley talán nem is volt a legjobb passzban, hiszen akkoriban, a hajbandák fénykorában ő afféle lejárt szavatosságú legenda lehetett, akinek ex-zenekara nélküle is jól elvolt, szólóanyagai viszont nem sok vizet zavartak.

megjelenés:
1989. április 15.

kiadó:
Capitol

producer: Blackie Lawless

zenészek:
Blackie Lawless - ének, gitár
Chris Holmes - gitár
Johnny Rod - basszusgitár
Frankie Banali - dobok
Ken Hensley - billentyűk

játékidő: 48:32

1. The Heretic (The Lost Child)
2. The Real Me
3. The Headless Children
4. Thunderhead
5. Mean Man
6. The Neutron Bomber
7. Mephisto Waltz
8. Forever Free
9. Maneater
10. Rebel In The F.D.G.

Szerinted hány pont?
( 43 Szavazat )

Lehetséges tehát, hogy Ken nem szívesen emlékszik vissza egy olyan időszakra, amikor „rangon aluli" felkéréseket is el kellett vállalnia pusztán pénzért. Elképzelhető, hogy nem is szerette azt a fajta dallamos amerikai metalt, amit a W.A.S.P. játszott, de akkori zenekarának velem körülbelül egyidős gitárosa felcsillanó szemeit látva örömmel tapasztaltam, hogy mégsem volt rossz ötlet a Hammond-legenda orra alá dugni a bookletet.

A mára igen terjedelmes W.A.S.P.-életmű bizonyos korszakairól megoszlanak a vélemények, de akármit is gondoltak az ősrajongók annak idején a banda részleges megkomolyodásáról, általánosságban elmondható, hogy a The Headless Children abszolút közmegegyezéses klasszikus. Titka az lehet, hogy jó arányérzékkel találták el Blackie-ék, hogyan lehet átúsztatni a zenekar arculatát és zenéjét a felnőttkorba. Kompromisszum? Hát persze! Jól kiszámított stratégia? Nyilván! Tudomásul kellett venni viszont már akkor is, hogy az első lemez csúcsra járatott tajparasztsága überelhetetlen, és tényleg nem lehet teljes karriert építeni szexista szövegekre és primitív társadalomkritikára, pláne, ha az ember betölt egy bizonyos kort, és kissé ki is ég a rock'n'roll életmódtól. A korai show-kat sem nagyon lehetett semmivel megfejelni (tényleg érdemes megnézni egy '84-es koncertvideót, harminc év távlatából is elképesztő, pedig ma már tényleg az egekben van az általános ingerküszöb), a második-harmadik lemez dalai viszont akkor sem olyan erősek már, ha három évtized patinája azért legtöbbünkkel megkedveltette őket.

0416wasp02

Nos, a fentiek miatt a maga idejében a negyedik album valószínűleg nagyon frissnek hatott (persze, hogy így volt-e valóban, majd bekommentelik az „iszapszemű" olvasók), de mai füllel is nagyon ütős és élvezetes: gyakorlatilag hibátlan, és ahogy az előbb is említettem, tökéletes elegyét adja réginek és újnak. A borítót speciel baromi rondának tartom, de itt is érteni vélem az újító szándékot, és bár ma már rendkívül közhelyes, a saját korában elhelyezve kimondottan érdekes a koncepció. A lényeg persze úgyis a zene, és ott tényleg minden klappol: a Heretic (The Lost Child) sejtelmes indítása és hét perc fölé kúszó játékideje rögtön az „intellektuális" W.A.S.P. világába kalauzol, de minden idők egyik legjobb metalosított oldie-slágere máris oldja a hangulatot. A The Real Me eredetileg a The Who szerzeménye, és nem véletlenül kapott klipet is: a kisfilm és a dal is remekül illeszkedik a korszellembe. Annyira erős, hogy a másik rögzített feldolgozás, a Jethro Tull Locomotive Breathje már nem is rúghatott labdába mellette, és kislemez B-oldal lett belőle, pedig amúgy teljesen hasonló felfogásban készült. A frissen leigazolt Quiet Riot ütős Frankie Banali is friss vért pumpált a ritmusokba, és ez pont a Real Me-ben hallatszik igazán először, noha természetesen a nyitónótában is ott vannak már azok a jellegzetes pörgetések, amik miatt a '90-es évek W.A.S.P. lemezei kissé megosztóra sikerültek (Frankie utódját, Stet Howlandet ugyanis tagsága során kissé túlfűtötte a bizonyítási vágy – én mindazonáltal őt is bírtam mindig).

A címadó tétel a libabőrös Hammond-kiállás után W.A.S.P-mércével mérve kimondottan epikus dallá fejlődik, és a drogellenes szövegű, zongorás intróval felvértezett Thunderheaddel egyetemben a komolyabb vonalat erősíti, de ettől függetlenül a suttyó számok közül a Chris Holmesról írt Mean („motherfucking") Man és a Rebel In The F.D.G. (ennek feloldása a költői Fuckin' Decadent Generation) a teljes életmű legjobbjai között foglalnak el helyet szerintem. Összességében – főleg ha a Mean Mant vesszük alapul – ez a lemez tökéletes búcsúkiadvány a Lawless / Holmes duó együttműködésének lezárásához, hiszen bár az anyag egységes, a későbbiek fényében már érződik rajta a széthúzás. Ha csak a Holmesról keringő legendák fele igaz, a külseje miatt Csubakka becenevű fickó tényleg ösztönember, akinek gitározását felettébb kellemes hallgatni, de komolyabb hangvételű dolgokat nehezen lehetett vele úgy megvitatni, mint megvalósítani – nem véletlenül távozott később ismét.

0416wasp03Feleslegesnek tartom felsorolni az összes dalt csak azért, hogy meg legyenek említve, de muszáj kiemelni a szintén klipes Forever Free-t, amely a lírai oldalt erősíti, és ugye Blackie érzelmes énjéről olykor hajlamosak vagyunk megfeledkezni, pedig ez még nem is a legjobb lassú száma. Nem rémlik, hogy a mindenféle újrakiadások bónuszait valaha is emlegettük volna ebben a rovatban, de a '90-es évek kijött egy lényegében etalonnak számító W.A.S.P. remaster-sor, és itt a Headlesshez hozzácsapott dalok is rendkívül érdekesek: a már említett Jethro Tull téma és két koncertfelvétel mellett két kimondottan jó Lawless-szerzeményt is kap a hallgató ebből a korszakból (Lake Of Fools, War Cry), ha pedig a For Whom The Bell Tolls dallamai ismerősek, igen: ez a téma később átmentődött a The Crimson Idolra, igaz, kissé átgyúrva. Ez persze már egy másik történet, amit majd mondjuk 2017-ben, a huszonötödik évfordulón írunk meg, addig is az utóbb érkezetteknek nem késő beletúrni a diszkográfiába, akad itt különlegesség bőven. Megsúgom, idővel az 1997-es, Chris Holmes visszatérését magával hozó, a maga idejében teljesen értelmezhetetlen Kill Fuck Die is megszeretteti magát – nekem legalábbis ma már az öt kedvenc W.A.S.P. lemezem között van. Az első háromban pedig természetesen ott a Headless is.

 

Hozzászólások 

 
+1 #9 notreadam 2016-08-18 19:22
Egyik kedvenc zenekarom volt, ma már annyira nem hallgatom. A Crimson Idolt még beleértve nagyon jó albumaik voltak,az utána levőket nem ismerem olyan mértékben hogy kommentáljam.Egyébként jó látni hogy a Crimson-t is ennyien szeretik, mert mikor megjelent, a környezetemben senkinek nem tetszett.
Idézet
 
 
+2 #8 Vanihpower 2014-04-18 22:18
Nekem a Still Not Black Enough az abszolút kedvenc, a maga depressziós hangvételével, de ez se rossz :)
Idézet
 
 
+2 #7 janomano 2014-04-18 03:10
Én nem tudok különbséget tenni, hogy ez a jobb, vagy a Crimson, ami "konceptalbumila g" ráadásul nálam kb. a Savatage Streets lemezével egyenértékű. (Gondolom ez utóbbit is üdvözölhetjük majd valamikor ebben a rovatban.)
Idézet
 
 
+5 #6 zk80 2014-04-17 09:56
84es lemezük mellett,a legjobb WASP lemez.
Agyon dícsért Crimson Idolt sose sikerült megkedvelnem,a mai napig 3-4 dalt tudok kiemelni róla.
Viszont az utolsó kettő(Dominator ,Babylon)kifeje zetten izmosra sikeredett.
Remélem idén lesz új lemez.
Annyit mindenképp érdemes megemlíteni a Headlessről,hog y kifejezetten sikeres volt annak idején,főleg az Insidehoz képest.
Köszi a cikket.
Idézet
 
 
+7 #5 pumpika666 2014-04-16 19:37
a legjobb lemezük! de az első 4 elejétől végéig kurva jó!
aztán a crimson idol számomra óriási csalódás volt, azóta is megvettem minden lemezüket, de ekkorát már nem bírtak robbantani
Idézet
 
 
+10 #4 War WithInn 2014-04-16 16:36
Az első kettő és a Headless children / Crimson idol páros azok a lemezeik, amelyek elejétől a végéig zseniálisak.

A többiből a Dying for the world az egyetlen, ami majdnem hasonló színvonalat képvisel, egy gyors, durva lemez (de nem túlbrutalizált, mint a KFD). Egyetlen szépséghibája a Trail of tears, ezt nagyon elnyújtják és megakasztja a lendületet (nem úgy a másik "lassú", a Hallowed ground, ami eléggé tarol).
Idézet
 
 
+8 #3 zebraman 2014-04-16 15:57
Az egyetlen WASP album, amit meg bírok hallgatni és nem kapcsolom ki félúton, egyben az egyik kedvenc metal kiadványom (ott van pl. a Painkiller mellett).
Idézet
 
 
+7 #2 GTJV82 2014-04-16 13:57
Szerintem is sokkal jobbak a "komolyabb" albumaik.
Nálam a top3: Crimson Idol / Headless Children / Dying For The World. És nem rossz még az Unholy Terror sem!!
Idézet
 
 
+9 #1 BSND 2014-04-16 11:31
Szerintem ez a legjobb lemezük.

Ez a kritika viszont kissé információszegé ny lett a többi klasszikushocko s íráshoz képest.
(Ez nem beszólás akar lenni, csak észrevétel).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.