Shock!

november 25.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alice In Chains: Dirt

Az Alice In Chains második albumáról, az 1992-es Dirtről elég lenne csupán annyit mondani, hogy minden idők egyik legjobb rocklemeze, és ebben valóban minden lényeges benne is foglaltatik, amit tudni kell az anyagról. Az azonban a dalok szövegvilágát tekintve szinte kísérteties, mennyire őszintén vesézgetett a banda olyan témákat, amiket mások szóba sem mernek hozni – és amelyekről már ekkoriban is sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb a vesztüket okozzák.

Miután – már világszerte ismert zenekarként – az Alice In Chains befejezte az első lemez turnéit, 1992 tavaszán határozott elképzelésekkel álltak neki a folytatás munkálatainak: a Faceliftnél súlyosabb, keményebb lemezben gondolkodtak, és a producer Dave Jerden is támogatta őket célkitűzéseikben. Jerry Cantrell a lemez oroszlánrészét azzal a Gibson Les Paullal vette fel, amelyet még tinédzserként vásárolt, és minden egyéb hangszerénél vaskosabban szólt. A rögzített dalok jelentős részét még korábban írták. Jerry: „A lemez anyagának nagyjából fele másfél-két éves volt, mire eljutottunk a felvételekig: ezeket a Clash Of The Titans turnén raktuk össze, de a Dirt és a Rooster még régebben születtek, ha jól emlékszem... A többit körülbelül egy hónappal a felvételek kezdete előtt fejeztük be."

megjelenés:
1992. szeptember 29.
kiadó:
Columbia
producer: Dave Jerden

zenészek:
Layne Staley - ének
Jerry Cantrell - gitár, ének 
Mike Starr - basszusgitár
Sean Kinney - dobok

játékidő: 57:35

1. Them Bones
2. Dam That River
3. Rain When I Die
4. Down In A Hole
5. Sickman
6. Rooster
7. Junkhead
8. Dirt
9. God Smack
10. Hate To Feel
11. Angry Chair
12. Would?

Szerinted hány pont?
( 97 Szavazat )

A dalok súlya persze csak egy dolog, sajátosan drogos hangulatuk azonban nemcsak a szövegeknek volt köszönhető. A csapat ma már nem tagadja, hogy a stúdióban is igen komoly önpusztítás zajlott a felvételek során, ami nem kizárólag az épp egy sikertelen rehabról érkezett Layne-re korlátozódott. Starr és Kinney elsősorban alkoholizáltak és füveztek a munkálatok ideje alatt, Cantrell pedig, aki épp mély depresszióba esett édesanyja halála miatt, nyugtatókkal és fájdalomcsillapítókkal próbálta enyhíteni fájdalmát. A leginkább persze Staley-vel szaladt el a ló – Layne itt már eljutott arra a szintre, hogy nem egyszer társai előtt lőtte be magának a heroint. Dave Jerden: „Elég kemény vitáink voltak a felvételek során, Layne pedig minden dühét rám irányozta. Nekem viszont producerként egyedül az volt a dolgom, hogy elkészítsük a lemezt. Nem azért fizettek, hogy Layne barátja legyek..." A Dirt végül, ha nehezen és fájdalmasan is, de elkészült. Habár az album szövegileg igen veszélyesnek tűnt, a Columbia kiadó és a banda menedzsmentje egyaránt pontosan tisztában volt vele, hogy az Alice In Chains mesterművet alkotott.

Én magam tizennégy éves voltam, amikor először hallottam a lemezt, és totálisan kiütött a zenekar egyedisége. Az Alice In Chains ugyanakkor nemcsak mély és lélekcsupaszító volt, de egyszersmind félelmetes is: az album olyan helyeket térképezett fel, ahová a legtöbben – szerencsére – óvakodnak maguktól ellátogatni. Ha a kivétel nélkül tökéletes dalok mellett van titka a Dirtnek, hát ez az: ismeretlen, rémisztő világba tehetsz általa utazást. Mindez persze nem kizárólagos, hiszen – a közhiedelemmel ellentétben – a banda nem kizárólag a heroinról énekelt, a sötét alaptónus azonban az összes dalra jellemző a nyitó, rövid és lényegretörő Them Bones-tól kezdve. Jerry: „Van a bandának egyfajta szarkasztikus oldala, egy olyan típusú sötét humora, ami adott esetben akár saját magunkon is csattanhat. Tudnod kell nevetni önmagadon... A zene eszköz ahhoz, hogy kieresszük magunkból bizonyos komoly dolgokat, mert egyébként egyikünk sem valami közlékeny figura. Az emberek többsége nehezen nyílik meg, hogy a mély fájdalmairól vagy a félelmeiről beszéljen – mi is ilyenek vagyunk. A Them Bones például kicsit szarkasztikus, de alapvetően arról szól, hogy meg kell békélned a halandóságoddal. Egy nap mindenki meghal, így ahelyett, hogy félsz ettől a naptól, élvezned kell azt az időt, ami addig eltelik. Élj annyit, amennyit csak tudsz, szórakozz annyit, amennyit tudsz. És nézz szembe a félelmeiddel. Több rokonom is nagyon korán ment el, így van egyfajta halál-fóbiám. A dallal leginkább ezt akartam elűzni."

Akárhogy is, a démonűző dal tökéletes: zakatoló riffje, Layne kísértetiesen visszhangzó kiáltása és a jellemzően úszó dupla vokálok semmihez sem hasonlítható atmoszférát teremtenek, mire pedig elérünk a maga szimplaságában is tökéletes gitárszólóig, már berántottak magukkal az éjsötétbe. A Dirt dalaiban ennek ellenére hihetetlen energia feszül: a másodikként érkező, hasonlóan metalos Dam That River legalább olyan fogós, mint a Them Bones – ez egyébként Cantrell és Kinney egy pár évvel azelőtti, tettlegességig fajuló vitájáról szólt, de Jerry ezt csak a lemez kiadását követően árulta el a dobosnak –, az első komolyabb megálló a Rain When I Die. Azonban még ez a fájdalmasan csikorgó kezdésből kibontakozó, nyúzott gitártémára alapuló dal is olyan hatalmas ívű refrént hoz, hogy egyből térdre borulsz a hallatán Layne nagysága előtt: belém égett a pillanat, amikor először volt hozzá szerencsém, és sosem felejtem el a hatást, centis libabőrök jöttek ki rajta a karomon... A kábító, keserűen ringató Down In A Hole csak fokozza ezt: akinek a Sap hallatán nem volt nyilvánvaló, hogy az Alice In Chainsnek kivételes érzéke van a higgadtabb témákhoz, az itt végleg rájöhetett. Ez a nóta is igazi mestermunka, a '90-es évek rockjának egyik ékköve: ha el kellene magyaráznom valakinek a seattle-i mozgalom lényegét, alighanem az elsők között jutna eszembe illusztrációként... Hatalmas kontraszt, ahogy letisztult simaságát az album legelvetemültebb dala, az idegbeteg módon csapkodó, majd még fájdalmasabb belassulásokkal kábító Sickman követi – ehhez bizony mindenképp hangulat kell, akkor, tizennégy évesen időbe is telt, mire elkezdtem tudni értékelni, de ma már nem tudnám nélküle elképzelni a lemezt.

Az anyag első felének csúcspontja ugyanakkor mindenképp a Jerry apjának vietnami megpróbáltatásairól szóló Rooster (a cím is az idősebb Cantrell becenevére utal), amely egyben alighanem a zenekar történetének legmaradandóbb darabja is. Cantrell: „A Rooster olyan dolgokról szól, amikről apám sosem beszél, és soha nem is vitattuk meg otthon ezeket. Csak egyszer kérdezgettem Vietnamról, de mindössze annyit válaszolt: vége van, fiam, ne bolygassuk a múltat. Ez volt a kulcsmondat ahhoz, hogy összeálljon a dal – megpróbáltam átgondolni, mi mindenen mehetett keresztül odaát, megpróbáltam beleélni magam a helyzetébe. És mint kiderült, nagyon közel kerültem a lényeghez, mert ugyan az öregem inkább a country/western dolgokat szereti – amellett, hogy a mi koncertjeinkre is szívesen eljár –, totálisan telibe kapta a nóta." Ha a Down In A Hole Seattle lényegét mutatja meg tökéletesen, a Rooster az Alice In Chains kivételes zsenialitását illetően helyezhet képbe bárkit: a fokozatosan kibontakozó, lidércesen lassú verzéket a berobbanó refrénnel kiteljesítő dal szövege és zenéje végig kéz a kézben jár, minden hang úgy tökéletes benne, ahogy van – alighanem az egyik legtökéletesebb rocknóta, ami valaha is született a háborúkról. Ha csak ezt az egy dalt írták volna pályájuk során, már akkor is lenne ok megjegyezni a nevüket.

A lemez következő öt dala szövegileg összefügg: ezek azok a bizonyos mákteában áztatott szerzemények, amelyeknek a heroin a témája. Minden idők legsúlyosabb Alice In Chains nótája, a pokoli riffelésű Junkhead („You can't understand a user's mind") és a hasonlóan ördögi, démonian csavarodó, zseniális gitárszólóval ellátott címadó himnusz („I've tried to hide myself from what is wrong for me") színvonalukban közelítik a Roostert, csak még annál is jóval feketébbek. E két roppant fogós nóta után azonban már tényleg csak a reménytelenség marad: a God Smack (ismerősen hangzik, ugye?...) és a Hate To Feel kínzó rémálmokat elevenítenek meg, amelyekből nincs kiút. (Érdekesség, hogy a kettőt összekötő – a borítón nem jelölt – Iron Gland átvezetésben a csapat egyik nagy rajongója, Tom Araya vendégüvöltött egy ízeset.) Amikor már éppen az elviselhetetlenségig fokozódna a nyomás, az Angry Chairrel a banda visszatér a hagyományosabb formátumokhoz, de a fenyegetően kibontakozó verzék útját itt is fájón kalapáló részek szegélyezik a grandiózus refrénig. A többi pedig, ahogy mondani szokás, néma csend, hiszen itt ér véget a drogos utazás... Igaz, témájában a záró Would? is kapcsolódik a heroinhoz, mivel a túladagolás következtében elhunyt barát, a Mother Love Bone énekes Andy Wood halála ihlette. Ez azonban az előzményekhez képest hagyományosnak tekinthető, és újabb csúcspont pulzáló ritmusaival, kiirthatatlan kórusával, katartikus zárásával - alapos okkal választották az album felvezető klipjének.

A Dirt 1992 szeptemberének végén került a boltokba (egy napon egy másik grunge alapklasszikussal, a Stone Temple Pilots Core-jával), és a kritika egyből euforikus lelkesedéssel fogadta, a dalok témaválasztása azonban megosztotta az embereket. A csapat tagjai ugyanakkor elutasították azokat a vélekedéseket, amelyek szerint zenéjük depresszív lenne. Cantrell: „A Dirt sötét album, de nem azért készítettük, hogy bárkit is depresszióba taszítsunk. Ezek csak dalok, nézőpontok egy bizonyos életszakaszból – egy bizonyos nap adott órájában így és így éreztük magunkat. Persze sok ember tud kapcsolódni a megélt mélypontjainkhoz, ami jó. Néha történnek szar dolgok, mi pedig így szabadulunk meg ezektől. De ezt leszámítva senkinek sem mondok semmit, és ez a lemez sem szól semmi hasonlóról. Egy rakás eleme csak fikció, tele van szimbólumokkal – meg persze rengeteg igazság is rejlik a dalokban." Layne: „Vannak, akik csak vidám dalokat írnak, de szerintem nem nagy kunszt a szerelemről nótákat csinálni. Természetesen erre is szükség van, hiszen sok ember egyedül azért hallgat zenét, hogy kizárja magát a problémákkal teli világból, de ugyanakkor kell, hogy legyen hely a valóságos dolgokkal foglalkozó csapatoknak is. Mi nem akarjuk depresszióba taszítani az embereket, hanem épp ellenkezőleg: ki akarjuk ragadni őket a fásultságukból, a lehangoltságukból azzal, hogy elmondjuk a nótáinkban: nincsenek egyedül a gondjaikkal. A mi dalaink nem általános dolgokról szólnak, hanem érzésekről. A számokat elsősorban magunknak írjuk, de remélhetőleg mindenki tud kapcsolódni a szövegeinkhez, vagy legalábbis képes tanulni a tapasztalatainkból."

A depressziós sötétség persze csak az ábra egyik fele volt, olyan nyíltan ugyanis csak ritkán volt szokás szólni a droghasználatról, mint az itt sorakozó dalok némelyikében. Mindezekért sokan bírálták is a bandát, szó szerint értelmezve a Junkhead vagy a Dirt sorait. Cantrell: „Szerintem ha valaki veszi a fáradtságot és beleássa magát a dalokba, nem gondolhatja komolyan, hogy a Dirt drogpárti album. A lemezen szerepel egy öt nótából álló történet, ami a Junkheaddel kezdődik és az Angry Chairig tart. Ezeket a dalokat nem szabad kiragadni ebből az egységből, nem szabad őket egyenként hallgatni, hanem a teljes sztorit kell figyelni, és akkor egy egészen más kép rajzolódik ki. A Junkhead valóban egy 'a drogok jók'-típusú dal, de mindezt nem mi mondjuk, hanem a történet főszereplője, akinek az adott pillanatban betölti az életét a szex, a drog és a rock'n'roll. Aztán ahogy ez a szereplő a dalok során felnő, rájön, hogy talán nem ez a legjobb és leghasznosabb életforma. A történet valóban úgy indul, mintha dicsőítenénk a kábítószereket, de nem ez volt a célunk. Ez egy nagyon őszinte lemez, és nyíltan beszélünk egy szituációról ebben az öt dalban. Senkit sem akarunk kábítószerezésre buzdítani. Ez az egész nem több számunkra, mint egy bizonyos probléma felvetése, amit aztán mindenki saját maga dolgozhat fel." Layne: „Amikor a drogokról írtam, meg sem fordult a fejemben, hogy ez gondatlan vagy kockázatos húzás lehet a részemről. Soha, egyetlen pillanatig sem szerettem volna, ha bárki is azt gondolja a rajongók közül akár egy pillanatig is, hogy a heroin valami jópofa dolog. De aztán jöttek hozzám oda srácok feltartott hüvelykujjal, és mondták, hogy belőtték magukat... Na, ez az, amit a világon a legkevésbé akartam."

Van valami bizarr abban, hogy ilyen éjfekete dalokkal az Alice In Chains bevette az MTV képernyőjét, de így alakult. A Dirt a Billboard-lista hatodik helyén nyitott, viszonylag gyorsan átlépte a milliós eladási példányszámot, és végül öt sikeres kislemezt fialt (Would?, Them Bones, Angry Chair, Rooster, Down In A Hole). A banda ezzel párhuzamosan Ozzy Osbourne nyitóbandájaként kezdte meg a koncertezést. Mivel Layne a körút kezdete előtt egy kisebb quados balesetben eltörte a lábát, így a bulikon mankóval jelent meg – jellemző az Alice In Chains éjfekete humorára, hogy mindez sok viccelődés táptalajául szolgált a színpadon. A nevetésre szükségük is volt, Mike Starr állapota ugyanis ekkorra már teljesen tarthatatlanná vált: mindenki Layne-t ismerte a banda leggyengébb láncszemeként, mégis a basszusgitáros hullott ki először, miután drogozása már színpadi teljesítményét is tönkretette. Helyére Ozzy basszere, Mike Inez került, és a zenekar már vele abszolválta karrierje első önálló európai turnéját.

A tervek szerint 1993 nyarának elején a Metallicával jöttek volna át ismét a kontinensre, ám ezt a kört már Layne állapota miatt kellett lemondaniuk – kész csoda, hogy kicsit később az amerikai Lollapaloozán részt tudtak venni. Ez a Primus, a Tool, a Rage Against The Machine és a Babes In Toyland társaságában lejátszott turné azonban az utolsó Alice In Chains túrának bizonyult Layne-nel a fronton: a folytatás innentől fogva végig kemény és nyögvenyelős volt, és hiába produkáltak még két amerikai listavezető albumot a Jar Of Flies EP-vel, illetve a cím nélküli hármas lemezzel, a banda többé nem tudott talpra állni Staley-vel.

Húsz évvel a Dirt megjelenése és tíz évvel Layne halála után teljesen nyugodt szívvel merem leírni, hogy a kettes Alice In Chains album minden idők egyik legtündöklőbb metal mesterműve, a '90-es évek egyik definitív rocklemeze, amely felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a később érkező generációkra. Az anyag nem mellesleg a csapat történetének legsikeresebb kiadványa is, csak az Egyesült Államokban négyszeres platina, világszerte összesen pedig több mint 6 millió példányban talált gazdára. Cantrell: „Ha visszatekintek arra az első időszakra, hihetetlenül hosszú négy év jut eszembe rengeteg szexszel, droggal és rock'n'rollal, de magára a Dirt periódusra csak homályosan emlékszem. Kemény időket éltem át, mint mindenki más is a csapatból, de azt hiszem, mindez csak még erősebbé és intenzívebbé tette a lemezt."

Olyan intenzívvé, amit néha fáj végighallgatni – de mégis muszáj.

 

Hozzászólások 

 
+2 #8 BruceStark 2018-04-04 13:32
Az alternatív rock/metal színtér egyik ledönthetetlen monolitja!
Idézet
 
 
+3 #7 norbonc 2017-09-28 10:48
Soha nem hallottam ilyen szomorú énekléseket,min t ezen az albumon.Fiatalságom egyik ALAP-albuma.Kortalan,fantas ztikus.
Idézet
 
 
+11 #6 notreadam 2016-07-01 16:52
Elképesztő hangulata van ennek a lemeznek. És egyetértek abban , hogy ez nem csupán minden idők legjobb grunge albuma , hanem stílusoktól függetlenül is az egyik legjobb.Zseniális, minden téren!!!
Idézet
 
 
+11 #5 Dead again 2015-09-02 15:44
Az egyik legjobb. Nagyon bele tud borulni az ember. És az a hangzás . . . 10/10
Idézet
 
 
+21 #4 chino the hero 2012-04-07 14:42
Egy kegyetlenül őszinte lemez a 90-es évekből - megunhatatlan klasszikus!
Idézet
 
 
+19 #3 Equinox 2012-04-06 14:08
Legjobb lemezük, gyűjteményem egyik ékes darabja
Idézet
 
 
+25 #2 GTJV82 2012-04-06 08:10
Továbbmegyek: minden idők egyik legjobb (stílusoktól független) albuma!
Idézet
 
 
+22 #1 shredmetal 2012-04-05 21:09
Minden idők legjobb grunge albuma!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.