Shock!

Elég öles léptekkel kaptat felfelé, a hegycsúcs irányába Moriah Rose Pereira. Ez az új lemez – a két évvel ezelőtti Negative Spaces folytatása – már a brit listák második helyén nyitott, és ebben a kezdeti fázisban is egészen komoly hallgatottsági számokat láthatunk az egyes dalok mellett. Az Empty Hands maximálisan alkalmas is a bázis szélesítésére, különös tekintettel a súlyosabb zenék híveinek körére, ugyanakkor zseniális mesterműnek vagy megkerülhetetlen klasszikusnak biztosan nem nevezném.

Ha beleolvasol a legutóbbi lemez kapcsán írt kritikánk vagy az új anyag kislemezdalai kapcsán kirakott híreink kommentszekciójába, gyorsan láthatod: Yungbludhoz, a Falling In Reverse-hez, illetve úgy összességében minden újhullámos sikerelőadóhoz hasonlóan Poppy is baromira megosztja a hagyományosabb rocktábort. Ez az egyik oldalról érthető, a másikról – számomra – kevésbé, de ez mindegy is: az Empty Hands mindenképpen egységesebb, illetve súlyosabb, ha úgy tetszik, még metálosabb az előzményekhez képest. De kéretik az utóbbi jelzőt szódával, a kellő megszorításokkal értelmezni, Poppy ugyanis semmiképpen sem slayeri vagy hammerfalli értelemben metál. Úgy is fogalmazhatok: az ő metálja garantáltan megfekszi a gyomrodat, amennyiben nincs meg benned egy bizonyos típusú popos nyitottság. De ha mondjuk az újkori Bring Me The Horizont bírod, simán bejöhet ez a lemez is.

Természetesen nem véletlen, hogy épp utóbbiakat hoztam fel, hiszen Poppy producere és fő dalszerző partnere az a Jordan Fish, aki a 2010-es évek elejétől kezdve, egy elég markáns stílusváltás árán ugyan, de – kis túlzással – cél és értelem nélkül zúzó adrenalinprésből igazi zenekarrá alakította Oli Sykesékat. Jordan jelenléte minden pillanatban érződik, így a lemez erős rokonságot mutat a BMTH általa fémjelzett érájával. Mindezek a párhuzamok pedig már csak a fentebb említett morózusabb, súlyosabb jelleg miatt is markánsabban ütköznek most ki, mint legutóbb. Ha a legutóbbi lemezen sokalltad a nettó popot, de tetszettek a zúzósabb témák, érdemes próbát tenni az Emtpy Handsszel.

Az album legjobb dala szerintem egyértelműen a Bruised Sky a maga mechanikus, pincében zúzó gépriffelésével, ahol Poppy kiváló, ragadós refrénbe fordítja az üvöltözősebb verzéket. Már elsőre is az jutott eszembe róla, hogy kábé ilyesmit játszana az Evanescence, ha valami csoda folytán nem a 2000-es évek elején, hanem mostanság bukkantak volna fel. Bár nem tudom véka alá rejteni, hogy Amy Lee-vel szemben Poppy hangja összességében még az effekttenger alá süllyesztve is inkább csak átlagos, mintsem igazán izgalmas, és ez sajnos egyaránt igaz rá, akár dallamosan hozza magát, akár üvöltözik. Szintén a csúcspontok közé sorolom a rockos húzású, ugyanígy refrénben erős Guardiant, netán az édibédi énekelgetősdi és a szentimentális hangulat mellé zorall gitárokat adagoló Unravelt.

A skála amúgy még az egységesebb, metálosabb megközelítés mellett is elég széles. A Dying To Forget ordibálós, Machine Head-rokon thrash/groove-aprítása éppúgy elfér itt, mint a kornos riffet (ne kerteljünk, ez konkrétan a Here To Stay, csak kicsit átgyúrva), diszkós lebegést és popos melódiákat csatasorba állító Time Will Tell, netán a szinte nirvanásan fésületlen, nyúlfarknyi Eat The Hate. A Blink kluttyogós elektro-popja és kommerszen modernrockos refrénje ugyanakkor simán megfér egy keretben a címadó breakdownos-belassulós agresszivitásával. A full digitális hangzás meg nyilván szuperszonikus. Ugyanakkor bármennyire is profin megírt album az Empty Hands, most sem mentes azért az üresjáratoktól.

Naprakész, korszerű rockzene ez egy ízig-vérig mai előadótól a ma közönségének, se több, se kevesebb. Az értékeit dőreség elvitatni, kellően szórakoztató, pár dalt én is pörgetek róla a hétköznapokban, de összességében azért simán lehet élni nélküle.

Poppy március 22-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.