Shock!

május 30.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Stone Temple Pilots: Core

1207stp1December 3-án elhunyt Scott Richard Kline, ismertebb nevén Scott Weiland, a Stone Temple Pilots és a Velvet Revolver zaklatott sorsú énekese, aki nem túl hosszú, ám annál tartalmasabb életútja során az említett két zenekarral nyolc nagylemezt jelentetett meg (minimum a fele ráadásul mestermunka), szólóban hozzácsapott még négyet (mint ahogy ezek sem rosszak), egy élő albumot, néhány válogatást, és vendégeskedett is itt-ott. A legtöbben minden bizonnyal a kemény drogokra és a balhékra, nehezen kezelhető természetére és örökös szembeszegülésére emlékeznek a neve hallatán, én azonban nem szeretném, ha ez így lenne. Ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon ott áll ez a valóban önfejű és önsorsrontó figura, aki azonban igazi művészlélek is, érzékenyen reagál a kritikákra, minden támadás a szíve legmélyébe mar, mégis megy előre, és mindig valami újjal próbálkozik. A fenti album-tömeget alig huszonöt év alatt termeli ki, azaz igencsak nagy munkabírású, generációjának egyik legjobb szövegírója (erről méltatlanul kevesen emlékeznek meg), a hangja pedig vitán felül óriási.

megjelenés:
1992. szeptember 29.

kiadó:
Atlantic / Warner

producer: Brendan O' Brien

zenészek:
Scott Weiland - ének
Dean DeLeo - gitár
Robert DeLeo - basszusgitár
Eric Kretz - dobok

játékidő: 53:37

1. Dead & Bloated
2. Sex Type Thing
3. Wicked Garden
4. No Memory
5. Sin
6. Naked Sunday
7. Creep
8. Piece Of Pie
9. Plush
10. Wet My Bed
11. Crackerman
12. Where The River Goes

Szerinted hány pont?
( 55 Szavazat )

A srác, aki egykoron ezt nyilatkozta: „Számomra nem létezik személyesebb dolog a zenénél. Már az első alkalommal, mikor odaálltam a mikrofon elé, rájöttem, hogy miért nem éreztem soha jól magam a tornaóra után a zuhanyzóban azokkal az izomagyúakkal, akiknek egyedül a focin járt az eszük, meg azon, hogy húzhatnák le minél több csaj bugyiját. Engem ennél több érdekelt." Talán ezért is érinthették olyan érzékenyen azok a támadások, amik őt és csapatát, a grunge kívülállóit – a stílus nagyjai közül egyedüliként nem az esős város és környékének lakói – érték. „1993-ban a Rolling Stone magazin év végi szavazásán az olvasók szerint mi lettünk a legjobb zenekar, a kritikusok szerint pedig a legrosszabb! Teljesen gyerekes dolog a Stone Temple Pilotsot a legrosszabb csapatnak nevezni, mert ez nyilvánvalóan nem igaz. Nem vártuk, és ma sem várjuk el senkitől, hogy szeresse a zenénket, de legalább ne kérdőjelezzék meg az intelligenciánkat ezekkel a buta hasonlítgatásokkal! Az emberek azt sem tudják, kik vagyunk, mit akarunk, mégis hülyeségeket írnak össze rólunk. És engem személy szerint ez nagyon zavar."

A Stone Temple Pilots története rögvest egy olyan legendás sztorival kezdődik, ami mind a mai napig makacsul tartja magát, annak ellenére, hogy később valamennyi résztvevő megcáfolta. Szóval, a mese szerint Scott és a későbbi banda másik legfőbb összetevője, Robert DeLeo bőgős egy Long Beach-i Black Flag-koncerten találkozott először, '85 nyarán, ahol rögvest beszédbe is elegyedtek egymással. A diskurzus során hamar kiderült, hogy a két delikvens ízlése bizony nem csak a zene terén azonos, mivel ugyanazt a lányt várják randira. Ahelyett azonban, hogy rapid módon laposra verték volna egymást, röhögtek egy jót, kiadták a csaj útját, majd alapítottak egy bandát, amelybe további társul Scott két gyermekkori jóbarátja, Corey Hicock gitáros és David Allin dobos nyertek felvételt. A csapat némileg félrevezető módon a Swing nevet kezdte el használni. Allin igen hamar ki is került a formációból, helyét Eric Kretz vette át, és ebben a felállásban küzdöttek a helyi klubokban inkább kevesebb, mint több sikerrel, olykor Led Zeppelin- és Rolling Stones-feldolgozásokat játszva, sokkal hangsúlyosabb volt azonban zenéjükben a jazz, pláne a funk jelenléte.

1207stp81989-ben aztán Hicock is lelép, Robert pedig kissé meglepő módon saját testvérét ajánlja a posztra. Dean DeLeo jó öt-hat évvel idősebb volt a tagoknál, addigra viszonylagosan befutott üzletember, aki már csak hobbiból gitározgat, mintegy visszaemlékezve aktív zenészi éveire. Testvére hívó szavára viszont azonnal ugrott, mindössze egyetlen kikötése volt: ő biza száz százalékos hard rock-rajongó, és nem hajlandó egy Swing nevű bandában játszani, így aztán a négyes nevét egy ősrégi film címének felhasználásával Mighty Joe Youngra változtatja. (És ez pedig nem más, mint a Joe, az óriásgorilla elnevezésű borzalom.) Dean csatlakozásával zenéjük is jócskán megváltozik, a funk helyére bejön a garázsrock, majd 1990-ben fel is vesznek egy demót, rajta olyan későbbi STP-számokkal, mint a Where The River Goes (Dean első dala, amit a csapattal írt), a Piece Of Pie, a Naked Sunday, vagy a később slágerré váló Wicked Garden, de szerepeltek rajta olyan kifejezetten funk rockos, a későbbiekben már nem is nagyon erőltetett darabok is, mint a még a swinges időkből származó Love Machine és Dirty Dog, a később jócskán átalakított Spanish Flies, vagy a Scary Area. A csapat zenéje ekkor még mindig jobban hajazott a Red Hot Chili Peppersre, pláne a Jane's Addictionre, mint az éppen éledező grunge előfutáraira, ám ebben bizonyára az a sokat emlegetett tény is közrejátszott, hogy teljesen más zenei és társadalmi miliőből érkeztek: a napfényes Kalifornia nem csak földrajzilag, de minden más szempontból is igen messze esett az esős Washington államtól. A megváltozott hangulatot azonban már jól jelezte a demó talán legütősebb darabja, az Only Dying, amely sötétebb volt bármely későbbi Stone Temple Pilots dalnál is, és amelynek zenei megoldásai később rendre fel is bukkannak majd egyes STP-darabokban.

A demóra sokan fel is kapták a fejüket a hollywoodi klubok és stúdiók környékén, pláne, mikor 1991-ben a csapat újabb dalokat kíván rögzíteni, kihasználva, hogy Robert ekkoriban egy olyan lemezboltban dolgozott, amelynek hátsó részében egy demófelvételekre is alkalmas feljátszó-helyiség volt található. Az újabb darabok között pedig már ott lapulnak az első lemez legnagyobb slágerei: a Dead And Bloated, a Creep, a Sex Type Thing és végül, de nagyon nem utolsósorban a Plush. A megváltozott közhangulatot gyorsan érzékelve – a Nirvana áttörése épp ekkoriban következik be, és megkezdi ellenállhatatlan és senki által előre nem látható mértékű áradását a grunge – a srácokat gyorsan leszerződtető Atlantic Records azonban azt mondja, nincs idő szarakodni holmi demókkal, tűnés befelé a stúdióba, úgyis van már vagy tizenöt teljesen kész dal, abból simán lehet csemegézni!

1207stp4

1992 nyarán meg is kezdődnek a munkálatok annak a Brendan O'Briennek a bábáskodása mellett, akit a fiúk – a kiadó tökéletes egyetértése mellett – a Red Hot Chili istentelenül sikeres Blood Sugar Sex Magik anyaga miatt választanak ki maguknak, és eléggé ragaszkodni is fognak a későbbiekben a grunge apostolává váló producerhez – 2002-es leállásukig valamennyi lemezük munkálatait Brendan fogja felügyelni! A stúdiózás pedig igen gördülékenyen halad előre, a tagság, a kiadó és a producer egyaránt tudja, mit akar hallani, és szerencsés módon ez a három elég jól metszi is egymást. Scott Weiland későbbi visszaemlékezése szerint akkor következett be egy jelentős változás a zenei ízlésében, amikor megismerkedett a Nirvana és az Alice In Chains első lemezeivel: „Kurt Cobain azon három ember egyike, akiket a legjobban csodálok az utóbbi tizenöt év rockvilágában. A másik kettő Perry Farrell és Michael Stipe. Layne Staley pedig majdnem ugyanúgy közelít az énekléshez, mint én, még ha az én témáimban jobban jelen is vannak a funkos hatásaim." Gubanc csak egy akad: a stúdióban derül ki, hogy a Mighty Joe Young név már foglalt, egy régi bluesgitáros adott ki lemezeket ezen a néven, így gyors ötletelés után úgy döntenek, hogy legyen a nevük STP, a híres olajvállalat logója után. Ebbe azonban a kiadó nem megy bele, mint ahogy a rövidítést feloldani kívánó, és komolyan egészen biztosan nem gondolt Shirley Temple's Pussy elnevezésbe sem. Így végül a semmit nem jelentő, de jól hangzó Stone Temple Pilots lesz a befutó.

1207stp5A felvett dalok között értelemszerűen túlsúlyban voltak a régóta meglévő kompozíciók, bár mondjuk a nyitó kettős, az izgalmasan lüktető Dead And Bloated és az Alice In Chains-esen horzsoló-örvénylő Sex Type Thing pont újabb darabok. Később mindkettő nagy siker lett, és érdekességük, hogy az elsőt a Weiland/Robert DeLeo páros, míg a másodikat a Dean DeLeo/Kretz duó követte el. Ebből is jól látható, hogy itt bizony tényleg csapatmunka folyt. Utóbbi volt a lemezhez kiadott első single, és rögtön nagyobb balhé is kerekedett belőle: a szöveget egyes szám első személyben megíró Weiland nem győzte magyarázni, hogy a legkevésbé sem állt szándékában megvédeni a nemi erőszakot elkövetőket, pusztán fel akarta hívni a figyelmet a dologra, és egyébként is, a dalt egy olyan barátnőjéről írta, akit három focista megerőszakolt. Később a Sex Type Thing vált az STP-koncertek szokásos záródalává.

A némileg könnyedebb húrokat pengető, az ártatlanság elvesztéséről csodálatosan valló Wicked Garden alapján teljességgel érthető, miért írták a legtöbb helyen a kritikusok azt, hogy itt nem történik más, mint a Pearl Jam és az Alice In Chains legjobb pillanatainak összemixelése. Még Weiland hangja is Staley és Vedder egyfajta sajátos keveréke, csak hát azt nem vették figyelembe, hogy ez a dal is megjelenése előtt jó három-négy éve íródott, bőven a grunge előretörését megelőzően. A No Memory alig másfél perces finom kis hangulati átvezetője kísér át minket a szaggatott és kemény Sinbe, ami Weiland elmondása szerint az erőszakos és mocskos kapcsolatokról szól, és konkrétan az utolsó szám volt, amit a lemezhez megírtak. A funkos hatások továbbélését jeleníti meg a pörgős Naked Sunday, amely azonban a zene játékosságával szöges ellentétben igencsak komoly témáról szól: az intézményesített vallások agymosó hatásáról, általánosságban pedig azokról az emberekről, akik szeretik megmondani másoknak, miben higgyenek, hogyan éljenek és miket gondoljanak.

1207stp7

A hetes Creep a csapat egyik legismertebb slágerévé vált, nekem pedig örök kedvencem, Scott fájdalmasan csengő hangja szívünk legmélyébe nyúl, és kitépi, amit ott talál. A csapat legdepresszívebb nótáját kétszer is megfilmesítették: a Gus Van Sant rendezte eredeti videóverziót az MTV leadhatatlannak minősítette a benne megjelenő szex és drogjelenetek miatt, így a banda ellenkezése (és Van Sant perrel való fenyegetőzése) ellenére egy sokkal egyszerűbb, kedélyesebb videót játszottak később kiemelt rotációban. A korai változathoz képest totálisan átgyúrt és besúlyosított (az egész lemez leghangsúlyosabb gitárjai itt hallhatóak) Piece Of Pie után érkezik a Plush, a dal, amiről igazából nincs mit írni, hiszen tényleg mindenki ismeri. Ez a banda Smells Like Teen Spiritje, Alive-ja és Black Hole Sunja egy személyben, megkapták érte a Grammyt, az MTV Video Music Awardot, és még vagy huszonhárom másikat. Érdekes módon éppen a Creep és ez az a két dal, amiben másvalaki is besegített Scottnak a szövegírásban, itt konkrétan Eric, aki később úgy nyilatkozott, hogy a tönkrement párkapcsolatokról akart írni, míg Scottot elmondása szerint egy újságcikk ihlette meg, ami egy San Diego határában talált halott lányról szólt. A másfél perces, totál szétcsúszott Wet My Bed (a dal végén még Brendan O'Brien hangja is hallható) után jön másik nagy kedvencem, az igazi koncertfavorit Crackerman, ami azzal együtt is a korong legvitálisabb szerzeménye, hogy áthallásos szövege a drogokról is szólhat. Az 54 perces anyagot végül a legrégebbi darab, a Where The River Goes fokozatosan erősödő-felduzzadó, majd mindent elsöprő nyolc és fél perce zárja, igazi mestermunka ez is.

A rohammunkában felvett, megkevert és piacra dobott anyag a legjobb időben került a boltokba 1992. szeptember 29-én – hogy mást ne mondjunk, napra pontosan ugyanekkor (!) jelent meg az Alice In Chains Dirtje is, miközben a Nevermind és a Ten éppen hihetetlen eladásokat produkál, de szépen csordogál a Badmotorfinger is. Ennél is fontosabb, hogy pontosan ekkor játsszák az amerikai mozik azt a Singles című filmet, aminek hatására a grunge végérvényesen betör a szélesebb értelemben vett mainstreambe is. Nem csoda hát, hogy a semmiből feltűnt csapat debütálása a Billboard harmadik helyéig jut, és tömegek rohamozzák a boltokat a Core-ért. A kritikusoknak pedig ennyi elég is: a bandában a grunge sikervonatra érdemtelenül felkapaszkodott pojácákat és tolvajokat lát, és ott rúg beléjük, ahol tud. A csapat tagjai pedig a legkevésbé sem próbálták titkolni, mindez mennyire fájt nekik. Weiland: „Én csak azt nem tudom könnyen feldolgozni magamban, hogy léteznek olyan arcok, akiknek élvezetet okoz, ha másokat bánthatnak. Tapasztalataim szerint az újságírók többsége alig várja, hogy egy banda megbukjon, mert akkor végre élvezettel csámcsoghat a maradékon. Tisztában vagyok a bandánk értékeivel. Nem mondom, hogy bárkinél is jobbak lennénk, de az biztos, hogy nem vagyunk olyanok, mint bármely más banda. Úgyhogy feleslegesek ezek a hasonlítgatások."

1207stp2

Máshol így beszélt erről: „Van, mikor a zene már nem minden. Elérkezhet egy olyan pillanat, amikor azt mondod, hogy a zene már nem éri meg ezt a sok szarakodást. Ilyenkor vagy feloszlik egy csapat, vagy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy kizárólag a pozitív dolgok jussanak el hozzájuk. Mi ezt a legnagyobb sikerek közepette, a Purple előtt határoztuk el. Csapdába esett állatok voltunk, de újra élvezni szerettük volna a zenét. A tisztelet teljes hiánya felőrölte az idegrendszerünket. Szerintem az egész kibaszott szórakoztatóiparban nincs egyetlen művész sem, aki ne figyelne rá, hogy mit ír róla a sajtó. Más kérdés, hogy a művészek többsége ezt még a halálos ágyán sem ismerné be. Ráadásul a kortárs zenekarok közül is akadtak jó páran, akik vagy nem találkoztak velünk, vagy nem hallottak rólunk korábban, és épp ezért ők is előítéletekkel viseltettek irántunk. Az alternatív elit élvonala még csak esélyt sem adott nekünk, egyserűen azt mondták, hogy nem vagyunk közéjük valók. Először persze azt mondtuk, hogy basszák meg magukat! De aztán a sokadik alkalom után elkezdtünk bizonytalankodni, vajon nem bennünk van-e tényleg a hiba? Hátha tényleg mi csinálunk valamit rosszul. Mindez ahhoz vezetett, hogy Rob konkrétan azt hajtogatta, hogy ebben a közegben nem akar egy második lemezt is elkészíteni a bandával. Éppen akkor, amikor a Core platina lett."

1207stp6

Aztán Robert szerencsére meggondolta magát, a Core nyolcszoros platinává vált, a Stone Temple Pilots pedig hihetetlen magasságokba emelkedett, pláne, mikor még a szintén zseniálisan sikerült, 1994-es Purple lemez is elment jó 6 millió példányban az Államokban, és ezzel az STP a korszak egyik meghatározó bandájává válhatott, Scott pedig talán az utolsó nagy rocksztárok egyikévé. Innentől persze már a kritikusok is egyre kevésbé vájták beléjük keselyűkarmaikat, a közönség szeretete pedig mindvégig kitartott, és reményeim szerint ki fog tartani Scott halála után is. De itt ideje is lesz zárni a sorokat, hiszen a Purple korong saját jogán is ebbe a rovatba kívánkozik – legyen lehetőség arról is mesélni majd, valakinek, valamikor. Nyugodj békében, Scott Weiland, és most, hogy már olyan nagy lettél, mint a hegyek, olyan magasan repülsz, mint ahol a Nap van, és már megismerted, milyen a mennyei albérlet, remélem, azt is megtudtad, hová folynak a folyók!

 

Hozzászólások 

 
#14 Roland 2015-12-18 23:28
Scott egyike rock legnagyobbjaina k. Amit a STP-al csinált az örök. Volt szerencsém látni a Velvet Revolver énekeseként a Pe csában. Lehet, hogy emberileg egy drogos roncs volt, de színpadon egy igazi hiteles rocksztár, egyedi énekhanggal, előadásmóddal. Hálát adok az égnek, hogy láthattam Őt élőben a színpadon!
Idézet
 
 
#13 Béla 2015-12-15 23:40
Idézet - castlereagh:
Idézet - Béla:
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.


2Arc erre azt mondaná: "B_szd szíven a nyomorult mosléktestű k_rva anyádat, azt..."

Amatőr.
Idézet
 
 
#12 traveller79 2015-12-11 20:20
"castlereagh 2015-12-10 22:32
És ki a k_rva f_szt érdekli a szakma meg az az interjú??!!"


Téged nem,ez világos. De azt nem te döntöd el,hogy mást esetleg igen.
Idézet
 
 
-8 #11 castlereagh 2015-12-10 23:32
És ki a k_rva f_szt érdekli a szakma meg az az interjú??!!

Idézet - traveller79:
Az mondjuk igaz, hogy a szakma nem volt elájulva a STP-tól. (Hogy finoman fogalmazzak.) Érdemes elolvasni a Skid Row- interjút (Metal Hammer,1994. március. Sajnos nincs meg,különben bescannelném és felraknám), hogyan beszélnek róluk.
Idézet
 
 
+2 #10 traveller79 2015-12-09 11:05
Az mondjuk igaz, hogy a szakma nem volt elájulva a STP-tól. (Hogy finoman fogalmazzak.) Érdemes elolvasni a Skid Row- interjút (Metal Hammer,1994. március. Sajnos nincs meg,különben bescannelném és felraknám), hogyan beszélnek róluk.
Idézet
 
 
+3 #9 Venomádi 2015-12-08 15:12
Na jó, de most komolyan ez a banda lenne a zeneipar történetének legnagyobb problémája? Hányan nem másoltak valahonnan? Aki a klipeket nem nézte, azt meg ez nem is idegesítette, pláne engem.
Idézet
 
 
+12 #8 bogar 2015-12-08 13:03
Előrebocsájtom, hogy nem vagyok egy grunge szakértő, de arra emlékszem, hogy az STP klipeket azért nem bírtam végignézni, mert nagyon idegesített, hogy Weiland még Eddie Vedder mimikáját is leveszi. (Itthon ezt élőben Kowalsky-tól láthattuk Black-Out koncerteken.) Annyira mesterkéltnek hatott nálam ez az előadásmód, hogy azóta sem bírom megkedvelni a STP-ot. Később Scott Weiland a Velvet Revolver élén már egyfajta David Bowie, Elvis Presley, Mick Jagger mixként működött frontemberként. (És úgy is maradt.)

Ha ezt a két egymástól élesen elkülöníthető szakaszt figyelembe veszem, akkor abból könnyen kijön, hogy a korai "grunge Weiland" megjelenésében és frontemberi tevékenységében igenis tetten érhető az akkori korszellemnek való megfelelési vágy. Nálam ezért nem említhető egy lapon az AIC, PJ és a STP.
Idézet
 
 
+5 #7 Fésüs Norbert 2015-12-08 10:04
Idézet - Béla:
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.

Okos vagy.Kérsz csokit?
Idézet
 
 
+14 #6 Fésüs Norbert 2015-12-08 10:02
"Nyugodj békében, Scott Weiland, és most, hogy már olyan nagy lettél, mint a hegyek, olyan magasan repülsz, mint ahol a Nap van, és már megismerted, milyen a mennyei albérlet, remélem, azt is megtudtad, hová folynak a folyók!"

Ennél szebb befejezés nem is lehetne :(
Idézet
 
 
-4 #5 castlereagh 2015-12-08 00:56
Idézet - Béla:
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.


2Arc erre azt mondaná: "B_szd szíven a nyomorult mosléktestű k_rva anyádat, azt..."
Idézet
 
 
+15 #4 Venomádi 2015-12-07 22:14
Sosem értettem, hogy miért akarták bármiért is bármikor a vízes lepedőt rájuk húzni. Se az Alice In Chains, se a Pearl Jam frázisait nem hallom vissza erről a lemezről (Ok, Jam sosem volt a szívem csücske). A két legnagyobb kedvencemet, a SIn-t és a Where the river-t szintén nem tudnám elképzelni az említetetteknél , pláne nem egy Plush-t. Megérdemelt sikerük volt szerintem, a szakma meg szokás szerint bekaphatja, igazából azóta bekaphatná, amióta létezik. A platinák nem a tyúkszaros firkászokat igazolják.
Idézet
 
 
+25 #3 Draveczki-Ury Ádám 2015-12-07 21:27
Idézet - Béla:
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.

Olyannyira másodvonalbelie k voltak, hogy a Core konkrétan a harmadik legnagyobb példányszámban elkelt grunge-lemez a Nevermind és a Ten után. A Purple meg az ötödik a Vs. mögött. :)
Idézet
 
 
+35 #2 acekijárat 2015-12-07 15:05
Idézet - Béla:
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.

Te meg egy tipikus troll vagy ! Sajnállak, hogy egész nap együtt kell lenned magaddal, borzasztó lehet...
Idézet
 
 
-48 #1 Béla 2015-12-07 13:55
Tipikusan másodvonalbeli, grunge hullámot meglovagló banda volt ez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.