Shock!

október 14.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Skid Row: Subhuman Race

0326skidrow1Sokszor leírtuk már, de nem lehet elégszer elismételni: aki nem élte meg a '90-es évek elejét és közepét, nem igazán alkothat képet az akkori viszonyokról. Ugyan ezer máig meghatározó, hihetetlenül kreatív, bátor és földrengető mestermű született ezekben az években a súlyos zenei színtéren (épp emiatt hatalmas baromság, miszerint ezek lettek volna a metal legsötétebb évei...), de az is tény, hogy a '80-as évek főáramból kanálisok mélyére szorult egykori nagyjai közül sokan elég keményen megrogytak a grunge uralmának következtében. Csupán nagyon kevesen tudták közülük változatlan formában túlélni ezeket az éveket, netán olyasmivel előállni, amit sem a régi hívek, sem az újfajta hangokra áhítozók előtt nem kell szégyellni. A New Jersey-i Skid Row hármas számú albuma, a húsz évvel ezelőtt megjelent Subhuman Race bizonyosan ilyen volt, és egyébként nem is bizonyult sikertelennek – de a zenekar klasszikus felállása azért így is belehalt...

megjelenés:
1995. március 28.

kiadó:
 Atlantic / Warner

producer: Bob Rock

zenészek:
Sebastian Bach - ének
Dave „The Snake” Sabo - gitár
Rachel Bolan - basszusgitár
Scotti Hill - gitár
Rob Affuso - dobok

játékidő: 56:39

1. My Enemy
2. Firesign
3. Bonehead
4. Beat Yourself Blind
5. Eileen
6. Remains To Be Seen
7. Subhuman Race
8. Frozen
9. Into Another
10. Face Against My Soul
11. Medicine Jar
12. Breakin' Down
13. Ironwill

Szerinted hány pont?
( 65 Szavazat )

A B-Side Ourselves című feldolgozás-EP 1992. szeptemberi megjelenését követően a Skid Row egy rövidebb turnét követően lezárta a roppant sikeres Slave To The Grind-periódust, és jól megérdemelt pihenőre vonultak. A csapatra rá is fért a levegővétel: az elmúlt évek szinte szüntelen turnézása, megállás nélküli munkája elég alaposan megviselte őket, és mire eljutottak a szünetig, elég nyilvánvalóvá vált az is, hogy a dalszerzői magot alkotó Dave „The Snake" Sabo – Rachel Bolan páros, illetve a bandát a külvilág felé elsősorban megjelenítő frontember, Sebastian Bach között számos kérdésben óriási véleménykülönbségek állnak fent. Ezek ekkorra odáig fajultak, hogy egyes lapokban egyenesen a zenekar feloszlásáról cikkeztek. A Skid Row-tábor ezeket a pletykákat persze cáfolta, de jó egy évre azért így is eltűntek a nyilvánosság szemei elől, 1993-ban mindössze egyetlen New York-i, speciális klubbuli erejéig lehetett látni őket. A következő lemezen 1994 elején indult meg a munka.

A legelemibb változást mindenképpen a producercsere jelentette, amiről igazából azóta sem tudni pontosan, mi indokolta. Egyes elejtett mondatok alapján bizonyosnak tűnik, hogy nem a zenekar akarta lecserélni Michael Wagenert, akivel kiválóan tudtak együtt dolgozni az első nagylemezen és a Slave-en, így valószínűleg a kiadó és a menedzsment erőltethette Bob Rockot, aki ekkor már a rockszíntér egyik übergurujának számított a Sonic Temple, a Dr. Feelgood és főleg a Metallica fekete albuma után. Rock ezek mellett a Bon Jovi 1992-es Keep The Faith-jével azt is bebizonyította, hogy egy '80-as évek-beli hajbandával is képes olyan produktumot alkotni, ami az akkorra már fullosan beindult grunge-hisztériában is működőképes – igaz, ebben a kombinációban még az ő neve sem jelentett garanciát a biztos sikerre, hiszen aktuális munkája, a Motley Crue 1994-es lemeze éppen akkoriban bukott meg elég brutálisan, amikor elkezdett közösen dolgozni Snake-ékkel.

0326skidrow5

A Skid Row mindenesetre becsülettel nekifogott a melónak Rock vancouveri stúdiójában, ám már az első napokban kiderült, hogy a zenekar egyszerűen nem áll készen a melóra: Snake keményen ivott, Bolannek az egészhez nem volt semmi kedve, Bach szokása szerint mindenkivel folyamatosan balhézott, a két csendesebb figura, Scotti Hill és Rob Affuso pedig tehetetlenül figyelte, amint a bandát irányító erők egymásnak feszülnek. Mindennek tetejébe – vagy éppen a fentiek miatt – a csapat Rockkal sem találta meg a hangot, pedig a producer azelőtt tökéletesen volt képes terelgetni és közös nevezőre hozni olyan gigászi egókat is, mint Billy Duffy és Ian Astbury vagy Nikki Sixx és Vince Neil, és még az olyan öntörvényű, a saját igazuk védelmében egyszerűen meggyőzhetetlen arcok is simán hallgattak rá, mint Lars Ulrich vagy Jon Bon Jovi. A Skid Row-nál azonban az ő képességei is csődöt mondtak. Rachel: „A zenekar addigra már teljesen szétesett, de muszáj volt elkészítenünk még egy albumot, így aztán a megírása, a felvétele és a producerelése is felért egy rémálommal. Miután Michael Wagenerrel annyira sikeresek voltunk, és hozzászoktunk a módszereihez, valaki mással kezdtünk dolgozni. Nem akarok rosszakat mondani Bob Rockról, mert zseniális producer, de rossz volt az időzítés. Egyáltalán nem élveztem a munkát, de erről igazából senki sem tehetett, egyszerűen csak így alakultak a dolgok."

A folyamatos feszültségek mellett az sem könnyítette meg a munkát Rockkal, hogy a kanadai guru minden egyes produkciójánál markánsan beleszólt a zenébe is, ám ebben az esetben bizonyos tekintetben eléggé más irányba haladt volna, mint maga a csapat. Bach: „Rock igazából ugyanazt csinálta nálunk, amit később a Metallicánál is a Load időszakában: megváltoztatta a dolgokat. Emlékszem, mindig azt mondogatta: Sebastian, mindenki tudja, hogy tudsz sikoltani meg ordítani, semmit sem kell bizonyítanod, szóval most inkább énekelj úgy, mint Scott Weiland a Stone Temple Pilotsból... És ez kábé olyan volt, mintha egy telivér versenylónak jól szétbaszta volna a térdét egy baseball-ütővel." A dalok végül – részben a stúdióban – összeálltak, ám már a többhónapos véres-verejtékes munka végén sem volt elégedett velük mindenki. Snake-nek és Bachnak összességében tetszett a végeredmény, Bolannek azonban például abszolút nem: „A lemez a végén abszolút nem olyan lett, amilyennek előzetesen elképzeltem, de tényleg teljesen szétzuhantunk már addigra. Egyszerűen nem akartam ott lenni, és nem hinném, hogy bárki is élvezte volna a munkát. Azon a ponton már nem lehetett megakadályozni, hogy elsüllyedjen a Titanic..." Ez persze ekkor még senkinek sem volt ennyire nyilvánvaló, maguknak a zenekartagoknak sem. Az Atlantic nagy reményekkel fogadta be az elkészült albumot, amelyet aztán 1995 márciusának végén dobtak piacra Subhuman Race címmel, a zenekar pedig már nagyjából egy hónappal a kiadás előtt önálló turnéra indult az Egyesült Államokban.

0326skidrow7A lemez – mint a hajbandák akkortájt kiadott albumainak jelentős része – igen megosztó munkának bizonyult, és a mai napig nincs egyetértés a táborban azt illetően, hogy milyen is végső soron: vannak, akik a Skid Row legjobb, legérettebb munkájának tartják, mások pedig végig sem bírják hallgatni. Én a maga idejében is nagyon szerettem a lemezt, és ez húsz év alatt sem változott – azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Subhuman Race tényleg váltást jelentett az első két anyaghoz képest, és azt is, hogy akadnak rajta töltelékek a kiugró darabok között. Utólag ezen nyilván kár okoskodni, de bizonyos, hogy kevésbé megosztó végeredmény született volna Wagenerrel a produceri székben, Rock ugyanis tényleg elég rendesen rányomta a bélyegét a Skid Row-ra. Viszont hiába igyekszik a banda mai fejjel javarészt rátolni a felelősséget a korszak trendi elemei miatt, a későbbi Ozone Monday-kitérő vagy a 21. századi, már bachtalanított csapat első megnyilvánulásai nekem nem feltétlenül azt mutatják, hogy a banda dalszerzői, Snake és Rachel nem akartak némelyest idomulni a '90-es évek szellemiségéhez. Merthogy a Subhuman Race-en egyértelműen tükröződnek a grunge-vonal hatásai, és ezt legfeljebb az nem hallja, aki töksüket.

Az album ezzel együtt persze nem volt totális grunge, sőt, megszólalását, súlyát tekintve egyenesen a Skid Row legmetalosabb anyaga mind a mai napig, akármilyen paradox módon hangzik is ez. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy dolog nem vitatható el: az album valósággal sistereg az energiától, és ez a lángolás nagyban köszönhető a hangzásnak, konkrétan annak, hogy az album hangszeres témáinak jelentős részét élőben rögzítették. Ettől – mint ahogyan azt a korabeli interjúkban ők is többször kiemelték – kifejezetten olyan hatást kelt a végeredmény, mintha az ember egy hi-tech minőségűre vett próbatermi felvételt hallgatna, a nyilvánvaló tervezettség ellenére is nagyon spontán, nagyon nyers az összhatás. A gitárok néhol kissé talán tompábbak is a kelleténél, a basszusgitár és főleg a dob azonban végig gyönyörűen szól. „A Subhuman Race tényleg más, mint az előző két Skid Row-lemez, habár azok is jelentősen különböztek egymástól", mondta ekkoriban Snake. „Szerintem tilos a régi sikerek tudatos ismételgetése. Ahogyan a Guns N' Roses sem írta meg a Welcome To The Jungle második részét, ugyanúgy nekünk sem fordult meg a fejünkben, hogy fel kéne venni egy újabb Youth Gone Wildot. Az első lemez egy tipikus első lemez volt a maga minden hibájával együtt, de számos kitűnő nóta van rajta, és mind a mai napig nagyon szívesen hallgatom. A Slave To The Grind egy amolyan ne baszakodj velünk-hozzáállást tükrözött, a Subhuman Race pedig mélyebb és érettebb azoknál. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobb is, egyszerűen csak más. De mindent összevetve ez azért egy vérbeli Skid Row-album, még az esetleges újdonságok ellenére is."

0326skidrow3A két nyitódal, a My Enemy és a Firesign tökéletesen példázta a zenekar törekvéseit. Előbbi egy száz százalékig Skid Row-ízű, ám még a Slave lemez legzúzósabb nótáinál is döngölősebb, brutálisabb darab, ahol a zakatoló-dohogó riffek mellett a lehengerlő teljesítményt nyújtó Bach fokozatosan bevaduló előadásmódja adja meg az alapfeszültséget, a zajos, koszos gitárszóló azonban már egyértelműen jelzi: a '80-as évek megközelítésének ők is búcsút intettek. Akinek pedig ennyiből nem jött át a változás, annak a második dallal garantáltan le fog, az itt felhangzó, kicsit gépies alapriff ugyanis egyértelműen az Alice In Chains hatásait tükrözi, akárcsak a refrén nyújtott dallamai. Viszont ezzel együtt is simán az egyik legjobb szám az albumon, és ez javarészt Sebastiannak köszönhető, aki – számomra – egész karrierje egyik legcsodálatosabb teljesítményét nyújtotta a Firesignban: egyszerre finom, érzékeny és kirobbanóan energikus, a „Beaten, burned, I'll take the fall..." kezdetű második verzében pedig szépen le is alázta a mezőny jelentős részét szenvedélyesség tekintetében. Lehet, hogy elviselhetetlen egója volt/van, de igazi őstehetség a faszi, ehhez nem is férhet kétség, libabőrös, amit például itt is művel, de összességében az egész lemezen maximális teljesítményt nyújtott. (Kár, hogy mára olyan kevés maradt ebből a hangból...)

A finomabb, kevésbé nyilvánvaló Firesign után a lemez két brutálisan túlfeszített, kimondottan durva témával folytatódik: a Bonehead („If you're a new God let me see a miracle") a Subhuman Race egyik leghagyományosabb nótája, pörgős, jellegzetes Skid Row-féle metal'n'punk'n'roll (vagy ahogy egyes pólómintáikon szerepelt: punkheavyweightmetal) sodró tempóval, pimaszul, lazán elreszelve, a Beat Yourself Blind pedig a banda történetének egyik legjobb riffjét állítja csatasorba. A visszafogott, basszusvezérelte bevezetőből kibontakozó staccato téma ismét összekeverhetetlen és gyilkos, viszont összességében ez sem tipikus darab: ha pár évvel korábban születik, alighanem valami megarefrént írtak volna bele vaskosan alázengetett vokálokkal, itt azonban ehelyett csak Bach üvölti ki a tüdejét meglehetősen sajátos ritmizálással. Nem tagadom, ez annak idején elsőre, másodjára, sőt, talán egy kicsit még harmadjára is furcsa volt, de aztán gyorsan megbarátkoztam vele, és ma is ezt a számot tartom az album egyik csúcspontjának.

Az Eileen újabb meglepő darab. Már a Rachel egyik meglehetősen kattant szomszédjáról írt dal higgadt, visszafogott verzéiben is elég nehéz lenne tagadni Seattle hatását, a refrén pedig ismét totál Alice In Chains. Bach valami félelmetesen jól énekel, végig roppant erősek a dallamok, de tény, hogy itt valami akkor korszerűvel kísérleteztek. A szám zárása is elég kettős, itt ugyanis egy határozottan Fight-ízű, zúzda riff veszi át a sejtelmesebb hangsorok helyét, amire Sebastian először Layne Staley-ként, majd magából kivetkőzött, süvöltő Rob Halfordként hozza magát. Nem mondanám Skid Row-ízűnek a végeredményt, de számként bizonyosan nem lehet belekötni. Amit a Remains To Be Seenről, a lemez talán legjellegtelenebb nótájáról sajnos nem tudok elmondani... A klasszikus Skid Row egyensúlyozik benne egy erősen seattle-i kipárolgású medence fölött kifeszített kötélen, és ugyan nem zuhan bele a vízbe, a gőz épp eléggé elbódítja ahhoz, hogy furcsán természetellenes legyen a végeredmény. A riff és a húzás rendben van, de összességében nem működik annyira. Még szerencse, hogy az egész lemezen roppant feelingesen játszó Affuso hatalmas pörgetésével startoló, rövid és velős címadó utána helyrebillenti a mérleget, itt szintén a Slave To The Grind érzésvilága köszön vissza. Viszont fülbeötlő, hogy a hangzás miatt nem jön ki belőle minden, ami kijöhetne. Ezekhez a hagyományosabb témákhoz egyszerűen nem passzolt a Rock-féle élő, lüktető sound.

0326skidrow2

A Frozen a lemez legradikálisabb száma, itt tényleg mindent alárendeltek a grunge-os megközelítésnek, a súlyos, borongós riffelés, illetve Bach énektémái egyértelmű Alice In Chains- és Stone Temple Pilots-hangulatot hordoznak. Ebből a szempontból az Eileen tesója a lemezen: nincs benne túl sok Skid Row (úgyszólván semmi...), de dalként nagyon ott van, ezt muszáj elismerni. És itt bizony a hangzás is baromira ráerősít a szám erősségeire. Ugyanez az Into Anotherre, a lemez egyértelműen legslágeresebb szerzeményére is áll. Ez a dal is a '90-es évek borongósságát közvetíti, viszont eközben is megőrizte a Skid Row minden jellegzetességét: finoman, szépen építkező, szomorkásan megadallamos darab valahol félúton egy ballada és egy rocktéma között, ahol Bach melódiáitól nem lehet szabadulni, a refrén tízpontos, és a melodikus gitárszólót is topra tette benne Scotti. Utóbbi egyébként jólesik a fülnek, mert a szólók érezhetően háttérbe szorultak az albumon a korábbiakhoz képest, messze nem annyira kiemeltek és karakteresek, mint a debütáló lemezen vagy a Slave-en. Nem véletlen, hogy ebből a számból még 1995-ben is majdnem sláger lett...

Az album ezután két riffelős, húzós témával folytatódik, amelyek ugyanúgy a klasszikus Skid Row-ízeket vegyítik a '90-es évek hatásaival, mint mondjuk a Remains To Be Seen. A Face Against My Soul elég ütős, a Medicine Jart viszont mindig is tölteléknek tartottam – összességében bizonyosan nem ezek a zenekar legnagyobb pillanatai. Viszont a lemez végén még ellőnek két nagy patront. A Breakin' Down a Subhuman Race egyetlen dala, amely belegyömöszölhető a balladás fiókba, de nem tipikus líra, távolról sem újabb I Remember You vagy Wasted Time: az a bizonyos ködös, hűvös hangulat ezt is végig belengi, de a dallam az első hangtól az utolsóig zseniális. Az Into Another mellett elvileg ez is maximális mértékben beindulhatott volna akár még húsz évvel ezelőtt is, ha a rockrádiók mellett az akkoriban mindenhatónak számító MTV is úgy gondolja... A záró Ironwill pedig ismét a Slave-érát idézi vissza, brutálisan húzós, a lemez második leggyilkosabb riffjére épülő szerzemény hatalmas Bach-üvöltésekkel és védjegyszerű Bolan-basszusfutamokkal.

0326skidrow4

Mint az várható volt, a Subhuman Race messze nem perzselte fel annyira a világot, mint két elődje. A kritikusok közül sokan nem tudtak mit kezdeni az anyaggal, az anyagi visszaesés azonban tulajdonképpen csak az Egyesült Államokban volt látványos: itt mindössze a Billboard-lista 35. helyén kezdett az album, ami az előző anyagokhoz képest komoly zuhanást jelentett. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ez még így is több mint 30 ezer eladott példányt takart a nyitóhéten. Ez abszolútértékben a Slave To The Grind első heti eredményeinek kevesebb mint a harmada volt, ám mivel a kettes lemez a maga idejében egy zeneipari szinten kifejezetten eseménytelen héten került a boltokba, így alig több mint 100 ezres eladással is felkerült az első helyre, miközben ilyen eredménnyel a '90-es években, egy zsúfoltabb időszakban legfeljebb a Top 10 alsóbb régióira ácsingózhattak volna. Az eladások és a helyezések egymáshoz viszonyított arányát viszont ekkoriban már persze senki sem emelte ki, csupán arra koncentráltak, hogy a banda harmincnégy helyet zuhant vissza az előzményekhez képest... Japánban ezzel szemben helyből 160 ezer ment el a Subhuman Race-ből a nyitóhéten, és Németországban, illetve a sokkal divatorientáltabb Nagy-Britanniában is bekerültek a Top 10-be. Bach: „Ugyanazok a firkászok fikázták le a lemezt a sajtóban, akik a hatalmas bulizások közepette, betépve felvett B-Side Ourselves EP-t az egekig magasztalták mindössze három évvel korábban. Úgy érezték, hogy azzal igazolhatják legjobban a saját naprakészségüket, ha belerúgnak egy olyan heavy metal-bandába, mint a Skid Row, holott a Subhuman Race korántsem egy érzésből felvett, összecsapott lemez, hanem három év vérrel, verítékkel és könnyel teli munkájának eredménye. Tény, hogy ez egy nehezen emészthető anyag, de én nem hinném, hogy az ilyesmi baj lenne. Emlékszem, amikor kissrác voltam, és rajongóként fanatikusan vásároltam a Rush lemezeit, azokat is legalább ötször alaposan meg kellett hallgatni ahhoz, hogy az ember egyáltalán felfogjon belőlük valamit. Viszont soha nem is untam rá egyetlen Rush-albumra sem... A Subhuman Race az a lemez, amit a barátnőd már nem fog annyira szeretni, de mi mindannyian nagyon büszkék vagyunk rá."

A turné nézőszámain is mindenütt látszott, hogy más időket írunk már, mint mindössze négy-öt évvel korábban: az Egyesült Államokban az önálló bulikon visszaköltöztek a színházakba, párezres termekbe az arénákból, és még ezek a kisebb helyek sem teltek meg mindenütt. Viszont eközben azért a nagy színpadoknak sem kellett búcsút inteniük, hiszen betársultak a Balance lemezt turnéztató Van Halen aktuális amerikai körére, a Távol-Keleten pedig önállóan is megtöltötték az arénákat (Japánban 1995 végén még egy Subhuman Beings On Tour című élő EP is kijött).

0326skidrow9Az persze kétséges, hogy a zenekari hangulaton javított volna-e bármit is, ha az Egyesült Államok is ismét a lábuk elé borul, mert a nyári ázsiai dátumok idején végleg eltörött valami Bach és a hangszeresek között. Snake: „Japánban játszottunk, amikor a merches emberünk, Homeboy megmutatta Sebastiannak az aktuális turnékönyvecskét, amit mi négyen már jóváhagytunk. Ő viszont közölte a sráccal: semmiképpen nem megy bele, hogy ezt árusítsuk, és mire Homeboy kibökte, hogy a zenekar már jóváhagyta, Bas csak annyit mondott, idézem: bassza meg a zenekar! Na, akkor döbbentem rá, hogy ez az egész lassan közeleg a végéhez. Mi mindig demokráciában dolgoztunk, mindenkinek ugyanannyit ért a szava, és mindezzel Sebastiannak sem volt semmi baja, amíg a döntések neki kedveztek. Ha viszont valami nem tetszett neki, inkább felejtsük is el, mit rendezett... Üvöltözött, tombolt, és azzal fenyegetőzött, hogy nem hajlandó kijönni velünk a színpadra, amíg nem történnek a dolgok az ő akarata szerint. Mai fejjel nem is igazán értem, miért hagytam neki, hogy ezt csinálja, de hát az ember menet közben tanul... Állandóan, mindennek csakis róla kellett szólnia. Folyamatosan, minden egyes nap rá kellett várnunk a buszban, hogy elindulhassunk végre a következő helyszínre, és tényleg állandóan legalább fél órát késett. Mindent leszart, ami nem körülötte forgott. Képes volt például szerencsétlen testőrét hajnali háromkor felrendelni a szobájába, hogy vaksötétben pakolja össze a bőröndjét, és ha neadjisten a srác eközben felkeltette Sebastiant, ő persze üvöltözni kezdett vele, és hozzávágott valamit. És nagyon gyakran történtek ilyesmik..." A verkli persze nem állhatott le. Az év augusztusában a csapat fellépett Doningtonban, a Monsters Of Rockon, ahol feltűnően zajos sikert arattak, ősszel pedig Európában is sikeres klubturnén mutatták be a Subhuman Race-t. Lénárd Laci korabeli müncheni, hammeres beszámolója alapján abszolút nem keltettek olyan benyomást, mint egy szétesőben lévő, saját végzete felé menetelő alakulat, pedig Snake és Rachel ekkoriban már alig volt képes megmaradni egy légtérben Sebastiannal.

A hangulatot a kiadói nyomás és az Atlanticnél a zenekar körül megfagyott hangulat sem javította, pedig az év végére már látszott: a lemez az amerikai visszaesés ellenére korántsem akkora bukta, mint sokan várták. Sőt, ha a kiadó jobban odateszi magát, akár még többet is ki lehetett volna hozni belőle, a Breakin' Downra és különösen az Into Anotherre ugyanis kifejezetten pazar reakciók érkeztek az amerikai rockrádiók részéről. Utóbbi különösen nagy ígéretnek tűnt, aztán mégsem lett belőle semmi... Rob Affuso: „Zeneileg összességében szerintem elégedettek voltunk a lemezzel, a dalokkal, dobosként pedig egyértelműen a karrierem legjobb teljesítményét jelentette a Subhuman Race. Viszont a turné már elég egyértelműen mutatta, hogy közeleg a vég. A kiadó egyszerűen nem végezte el rendesen a dolgát a promóció területén, így aztán hiába szerepelt pár nagyon erős nóta az albumon, nem tudtunk belőlük előnyt kovácsolni. A turnén sem igazán reklámozták a koncerteket, így miután nyilvánvaló lett számunkra, hogy rossz irányba haladnak a dolgok, egy idő után már a teljesítményünkön is meglátszott a rossz hangulat." 0326skidrow6Bach: „Százhat amerikai rádióállomás nyomta megállás nélkül az Into Anothert, de az amerikai MTV egyszerűen nem volt hajlandó leadni a klipjét, pedig a végén egy ideig már komolyan úgy tűnt, hogy kénytelenek lesznek beszerkeszteni a műsorba a nagy siker miatt. De végül mégsem tették, holott a dal sokkal nagyobb rádiósláger volt, mint annak idején például a Monkey Business... Hiába volt korábban hét olyan klipünk is, amely egyből az MTV listájának az élére került, most egyszerűen keresztülnéztek rajtunk. Nyilván úgy gondolták, hogy 1995-ben már senki sem kíváncsi egy hosszúhajú metalbandára, pedig millió MTV-kedvenc zenekar a bal mogyoróját is odaadná, ha csak feleannyi kelne el az albumából, mint a Subhuman Race-ből... Amikor a Metallicáék minket is meghívtak a Monsters Of Rock fesztiválra, Angliában mindenki csak röhögött, hogy a Skid Row már senkit sem érdekel, aztán ott volt 70 ezer ember, és mi arattuk a fesztivál egyik legnagyobb sikerét. Erre persze rögtön beérkeztek az ajánlatok, hogy ugyan fussunk már le egy turnékört Nagy-Britanniában..."

A Subhuman Race végül a megjelenésétől számított egy éven belül közel 1,5 millió példányban kelt el világszerte, ami önmagában is jó eredmény volt, ám egy hagyományos hard rock/metal-csapattól a '90-es évek közepén kifejezetten kiugró sikernek számított. Ezt ekkorra az Atlantic is belátta, így a zenekar – az egykori pályatársak jelentős hányadával ellentétben – továbbra is egy nagykiadó istállójában maradt, és rákészültek a folytatásra. Pontosabban csak rákészültek volna, az 1996 nyarán lebonyolított dél-amerikai miniturnén ugyanis egy cseppet sem bizonyult jobbnak a hangulat, mint amikor az előző esztendő végén elváltak egymástól, hanem épp ellenkezőleg. Ráadásul a közös zenei hullámhossz is végleg eltűnni látszott: Bach ekkoriban már sorra leszavazta Snake és Rachel friss dalötleteit, mint utólag kiderült, azért, mert szerinte nem voltak eléggé metalos jellegűek. A bomba azonban csak az év decemberében robbant, amikor az újjáalakult, az év legsikeresebb turnéját lebonyolító maszkos KISS felkérte a Skid Row-t, hogy lépjen fel előttük a szilveszteri koncerten New Jersey-ben.

Hazai pályán, a legeslegnagyobb régi példakép és kedvenc előtt fellépni egy dugig telt stadionban visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt, ami ráadásul személyesen Gene Simmonstól futott be Sebastianhoz, Bolan azonban mégis azonnal nemet mondott az énekesnek – és ez az eset jelentette a casus bellit a klasszikus felállás szétrobbanásához is. Snake: „Négy hónapja nem beszéltünk már akkor Sebastiannal, és kétségtelenül rossz hangulatban váltunk el tőle a dél-amerikai bulik után. Előtte Rachellel mutogattuk még neki az új dalötleteket, de ő szokás szerint csak a szarságait nyomatta: nem éneklem el ezt, nem éneklem el azt... Vagyis úgy kellett volna kiállnunk a KISS elé, hogy nincs új anyagunk, nincs beállásunk, és négy hónapja nem játszottunk közösen, miközben emellett még körülbelül arra is vágytunk a világon a legkevésbé, hogy ilyen hangulatban kivonuljunk a színpadra Sebastiannal, pláne nem odahaza, a New Jersey-i rajongóink elé... Totálisan átvertük volna őket. Én ennek ellenére még így is meg akartam csinálni a koncertet egészen december 19-éig, amikor is Sebastian felhívott a menedzseri irodánkban, és elkezdett ordítozni velem, hogy mekkora seggfej Rachel, és hogy tehettünk vele ilyet. Azt válaszoltam, hogy amennyiben Rachelről akar velem üvöltözni, leteszem a kagylót, mert ha vele van baja, az nem rám tartozik. Na, ettől aztán tényleg teljesen bepörgött, én meg egy idő után megelégeltem a dumáját, és rátettem a telefont. Ezzel természetesen eldőlt, hogy nem játsszuk le a koncertet sem, és őszintén szólva a mai napig nem sajnálom ezt a legkevésbé sem."

0326skidrow11Az énekes ugyanakkor másképp látta a helyzetet, és valósággal tombolt, mert úgy érezte, hátba szúrták: „Személyesen Gene Simmons hívott fel, hogy játsszunk velük, de Rachel nemet mondott, mert a technikusaink társaságában akkoriban éppen egy Prunella Scales nevezetű punkbandában zenélgetett. Mit mondhatnék erre Gene-nek? Azt, hogy bocs, de a bőgősünk éppen a haverjaival zajong a garázsban, úgyhogy most inkább nem játszanánk 32 ezer KISS-fanatikusnak? Egyáltalán hogy a faszomba lehet Prunella Scales néven zenélni? Hagytam egy elég brutális üzenetet a rögzítőjükön, mire Snake is hagyott egyet az enyémen, mondván, hogy ezzel a lépéssel elvesztettem a gitárosomat. Ez a valóságban azt jelentette, hogy kirúgtak a bandából, hiszen a Skid Row név tulajdonosa Rachel és Snake." Snake: „December 22-én még egyszer felhívtam Sebastiant, miután hagyott a rögzítőmön egy üzenetet arról, mekkora egy gerinctelen, faszszopó köcsög vagyok, amiért nem mondtam igent a KISS-koncertre. Nem vette fel a telefont, de tudom, hogy otthon volt, mert közben folyamatosan küldte a gyűlölködő faxokat mindenkinek a zenekarból és a menedzsmenttől. És ő az ilyesmiben nagyon jó... Így aztán én is hagytam neki egy üzenetet, amiben az ünnepekre is tekintettel megköszöntem neki a kedves szavakat, és közöltem vele, hogy éppen most veszített el egy gitárost. Vagyis nem rúgtam ki, egyszerűen csak közöltem vele, hogy soha többé nem kívánok vele közösen zenélni. Utána pedig felhívtam a menedzseremet is, aki csak annyit mondott: nem hiszi el, hogy ennyi időbe telt, mire eljutottam idáig. A többiekkel is beszéltem, és mondanom sem kell, mindenki megkönnyebbült, hogy végre véget ért ez az egész."

Bach tehát 1996 legvégén kikerült a Skid Row soraiból, ezt azonban a zenekar akkoriban még nem verte nagydobra. A nagyközönség számára csak akkor válhatott biztossá, hogy a pletykák nem hazudnak, amikor a frontember 1997 végén már Sebastian Bach & Friends név alatt szólóban turnézta körbe az Egyesült Államok klubjait különféle feldolgozásokkal, de elsősorban klasszikus Skid Row-dalokkal, majd 1998 elején, a Pantera és az Anthrax közös koncertsorozatán már ismét az amerikai arénákban játszott hatalmas sikerrel, ismét szólóban. A hangszeresek ekkor már Ozone Monday néven zenéltek tovább egy Sean McCabe nevű énekessel, a korábbinál naprakészebb, alternatívabb irányultságú muzsikával. Bach: „A KISS-buli lemondása igazából már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nem csináltunk semmit, én meg untam a tétlenséget, ráadásul zenei téren is komoly nézeteltéréseink támadtak. Nekem van egy elképzelésem arról, hogyan működik egy jó rockbanda, nekik is volt, és a kettő nem találkozott. Folyton csak trendekben voltak képesek gondolkodni, én viszont gyűlölöm a trendeket. Rockzenész vagyok, méghozzá régivágású arc, nem pedig üzletember. Nem kívánom állandóan a Billboard magazint bújni, azt kutatva, hogy éppen mi megy, hanem nótákat akarok írni, rögzíteni őket, aztán elmenni turnézni. Miután kirúgtak, nem is beszéltünk többet."

0326skidrow12Persze azért még személyes kontaktus nélkül is sikerült újfent halálosan összeveszniük az 1998 őszén megjelent, 40 Seasons című Skid Row-válogatás kapcsán, pedig Sabo szavai szerint a hangszeresek ekkor már hajlandók lettek volna kibékülni a frontemberrel. Bach azonban azzal turnézta körbe a sajtót, hogy kihagyták a kollekció összeállításából. Snake: „Mindenki szavazott arról, milyen dalok kerüljenek fel a válogatásra, beleértve természetesen Sebastiant is, és azok a számok nyertek, amikre többen voksoltak. Még a fax is megvan, amit küldött nekem erről... A Forever konkrétan csak azért került fel a lemezre, mert ő fel akarta tenni rá, és a cím is tőle jött, pedig ezt rajta kívül mindannyian pocsék ötletnek tartottuk. Sőt, konkrétan arról is megkérdeztük, nem akarna-e esetleg felvenni egy új nótát a válogatásra, de azonnal elutasította a dolgot. Minden lehetőséget megkapott arra, hogy bekapcsolódjon a 40 Seasons munkálataiba, és be is kapcsolódott. Viszont mivel most sem irányíthatta a folyamatokat, megint megharagudott..."

A folytatás ismert: hamarosan Affuso is lelécelt a bandából, és miután az Ozone Monday-kaland semmiféle visszhangot nem keltett, a '90-es évek legvégén ismét újjáéledt a Skid Row, ezúttal már Johnny Solingerrel a mikrofonnál. Bolan: „Az Ozone Mondayjel kapcsolatban a mai napig komoly félreértések élnek a köztudatban, a legtöbben ugyanis azt hiszik, hogy a Skid Row bevett egy új énekest, és nevet változtatott. A valóság ezzel szemben az volt, hogy az Ozone Mondayt projektként működtettük, nem pedig a Skid Row folytatásaként. Ennek bizonyítéka az is, hogy például soha nem játszottunk élőben egyetlen Skid Row-nótát sem, pedig viszonylag sokat koncerteztünk. De aztán ez a sztori is megfáradt, és el kellett telnie egy kis időnek, mire ismét összejöttünk Snake-kel és Scottival, hogy ismét működésbe hozzuk a Skid Row-t. Az azt megelőző korszak mindenképpen a karrierem mélypontja volt. Nagyjából negyedórára laktunk egymástól mindhárman, mégis alig beszéltünk egymással hosszú hónapokon át... Tényleg totálisan kiégtünk. Boldog vagyok, hogy sikerült utána rendeznünk a viszonyunkat, és megőrizni a barátságunkat." Bach eközben nagy elánnal belevetette magát a szólókarrierbe, ám az 1999-es, Bring 'Em Bach Alive című, pár igen jól sikerült, ígéretes stúdiódalt is rejtő koncertlemez kiadása után elment musicalekbe énekelni meg tévéshow-kba celebkedni. Ezek pedig annyira lefoglalták, hogy noha közben folyamatosan turnézott is, egészen 2007-ig váratott magára, mire kihozta első szólóalbumát, az Angel Downt, miközben a Solinger-féle Skid Row finoman szólva sem olyan anyagokat szállított le, amelyek betöltötték volna a régi felállás által maga után hagyott űrt.

0326skidrow8Mint említettem, a Subhuman Race megítélése a mai napig ellentmondásos úgy a Skid Row táborában, mint a zenekaron belül. Noha Bolannek akadtak olyan nyilatkozatai is az évek során, amelyekben simán leszarozta az albumot, pár éve a Shock!-nak már visszafogottabban véleményezte a '95-ös dalokat: „Akkoriban már a vég felé menetelt a zenekar abban a formában. Különös légkörben vettük fel az albumot, hiszen Bob Rock személyében egy olyan producerrel dolgoztunk, akivel azelőtt soha az életben nem találkoztunk, és maga az időszak is különös volt, amiben születtek a dalok. A mi generációnk akkorra már kifutotta magát, a grunge volt a jelszó, a velünk egyívású csapatok pedig ott álltak a semmiben, amolyan munkanélküliként... Pár dalt nagyon szeretek a Subhuman Race-ről, manapság is előszedünk róla átlagosan egyet minden este, de összességében nem a kedvencem. Az első két lemezen nagyon összeszoktunk Michael Wagenerrel, Bob pedig sok szempontból az ellenkezőjét csinálta annak, mint ő. Nagyszerű szakember, a munkássága önmagáért beszél, de nem igazán sikerült összehangolnunk az elképzeléseinket: nem értette meg, mit szeretnénk, és mi sem láttuk át, ő mit akar kihozni a közös munkából. De mondom, ez nem baj. Attól még senki sem lesz rossz ember, hogy nincs valakivel azonos hullámhosszon. Akadtak kimondottan briliáns ötletei is, amik nekünk magunktól biztosan soha nem jutottak volna eszünkbe. A lemez turnéi már nagyon rossz légkörben futottak le, és hiába játszhattunk például a Van Halen előzenekaraként is, az sem segített rajtunk. Fejben nem voltunk ott, untuk a koncerteket, untuk egymás társaságát és úgy egyáltalán, untunk a világon mindent. Teljesen kiégtünk."

Snake és Bach a basszerrel ellentétben kifejezetten nagyra értékeli a lemezt, bár azt azért mindketten elismerik, hogy eltért az előzményektől. Bas: „Mai fejjel azt találom humorosnak, hogy annak idején mintha senki sem szerette volna azt a kibaszott lemezt, de ennek ellenére még mostanában is folyamatosan beszélünk róla. Mindenesetre amikor manapság felteszem a Subhuman Race-t, leginkább Bob Rock óriási hatását hallom rajta. Szeretem a lemezt, de nem egy szórakoztató album, szemben mondjuk a Youth Gone Wilddal, ami nagyon is az volt." Snake: „Amikor a Subhuman Race készült, több mint 90 kilós, masszív alkoholista voltam, és mindenre magasról szartam, különös tekintettel saját magamra. Tulajdonképpen egyetlen pozitívumot tudok mondani arról az időszakról: hogy ennek ellenére mégis elkészült egy nagyon jó lemez, mert a mai napig szilárdan hiszem, hogy a Subhuman Race nagyon jó. De ha a Back In Blacket hozzuk ki, az sem számított volna semmit. Azok az idők már nem rólunk szóltak." Scotti Hill pedig valahová a két álláspont közé helyezkedik: „Számomra kifejezetten rossz emlékeket idéz a lemez, és a hangzásával sem vagyok elégedett. Cseppet vékonyra sikeredett, miközben Bob Rock zeneileg mindenáron megpróbált feltenni minket az akkortájt meghatározó grunge-os hullámra. Ezzel most nem azt mondom, hogy rossz az album, mert a Breakin' Down, a My Enemy vagy a Beat Yourself Blind állati jó nóták, de miközben a Slave To The Grindon hallatszik, mekkora élvezetet jelentett elkészíteni, a Subhuman Race-ről inkább az a kibaszott kék borító árul el mindent..."

0326skidrow10Én a magam részéről mai fejjel is úgy gondolom, hogy noha nem tökéletes és nem is annyira nyilvánvaló, a Subhuman Race kifejezetten értékes lemez – egyike azon „'80s hajmetal-banda goes '90s" albumoknak mondjuk a '94-es Motley, a Warrant-féle Ultraphobic meg a Def Leppard Slangje mellett, amelyek összességében teljesen jól sültek el. Vagyis benne volt az eredeti banda veleje és minden stílusjegye, de nem próbálták meg előadni rajta, hogy még mindig 1989-et írunk, és eközben a tükörben sem kellett magukat szembeköpniük. Ha pedig a Skid Row esetét nézzük, összességében egyik fél sem tudott közel kerülni ehhez a színvonalhoz azóta sem...

És hogy lesz-e valaha újjáalakulás Sebastiannal a fronton? Snake és Bach pár éve már elásta a csatabárdot, Bolannel azonban a mai napig nincs beszélőviszonyban az énekes. Michael Wagener, a Skid Row korai éveinek egyik egyengetője – és mindnyájuk jó ismerője – szerint itt ugyanúgy nem érdemes békülést várni, mint például a Guns N' Roses esetében sem: „Fiatal srácokként hihetetlenül híresek lettek, és az ilyesmi könnyen az ember fejébe száll... Hirtelen legyőzhetetlennek érzed magad, és minden magától történik meg körülötted, amire vágytál. Ha pedig el is hiszed magadról, hogy legyőzhetetlen vagy, olyasmibe is belefuthatsz, ami hosszabb távon nem működőképes. Szerintem a Skid Row-nál pontosan ez történt. Olyan dolgok hangzottak el nyilvánosan például a kiadók, a közvetlen munkatársaik irányába is, amik nagyon rosszat tettek a zenekarnak, aztán Snake-nek és Rachelnek kellett tartania a hátát ezekért a kijelentésekért, meg utána golfozgatni az érintettekkel... Aztán egy idő után eljutott az egész odáig, amikor ők ketten azt mondták: felejtsük el ezt az egészet, mert egyszerűen nem éri meg azt a rengeteg ellenségeskedést meg dühöt, ami jár vele. Amikor nagyjából három-négy évvel Bas távozása után megkérdeztem Rachelt, hogy valaha is összeállnak-e még vele, azt válaszolta: ameddig enélkül is oda tud tenni az asztalra legalább egy szelet kenyeret, addig biztosan nem. Szerintem még csinálhattunk volna a Skid Row-val legalább két baromi jó lemezt, de számukra fontosabb volt, hogy megőrizzék a józan, ép eszüket."

És lehet, hogy ez így volt kerek.

 

Hozzászólások 

 
#29 GTJV82 2018-08-23 15:37
Hát igen, hasonló, mint a '94-es Motley Crue, vagy a Dokken-Dysfunctional. Profi zenészek, profi hangzás, de az aktuális korszellemnek megfelelő zene. Ami szerethető ugyan, de a korai klasszikusokkal nem ér fel.
Erről a lemezről nekem is úgy 5-6 szám tetszik, a többi elmegy mellettem.
Erős 8-as. Jóindulattal. :)
Idézet
 
 
+6 #28 notreadam 2016-08-18 18:48
Attól függetlenül,hog y valóban teljesen más ez az album az elődeinél,szeri ntem nagyon jó. Tény hogy nehezebben adja meg magát,de nagyon fincsi.Viszont én az első és a Slave között is érzek legalább egy ekkora ugrást,csak talán ott a dallamok ugyanúgy megvannak közérthetőbb formában mint a Subhuman-en,így tompítja. Pedig az olyan dalok, mint a Firesign csodálatos dallamokat hordoz,vagy a direktebb,talán még slágernek is szánt Into Another.De ott van még a Breakin/Eileen páros.Nálam ez is 10 pontos.
Idézet
 
 
+1 #27 bjorn 2015-03-29 12:29
Megvan ez a lemez kazettan, es sokat is hallgattam akkoriban meg akartam erteni, de nem sikerult. Tetszik rola a My Enemy, a Beat Yourseld Blind, az Iron Will a Eileen, a Breakin' Down meg az Into Another de ennyi. A Firesign me a Frozen szamomra a legrosszabb dalok kozott van amit valaha irtak. Raadasul itt mar Seb sem volt valami jo formaban....osszehasonitva azzal mit enekel mondjuk a Wasted Time-ban.
A 94es Motley lemez szamomra a Motley Crue legjobbja, de ez a lemez az elso 3 Skid Row kozul a legrosszabb. Ha meg ezeket kell osszehasonlitan i a Motley lemez merfoldekkel jobb mint ez.
Idézet
 
 
+1 #26 bogar 2015-03-27 21:39
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - iLane:
és akkor ezek se klasszikus lemezek, hanem érdekes lemezek.

Ugye azt azért belátod, hogy például az ÉRDEKES RÉGI LEMEZEK rovatcím kevésbé ütős, mint a Klasszikushock? :)


Én ettől a lemeztől egy klasszikus sokk-ot kaptam, ergo jó lesz ez a cím! :-))
Idézet
 
 
-6 #25 Hörgh 2015-03-27 21:18
Te szarházi! Lenyúltad a borítóimat, most meg itt PÖFFESZKEDSZ!
Idézet
 
 
+2 #24 kaffer 2015-03-27 18:30
Az első kettő anyag zsenialitása után, ez bizony karcsúbbra sikeredett. Nyilván vannak olyanok, akiknek ehhez az albumhoz is kellemes emlékek fűződnek, de a tények ugye makacs dolgok.
Idézet
 
 
+2 #23 Draveczki-Ury Ádám 2015-03-27 13:45
Idézet - iLane:
Persze belátom. De ha csak az a cél, hogy ütős legyen, akkor lehetne akár "NAGYMELLŰ SZŐKE MACÁK" is rovat címe arra még többen kattintanának. :)

:):) Kivételesen egyébként nem a mindenható kattintásszámra gondoltam, amiből tudvalevőleg limuzinokat és csendes-óceáni miniszigeteket szoktunk vásárolni magunknak, hanem a célszerűségre, ez foglalja össze leginkább a lényeget. Vitatott vagy nem vitatott, közmegegyezéses vagy sokak által gyűlölt, ez a régi albumok gyűjtőhelye, ennyi. Most elgondolkodtam, de nem tudnék ennél frappánsabb rovatcímet akkor sem, ha néha kilóg a lóláb.

Amúgy a CD kritika rovatcím szerintem akkor már neccesebb ám, több szempontból is. ;)
Idézet
 
 
+1 #22 iLane 2015-03-27 13:41
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - iLane:
és akkor ezek se klasszikus lemezek, hanem érdekes lemezek.

Ugye azt azért belátod, hogy például az ÉRDEKES RÉGI LEMEZEK rovatcím kevésbé ütős, mint a Klasszikushock? :)


Persze belátom. De ha csak az a cél, hogy ütős legyen, akkor lehetne akár "NAGYMELLŰ SZŐKE MACÁK" is rovat címe arra még többen kattintanának. :)
Idézet
 
 
#21 Draveczki-Ury Ádám 2015-03-27 13:34
Idézet - Nűnű:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - iLane:
Olvasom itt a kommenteket és azon gondolkozom, hogyan lehet ez "Klasszikuschok" lemez, ha a rajongók nagy része nem szereti különösebben.

Az elejétől kezdve írunk itt vitatott lemezekről is. Másrészt az, hogy kinek mi klasszikus, elég relatív. Hogy csak egy nagyon nyilvánvaló példát mondjak, a Metallica fekete lemezét is a tábor egy elég masszív része gyűlölte annak idején, és sokan a mai napig nem is voltak képesek megbarátkozni vele.
A Subhuman Skid Row-nak meg nincsenek igazán rajongói.

Én is ismerek személyesen nem egyet és nem kettőt, és ugyan nem reprezentatív, de a boxban látható szavazatok száma és átlaga is önmagáért beszél. Viszont tény, hogy ezúttal is csak nagyon kicsi töredéke szavazott azoknak, akik olvasták a cikket, szóval itt nem fogunk dűlőre jutni ennek alapján. :)
Idézet
 
 
#20 Nűnű 2015-03-27 13:09
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - iLane:
Olvasom itt a kommenteket és azon gondolkozom, hogyan lehet ez "Klasszikuschok" lemez, ha a rajongók nagy része nem szereti különösebben.

Az elejétől kezdve írunk itt vitatott lemezekről is. Másrészt az, hogy kinek mi klasszikus, elég relatív. Hogy csak egy nagyon nyilvánvaló példát mondjak, a Metallica fekete lemezét is a tábor egy elég masszív része gyűlölte annak idején, és sokan a mai napig nem is voltak képesek megbarátkozni vele.

A Fekete Metallicát annak idején sok régi rajongó köpködéssel fogadta, de lett neki egy irgalmatlanul nagy tábora, akik meg imádják. A Subhuman Skid Row-nak meg nincsenek igazán rajongói. (Ellentétben a tábort szintén megosztó Motley Crue-vel, elég sokan vannak, akik imádják, a Crüe legjobb lemezének tartják. (Mondjuk én nem.))
Idézet
 
 
+6 #19 Draveczki-Ury Ádám 2015-03-27 12:44
Idézet - iLane:
és akkor ezek se klasszikus lemezek, hanem érdekes lemezek.

Ugye azt azért belátod, hogy például az ÉRDEKES RÉGI LEMEZEK rovatcím kevésbé ütős, mint a Klasszikushock? :)
Idézet
 
 
+1 #18 iLane 2015-03-27 12:08
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - iLane:
Olvasom itt a kommenteket és azon gondolkozom, hogyan lehet ez "Klasszikuschok" lemez, ha a rajongók nagy része nem szereti különösebben.

Az elejétől kezdve írunk itt vitatott lemezekről is. Másrészt az, hogy kinek mi klasszikus, elég relatív. Hogy csak egy nagyon nyilvánvaló példát mondjak, a Metallica fekete lemezét is a tábor egy elég masszív része gyűlölte annak idején, és sokan a mai napig nem is voltak képesek megbarátkozni vele.


Semmi bajom vele, tök jó cikk lett tényleg, csak akkor a rovatok címeivel van gond néha. Már az "aktuális kedvencek" listáról is kiderült, hogy nem is kedvenc csak éppen az szól, és akkor ezek se klasszikus lemezek, hanem érdekes lemezek. De egyébként meg szerintem szar lemez is lehet klasszikus nem a zenei értékei miatt, hanem mondjuk a zenetörténeti szerepe miatt, vagy mert jelentős szerepe volt az együttes karrierjében, vagy valami nevezetes eseményhez volt köthető, stb... Pl a Metallica Lulu totál ilyen, milliók hallgatták meg és mindenki utálja. Klasszikus bukta.
Idézet
 
 
+4 #17 Draveczki-Ury Ádám 2015-03-27 11:39
Idézet - iLane:
Olvasom itt a kommenteket és azon gondolkozom, hogyan lehet ez "Klasszikuschok" lemez, ha a rajongók nagy része nem szereti különösebben.

Az elejétől kezdve írunk itt vitatott lemezekről is. Másrészt az, hogy kinek mi klasszikus, elég relatív. Hogy csak egy nagyon nyilvánvaló példát mondjak, a Metallica fekete lemezét is a tábor egy elég masszív része gyűlölte annak idején, és sokan a mai napig nem is voltak képesek megbarátkozni vele.
Idézet
 
 
#16 iLane 2015-03-27 11:12
Olvasom itt a kommenteket és azon gondolkozom, hogyan lehet ez "Klasszikuschok" lemez, ha a rajongók nagy része nem szereti különösebben. Én mondjuk nem is hallottam erről a lemezről, most belehallgattam, de totál semmilyennek találom. A Slave to the grind energiájának szikráját se hallom benne.
Idézet
 
 
+2 #15 cápaidomár 2015-03-27 01:32
Idézet - s4tch:
ha létezik olyan kategória, hogy "legjobb olyan lemezek, amiket mintha nem is a borítón szereplő banda készített volna", akkor ennek a kategóriájának a dobogója:
1. testament - ritual
2. overkill - i hear black
3. skid row - subhuman race.
mindhármat imádom. köszi az írást, szokásos nívó.


Ministry - The dark side of the spoon :-D persze attól még zseniális.
Idézet
 
 
+2 #14 Bathory Gabor 2015-03-26 22:18
Idézet - s4tch:
ha létezik olyan kategória, hogy "legjobb olyan lemezek, amiket mintha nem is a borítón szereplő banda készített volna", akkor ennek a kategóriájának a dobogója:
1. testament - ritual
2. overkill - i hear black
3. skid row - subhuman race.
mindhármat imádom. köszi az írást, szokásos nívó.


+
- Helloween: Chameleon
- Metallica-Reed: Lulu

:D
Idézet
 
 
#13 Nűnű 2015-03-26 21:17
Nekem ez ugyanaz, mint a Motley Crue.
Hiába halálprofi, produkciós szempontból jobb, mint a korábbiak, de a dalok elmennek mellettem.
Idézet
 
 
+2 #12 queensryche999 2015-03-26 20:58
Idézet - Valentin Szilvia:
Tévedés. Ezt ugyan nem hajnalban írta, de akkor rakta fel, mint ahogy a napi híreket is nagyrészt aznap hajnalban szokta megírni. ;)


Ezért volt csak tipp. :P
Idézet
 
 
+4 #11 Valentin Szilvia 2015-03-26 20:56
Idézet - queensryche999:
Idézet - Dead again:
" 2015. március 26. csütörtök, 04:47 " - Azt nevezem, igazán elkötelezett vagy Ádám :) Ilyen korai órákban is dolgozni :) Emelem kalapom :)


Ádámék valószínűleg időzítve szokták élesíteni az ilyen korai posztokat, legalábbis erre tippelek. (A hangulatjelekbő l kiindulva talán te is.)


Tévedés. Ezt ugyan nem hajnalban írta, de akkor rakta fel, mint ahogy a napi híreket is nagyrészt aznap hajnalban szokta megírni. ;)
Idézet
 
 
#10 Dead again 2015-03-26 20:56
Idézet:
#9 queensryche999 2015-03-26 19:46
Idézet - Dead again:

" 2015. március 26. csütörtök, 04:47 " - Azt nevezem, igazán elkötelezett vagy Ádám :) Ilyen korai órákban is dolgozni :) Emelem kalapom :)



Ádámék valószínűleg időzítve szokták élesíteni az ilyen korai posztokat, legalábbis erre tippelek. (A hangulatjelekbő l kiindulva talán te is.)


Így van.
Idézet
 
 
+1 #9 queensryche999 2015-03-26 20:46
Idézet - Dead again:
" 2015. március 26. csütörtök, 04:47 " - Azt nevezem, igazán elkötelezett vagy Ádám :) Ilyen korai órákban is dolgozni :) Emelem kalapom :)


Ádámék valószínűleg időzítve szokták élesíteni az ilyen korai posztokat, legalábbis erre tippelek. (A hangulatjelekbő l kiindulva talán te is.)
Idézet
 
 
+3 #8 Dead again 2015-03-26 19:50
" 2015. március 26. csütörtök, 04:47 " - Azt nevezem, igazán elkötelezett vagy Ádám :) Ilyen korai órákban is dolgozni :) Emelem kalapom :)

Az írás (újfent) fantasztikus, alapos.

A lemez mellettem is elment, mikor évekkel ezelőtt megpróbálkoztam vele. Egyedül a címadóval tudtam megbarátkozni, de lehet újra próbát teszek majd, hátha másképp alakulnak a dolgok.
Idézet
 
 
+2 #7 imi 2015-03-26 17:13
Aki nem szereti ezt a lemezt, nem is szereti a Skid Row-t igazán!
Idézet
 
 
#6 valarmorgulisz 2015-03-26 16:22
Idézet - s4tch:
ha létezik olyan kategória, hogy "legjobb olyan lemezek, amiket mintha nem is a borítón szereplő banda készített volna", akkor ennek a kategóriájának a dobogója:
1. testament - ritual
2. overkill - i hear black
3. skid row - subhuman race.
mindhármat imádom. köszi az írást, szokásos nívó.


4. Megadeth - Risk
Idézet
 
 
+1 #5 BSND 2015-03-26 15:05
Idézet - bogar:
Amikor megjelent a lemez, akkor már volt cd játszóm. Rohantam haza az albummal, be a kütyübe, meghallgattam és ott ültem a szobában, hogy ez mi a f.sz! Azóta is így vagyok vele. Lehet cicomázgatni, hogy milyen jól szól a dob, meg mekkorát énekel benne Bach, de (számomra) nincs rajta egy olyan adrenalin bomba sem, mint az első két lemezen. Vannak rajta olyan dalok, amelyeken tudatosan próbálták meg megidézni azoknak a daloknak a hangulatát és intenzitását, amelyeket - annak idején - zsigerből írtak. Nálam ez a lemez 6 pont, miközben az első kettőre zsíros 10 pontokat osztogatnék.

Én se tudtam soha megszeretni. Pedig ha hallgatok egy bandát, akkor általában minden lemezüket szeretem (nyilván nem ugyanannyira), de a Skid Row csak az első két albumot jelenti számomra.

A cikk nagyon jó, érdemes volt elolvasni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.