Shock!

március 28.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ritchie Blackmore’s Rainbow: Stranger In Us All

0306rainbow1Görcsölünk itt mindig összevissza az apropókkal, kerek évforduló, haláleset satöbbi, holott lényegében semmi jelentősége annak, pontosan miért emlékezünk meg egyik-másik régi lemezről. Mindig lesz olyan komment, hogy „de miért nem inkább X lemezről írtatok, az sokkal jobb" meg persze az „Y zenekar Z lemezéről mikor lesz szó" is borítékolható egy-egy gondosan kitalált és beharangozott klasszik cikk alatt – ezzel együtt kell élnünk. A Rainbow esetében azonban mégis mókás a kerek évfordulón agyalni, hiszen erre az albumra mindenki 1995-ösként emlékszik, Ádámunk kikezdhetetlen memóriája azonban valamiért ezerszázalékosan '96-osként raktározta el, tekintve, hogy ő maga csak azon év tavaszától látta a magyar boltokban. Ráerőltethetjük tehát a kerek húszéves státuszt, fontosabb aktualitást ad neki azonban az, hogy Ritchie Blackmore idén ismét felélesztette a legendás nevet, egyszersmind két évtized után visszatér a rockzenéhez, és a koncepció is hasonló, mint legutóbb.

megjelenés:
1995. augusztus 21.
kiadó:
RCA / BMG
producer: Pat Regan & Ritchie Blackmore

zenészek:
Ritchie Blackmore - gitár
Doogie White - ének
Greg Smith - basszusgitár
Paul Morris - billentyűk
John O' Reilly - dobok

játékidő: 51:44

1. Wolf To The Moon
2. Cold Hearted Woman
3. Hunting Humans (Insatiable)
4. Stand And Fight
5. Ariel
6. Too Late For Tears
7. Black Masquerade
8. Silence
9. Hall Of The Mountain King
10. Still I'm Sad

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

A Deep Purple körül jelenleg zajló Rock And Roll Hall Of Fame-es beiktatási cirkusz pedig extra pikantériát kölcsönöz mindennek, Joe Lynn Turner közelmúltbéli, már-már Sebastian Bach-i magasságokba emelkedő nyilatkozatai pedig felteszik az egészre a koronát. A hiszti ugyebár több szálon fut már jóideje. Először is, miért nem játszik rockzenét Ritchie, mit képzel, nem engedi az anyósa. Másodszor, végre bejelenti, hogy 70 évesen kedve támadt újra rálépni a torzítóra (mindezt egyébként világosan, érthetően megindokolva), de akkor meg miért nem ezzel vagy azzal a régi zenésztárssal, és egyáltalán, hogy gondolja, hogy csak három-négy kiemelt helyszínen, miért nem a FEZEN-en vagy az én nappalimban. És különben is, ez így nem Rainbow, másrészt meg (az anyósa) kizsigereli az olcsón megvehető fiatal és/vagy kevésbé ismert tehetségeket, akik persze örülnek, hogy a Mester zenélni hívja őket. (Persze akkor is menne az okosság, ha régi arcokkal nyomná mégis – mondjuk aki régi arcokat akart látni, annak ott volt pár éve ott volt az ifjú Blackmore-t is a soraiban tudó Over The Rainbow formáció.)

Félretéve a szarkazmust, gondoljuk végig egy pillanatra: Ritchie szerepe meghatározó volt a Deep Purple-ben, de nem egyszemélyben ő jelentette magát a zenekart. A Rainbow esetében ellenben, már csak a birtokos jelzős előtag miatt is, pont hogy ez a helyzet, lásd még a Tony Iommi – Black Sabbath relációt: sokféle permutáció létezett, egyik jobb, mint a másik, és bár akadt ezek között jelentősebb és vitatottabb felállás vagy zene, a név adott kulcsfigurához köthető. Slussz. A keretek persze relatívak, hiszen sokak szerint a kései Rainbow egy rakás szar a Ronnie Dio-féle felálláshoz képest, mások pedig akár a Blackmore's Night reneszánsz zenéjét is elfogadták volna a régi névvel (ami már persze tényleg kicsit erős lett volna). Lényeg a lényeg: ahogy fentebb említettem, vannak párhuzamok a mostani és a két dekáddal ezelőtti Rainbow-projekt között, hiszen akkor is volt rossz szájízű Deep Purple-történés, és Blackmore szintén elutasította a régi rainbow-sokkal való kooperációt. Előbbi kapcsán talán annyit érdemes megjegyezni, hogy a Purple újabb reunionját is inkább a kiadó erőltette Ian Gillannel a '90-es évek elején (mondván, nem adják ki az új anyagot, ha nem a teljes MK2 szerepel rajta), tehát a fellángolás eufóriáján túl valószínűleg egyik tagnak sem volt igazán kedve az egészhez, a The Battle Rages On... lemezt Gillan gyakorlatilag csak újra felénekelte Joe Lynn Turner, illetve Mike DiMeo (később Riot) után, és nem sokkal ezután Blackmore ki is lépett. Legendás történetek keringenek a turné hangulatáról (közönségnek háttal gitározás és hasonlók), de a Come Hell Or High Water koncertvideón bárki meggyőződhet róla, hogy valóban nem lehetett egy kellemes menet. Ami nem megy, azt meg minek erőltetni?

0306rainbow2Szóval Ritchie lényegében felszabadult, és ugyan a Rainbow felélesztése tényleg kézenfekvő lépésnek tűnhet utólag, nem tudni, mennyire tervezett hosszútávon a zenekarral, és mennyire volt áthidaló szerepe ennek az időszaknak, értsd: mennyire szánta csak időkitöltésnek az akkor már valószínűleg ötletszinten létező barokk-reneszánsz projekt, a már említett Blackmore's Night tényleges, 1997-es beindulásáig. Akárhogy is, az új felállás összeállt, lényegében teljesen ismeretlen zenészekkel. Addig talán Greg Smith basszer számított a legismertebbnek, tekintve, hogy Alice Cooper csapatában is megfordult, a többiek számára inkább ugródeszka lett a Rainbow-tagság, de persze a legkritikusabb poszt az énekesé volt: bizonyára izgalmas volt annak idején azt találgatni, hogy Dióra, Bonnet-re vagy Turnerre hasonlít-e majd az új hang. Hát, végül senkinek sem lett igaza, mert a skót születésű, szűkebb hazájában mérsékelt underground ismertséget elért bandákban megfordult Doogie White orgánuma teljesen más volt, mint az említetteké: egyéni tónusú, de a Rainbow zenei világához tökéletesen passzoló torok. A srác korábban ahhoz is közel állt, hogy bekerüljön az Iron Maidenbe, de a konokságban már-már blackmore-i szintet megütő Steve Harris végül egy sokkal vitatottabb (képességű) arcot választott. Szerény véleményem szerint – és ezt a későbbi tribute albumos vendégszereplések is alátámasztani látszanak – Doogie sem lett volna az igazi a Maiden számára, mindenki jobban járt tehát, hogy inkább a Rainbow-ba került, bár persze könnyen el tudom képzelni, hogy a maidenes kapcsolatnak is köszönhette ezt. Az mindenesetre biztos, hogy mind lemezen, mind élőben beleadott apait-anyait. Előbbinek kiváló lenyomata a Stranger In Us All, de utóbbit is gazdagon dokumentálta bootleg archívum, sőt, pár éve egy hivatalos DVD is megjelent egy német buliról ebből a korszakból.

Deep Purple: Purpendicular

0306rainbow5 Nem lenne fair, ha ugyanezen a ponton nem említenénk meg a másik felet is, és könnyen lehet, hogy egy külön cikket is érdemelne a nem sokkal a Stranger után kijött, Blackmore-mentes Deep Purple (mondhatjuk úgy) debütáló lemeze. A Joe Satrianival lenyomott turnékörök ugyan remekül sikerültek Ritchie kiválása után (úgy zeneileg, mint emberileg), de a sikeres szólóművész tagságának állandósítása érthető okokból fel sem merülhetett. A korábban a Kansasból és a Dixie Dregsből ismert Steve Morse csatlakozására tényleg csak a közhelyszótár meghatározása szerinti vérfrissítés kifejezést lehet alkalmazni, és a vele összerakott anyag tökéletesen definiálja, miről is kell szólnia az ilyesminek.

A fő cikkben már említett The Battle Rages On… kissé enervált jellege itt már sehol nincs, sokkal inkább lazaság, felszabadultság, a zenélés öröme és az ezekből következő játékosság meg a kísérletező kedv érződik a zenekaron. Tényleg menthetetlenül csőlátású blackmore-istának kell lenni ahhoz, hogy ne széles vigyorral hallgassuk ezeket a dalokat a Ted The Mechanictól egészen a záró The Purpendicular Waltzig. De még az említett vaskalapos fanok is belegondolhatnak abba, mennyire jót tett mindkét félnek ez a szakítás. Mindemellett Morse egy teljesen új dimenzióba helyezte a jól ismert stílust, hiszen nem csak teljesen máshogy játszott és játszik most is, mint Blackmore, de emellett modernebb megközelítésű is a gitározása, ez pedig új lendületet adott a megelőző évek feszült légkörébe (mibe másba, hiszen sikertelenségről szó sem volt még a hagyományos rockzene leszállóágában sem…) vélhetőleg kissé bele is fásult tagságba.

Már a Ted akkora groove-ot hoz és annyira húz, hogy az ember az ezredik meghallgatásnál is csak les – egyszerre jellemző rá a klasszikusok ősereje és az MK4-5 funkos ízvilága, mintha csak az Extreme-mel álltak volna össze jammelni. Már e dal miatt is csont nélküli tízest érdemel a Purpendicular, pedig hol vagyunk még a végétől: a változatosságra törekedő anyag nagy erősségei a líraibb pillanatok, mint például a brutáljó slágertémaként nem véletlenül klipes Sometimes I Feel Like Screaming, a hangulatnóta Loosen My Strings (mennyire találó cím!) vagy a folkos dallamokkal felvértezett The Aviator. És persze az olyan, spontán megközelítésű, improvizatívabb hatásű tételek is hatásosak, mint mondjuk a herflivel fűszerezett Rosa’s Cantina vagy a tempós Hey Cisco.

Bizonyára azért is áll különösen közel a szívemhez ez a lemez, mert ennek turnéján láttam először élőben a Purple-t (BS, 1996. április 4.) és az említett, a tagság közti, akkoriban még kölcsönhatásnak, ma már kémiának nevezett valami abszolút lejött a színpadról, emellett pedig viszonylag sok új nótát is nyomtak, és az összrepertoár is remek volt. Azóta is a Live At The Olympia koncertfelvétel az egyik kedvencem, ahol még egy fúvósszekcióval is megvadították ugyanezt a műsort. Az itt megkezdett irányt azóta négy lemezen is folytatták, sőt, tovább is fejlesztették: a két évvel későbbi Abandon súlyossága révén még ütősebb is lett, mint a szóban forgó lemez, Don Airey csatlakozásával pedig egy kis progrock-adalék is érkezett a recepthez. Persze régen minden jobb volt. Igaz, „új régen” mindig lesz. A Cry Free-nek pedig előre is megköszönöm, ha az idei évben esetleg az eddiginél is nagyobb hangsúllyal emlékeznek meg a Purpendicularről.

Mindig jó dolog Klasszikushock-cikkeket írni, hiszen az ember ilyenkor lényegében újra felfedezheti a régi kedvenceket. Sokat hallgattam én is ezt az anyagot is az elmúlt tizenpár évben, mióta ismerem, és most is megpörgettem párszor úton-útfélen, de a full cuccos, nappalis hallgatás még így is meglepett. Nyilván Ritche-nek sosem kellett stúdióidőn, szakembereken satöbbi spórolni, de még így is muszáj megemlíteni, hogy az anyag csodálatosan szól. Telt, arányos, helyükön vannak a mélyek, de kijönnek a hangszerelés finomságai is. Erre az egyik legjobb példa a Black Masquarade (ahol egyébként a „stranger in us all" kifejezés is elhangzik), amelyet egyrészt maga Doogie is nyomott később Cornerstone nevű, ezt a vonalat talán leghitelesebben és legszínvonalasabban továbbvivő bandájával, másrészt megérthető belőle, hogyan és mennyit merített a Royal Hunt a Rainbow munkásságából (éppen csak a női vokál hiányzik belőle) – és akkor még a dalban megjelenő freudi yngwie-izmusról nem is beszéltünk.

Amúgy is érdekes, hogy Purple ide vagy oda, Ronnie Dio vagy bárki más meghatározó, kapcsolódó személyiség hatásától függetlenül, ebben a zenekarban valahogy nagyon összefújta a szél az összetevőket. Ha jól emlékszem, Kiss Gábor kollégával pont a 2010-es Over The Rainbow-bulik környékén és kapcsán beszéltünk róla, hogy ha azokat a bandákat kellene felsorolni, akik csak és kizárólag zseniális lemezeket csináltak, akkor a Rainbow lenne kábé az első, amit mondanánk. Persze egy relatíve rövid életművel ez lehet „könnyű", ugyanakkor mindezt két-három stílusban sikerült összehozni, és ami a dolgok utóéletét illeti, a különféle műfajokra gyakorolt hatás felbecsülhetetlen. Emellett pedig tényleg döbbenetes, hogy mennyire erős dalokat rakott össze a Mester úgy, hogy már rég túl volt az úgynevezett fénykoron. Anélkül, hogy a kapuzáráspánikon és/vagy a már említett anyósbefolyáson élcelődnék, biztos vagyok benne, hogy Candice Night léte-jelenléte akkoriban pozitívan hatott Ritchie-re zeneileg. Nem ismerem kapcsolatuk pontos kronológiáját, de ha akár csak a '93-as Deep Purple mellé teszem a Strangert, a különbség zongorázható (ráadásul mindkét érintett zenekarfél jól jött ki ebből, lásd keretes írásunkat), és teljesen nyilvánvaló, melyik elkészítéséhez volt igazán kedve a gitárosnak.

Vegyük akár a lemez lendületes nyitását a Wolf To The Moon képében (Candice társszerző a nótában), a második dal, a Cold Hearted Woman húzását, vagy bármelyiket a kilenc nótából: mindegyiknek saját karaktere van, izgalmas hangszerelésűek, erőtől duzzadók és emlékezetesek. És hogy fairek legyünk: nem csak Doogie, hanem mindenki remekül teljesít, a dobokat ugyanúgy lehet dicsérni (a soundot és a játékot egyaránt), mint a diszkrét, fülnek kellemes, egyben igen okos billentyűs témákat, Ritchie gitárjai pedig dominancia nélkül, de mégis zseniálisan fogják össze és koronázzák meg ezt az egészet. Tényleg élmény hallgatni a lemezt: a Hunting Humans (Insatiable) agyas témája, a Stand And Fight herflivel színezett lazasága, az Ariel ízlésesen epikus felépítése, a Too Late For Tears JLT-izmusa mind-mind üt húsz év után is, és az elégedett hallgató még azt sem bánja, hogy a Silence lényegében a Battle lemezes Ramshackle Man továbbgondolása némi kis House Of Blue Light-bukéval. Ha úgy tetszik, önplágium, de tekintve, hogy ez jobb, erőteljesebb, nincs nagyon miről beszélni. Még a japán bónusz is remek, és ironikus módon ebben az Emotional Crime című tételben még némi Whitesnake-ízt is felfedezhet a vájtfülű hallgató.

0306rainbow4

Ami a Hall Of The Mountain King feldolgozást illeti, ma már kifejezetten elcsépelt az ilyesmi, de akkoriban ötletesnek és eredetinek számított, pláne, hogy Ritchie-nek úttörő szerepe volt a rockzene és a klasszikusok összeházasításában (ezt még Vivaldi is elismerné, ha mégsem metalt játszana napjainkban). A Still I'm Sad „önfeldolgozása" pedig megmutatja, hogyan is kell saját, már eleve cover témánkhoz visszanyúlni húsz év elteltével (az eredetileg a The Yardbirds által írt téma még az első Rainbow-n szerepelt instrumentális szösszenetként, később szöveg született hozzá, és koncertfavorittá vált). Szóval akárhogyan hallgatom: oda, vissza, sorrendben vagy összevissza a dalokat, a Stranger In Us All hibátlan. Jól meg is turnéztatták, nem kis sikerrel, de ahogy fentebb említettem, könnyen lehet, hogy eleve ennyinek tervezte Ritchie a történetet, elvégre a turné befejeztével már tokkal-vonóval kiadásra készen állt a Blackmore's Night-debüt, ami egyébként szintén remek muzsika, de ilyen terjedelmes életmű még a nálam sokkal nagyobb Legyetek jók, ha tudtok-rajongók gyomrát is megfekszi. Ugyanakkor a projekt érdekes módon olyanokkal is megismertette Blackmore nevét, akiknek közük nem volt a rockzenéhez. Trans-Siberian Orchestra-effektus, ugye.

Biztató ugyanakkor, hogy már most arról beszél a Mester, hogy az idei érdeklődésnek köszönhetően és persze az elkövetkezendő bulik visszajelzéseitől függően 2017-ben nem kizárt egy újabb Rainbow-kör. Akármilyen felállásban valósuljon is majd meg, remélem, nem fognak hiányozni a Stranger nótái a műsorból sem idén, sem akármikor a későbbiekben. Ezek a dalok több mint méltók a nagy klasszikusokhoz.

 

Hozzászólások 

 
#9 Equinox 2020-09-06 09:48
Jó lemez ez, de a Dio-korszak klasszikusaihoz nem ér fel. Dio után meg jóval kevésbé érdekes az egész projekt. Nemcsak Dio miatt, hanem a megváltozott zene miatt főleg. Ha a Dio-korszakot más énekelte volna fel, akkor is a legjobbnak tartanám, Dio meg a kései lemezek helyenként sekélyes dalszerzésén se javítana eleget. Így meg hogy a zeneileg messze legjobb lemezeken még Dio is énekelt, a nyomába sem ér semmi a bandán belül.
Idézet
 
 
-1 #8 Gábor 2016-03-26 19:35
Jó kis lemez, de a Rainbow lemezek közül max a Difficult to Cure-rel versenyezhet... A Blackmore nélküli Purple pedig úgy elmegy mellettem, mint a makói gyors... Nekem az nem Purple.
Idézet
 
 
+2 #7 purpendicular 2016-03-08 09:37
Idézet - Palinkas Vince:
Jogos, hiszen a Boney M verzio is errol arulkodik :)


Remélem, arról is lesz írás az évfordulón! :)
Idézet
 
 
+3 #6 Draveczki-Ury Ádám 2016-03-08 08:42
Idézet - traveller79:
A Rising-ról lesz írás?Az is évfordulós, csakúgy, mint a Master of puppets.

Mindenképpen lesz.
Idézet
 
 
+2 #5 traveller79 2016-03-08 08:29
A Rising-ról lesz írás?Az is évfordulós, csakúgy, mint a Master of puppets.
Idézet
 
 
+3 #4 Palinkas Vince 2016-03-08 00:07
Idézet - purpendicular:
Annyit még megjegyeznék, hogy a Still I'm Sad eredetileg nem volt instrumentális a Yardbirds-nél, nem később írtak rá szöveget.


Jogos, hiszen a Boney M verzio is errol arulkodik :)
Idézet
 
 
+7 #3 purpendicular 2016-03-06 11:22
Egyik kedvenc Blackmore lemezem/korszakom. Máig sajnálom, hogy nem tudtam elmenni a turné bécsi koncertjére.
Mintha tét nélkül csinálta volna. Nem volt kiadói nyomás, mint a Battle esetében. (Aminek a nagy bónuszos újrakiadási hullámban kijöhetne végre a DiMeo-s változata, bár gondolom Gillan megtorpedózná, ha szándék mutatkozna rá egyáltalán.)

A Purpendicular meg nem véletlenül lett a nicknevem. Szerintem a legjobb lemeze a DP-nek a Morse-korszakban. Hibátlan. És a pesti koncert is az volt.
Emlékszem, Gillan valamelyik biztonságinak mikrofonnal a fejére koppintott egy "Fuck you" kíséretében, mert valamelyik rajongót cseszegette az első sorokban.

Annyit még megjegyeznék, hogy a Still I'm Sad eredetileg nem volt instrumentális a Yardbirds-nél, nem később írtak rá szöveget.
Idézet
 
 
+8 #2 abdul 2016-03-06 10:46
imádom ezt a lemezt, a purpendiculart talán kicsit jobban, és igen, megérdemelne egy önálló cikket.
Idézet
 
 
+8 #1 Tama1975 2016-03-06 09:26
Ez egy nagyon fasza kis lemez, emlékszem még a Rottnebiller utcai Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönöztem ki a CD-t. Vincével egyetértve, ahogy az egész éltemű, ez is hibátlan!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.