Shock!

október 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Judas Priest: Jugulator

Az emberi kapcsolatok törvényszerűen elfáradnak egy idő után, legyen szó házasságról, barátságról, családról, munkáról – miért csodálkozik tehát bárki is azon, hogy egy zenekari közösségben (amely lényegében a fent említettek összessége vagy még annál is durvább) sincs ez másként? Érdemes tehát elszámolni tízig, mielőtt bármelyik nagy banda egységének megbomlásakor anyázni kezdünk. Ezt persze a rajongók igen ritkán teszik meg, mivel sokkal könnyebb hőbörögni, mint a saját házunk táján sepregetni, ráadásul – alapvető emberi vonás – ha valaki érzelmileg kötődik valamihez-valakihez (legyen az akár egy kedvenc), általában saját tulajdonának is tekinti. Ebből a szempontból a Judas Priest énekesváltása relatíve szerencsés időszakban ment végbe, hiszen még jóval az internetkorszak előtt történt, tehát értesülni és frissítéseket kapni róla kizárólag a nyomtatott sajtóból és az MTV-ből lehetett, hozzászólni meg maximum a péntek esti haveri sörözéseken.

megjelenés:
1997. október 27.

kiadó:
SPV / CMC

producer: Glenn Tipton, K.K. Downing & Sean Lynch

zenészek:
Tim „Ripper” Owens - ének
Glenn Tipton - gitár
 K.K. Downing - gitár
Ian Hill - basszusgitár
Scott Travis - dobok

játékidő: 58:08

1. Jugulator
2. Blood Stained
3. Dead Meat
4. Death Row
5. Decapitate
6. Burn In Hell
7. Brain Dead
8. Abductors
9. Bullet Train
10. Cathedral Spires

Szerinted hány pont?
( 56 Szavazat )

Rob Halford 1992-es kiválása ettől még persze anno teljesen érthetetlennek tűnhetett, hiszen a Painkillerrel a Priest párját ritkító módon definiálta újra saját magát és a heavy metalt is, méghozzá teljes sikerrel. Természetesen siker ide vagy oda, a hosszú turné után nyilván herótjuk volt egymástól, a zenei klíma változása is összezavarhatta az öregeket, de ennek még nem kellett volna szükségszerűen szakításhoz vezetnie. Akárhogy is, ami történt, megtörtént: Robi bácsi teljesen beleborult a Pantera-féle hangzásba, és szólózni akart, a többieknek pedig ez talán nem tetszett. Talán ők is szünetet akartak, talán máson kaptak össze, mindenesetre az elkövetkező öt évben a Judas Priest lényegében semmi érdemlegeset nem csinált, Halford pedig teljesen felpörgött, és – sikeresen avagy kevésbé – egy pillanatig le sem állt. Vegyük csak végig: volt a Black Sabbath beugrása, a Light Comes Out Of Black szólódal, az Ugly Kid Joe és Skid Row vendégszereplések, a két Fight lemez, egy lehetséges Iommi – Halford kooperáció, a végén pedig az indusztriális Two. Mindeközben pedig korábbi zenésztársai egy dupla válogatás összerakásán és némi hírmorzsa meg-megszellőztetésén kívül nagyjából nulla aktivitást mutattak.

Ettől függetlenül azért a háttermunka folyamatosan zajlott: keresték Halford utódját, és vélhetőleg némi pihenésre is igényt tartott az előző évtizedet keményen végiggürcölő brigád, nem beszélve arról, hogy Glenn Tipton is kihozott egy szólólemezt néhány hónappal a Priest visszatérése előtt Baptizm Of Fire címmel. Az énekesjelöltekről lehet vitát nyitni, de nem feltétlenül érdemes: bármennyire is tisztelem-kedvelem némelyiket (Ralf Scheepers, D.C. Cooper, John West, sőt, állítólag Sebastian Bach is rajta voltak a shortlisten – teljes névsort sajnos ezen sorok írásáig nem sikerült fellelnem a neten), a pont tizenöt évvel ezelőtt, 1997. október 27-én kiadott Jugulator ismeretében bátran kijelenthető, hogy az akkoriban húszas évei vége felé járó Tim Owensnél tökéletesebben nem választhattak volna. Ezzel a Priest tábor azon része tisztában is lehetett, aki ismerte a Winters Bane zenekar bemutatkozó lemezét, az 1993-as Heart Of A Killert, de a nagy többségnek fogalma sem volt arról, mire számítson. Mivel a másik nagy brit metal ikon, az Iron Maiden énekescseréje sokaknak okozott csalódást, lényegében bármi megtörténhetett. Emlékszem, igen bosszantó volt, hogy bár már 1996-ban megtörtént a bejelentés Tim csatlakozásáról, a lemezmegjelenést egészen a következő év végéig elhúzták. Annál nagyobbat ütött viszont a zene, amikor végre sikerült hozzájutni, és kerek tizenöt év után sem vesztett semmit erejéből, frissességéből: a mai napig modernnek nevezhető.

Már első hallásra biztos volt: Halford kiválásához nem zenei nézeteltérések vezettek. A Jugulator ugyanis semmivel sem tradicionálisabb megközelítésű, mint a Fight, sőt, még annál is zúzósabb, komplexebb, kvázi nehezebben emészthető. A Painkillertől meg aztán tényleg mérföldekre van brutalitásban, pedig annál keményebb heavy metal lemez azóta sem nagyon született. A különbség viszont fontos: a Painkiller a hagyományos metal csúcsalkotása, a Jugulatornál pedig ismét lépett egyet előre a zenekar, mint azt addig is mindig tette. Ez a lépés tehát abszolút logikus, és ezt még azoknak is el kell ismerniük, akiknek már a Painkiller is túl durva meg „thrashes" volt (bizony, bármennyire vicces is, voltak/vannak ilyen vélemények) – progresszív szellemiségű, folyamatosan megújuló és bátran kísérletező csapatról volt mindig is szó. Tipton és K.K. Downing nyilván a hallgatás évei alatt is nyitott füllel járt-kelt, és odafigyelt a Panterára, a Fear Factoryre, a Prongra, a Machine Headre és társaikra. Ezen hatások mind hallatszanak is a riffekben, dalszerkezetekben, a korábban Seattle tribute bandákban is érdekelt Owens révén pedig bejön a képbe egy kis Alice In Chains feeling is (halld például a Blood Stained közepét vagy a Cathedral Spirest). Már persze amikor nem süvít vagy acsarkodik... Tehát a korszellemnek abszolút megfelelt a zene – mégis, ezer kilométerról felismerhetően priestesre sikeredett, köszönhetően többek között a jellegzetes gitárszólóknak és egyéb díszítéseknek.

Tim pedig az első pillanattól fogva olyan, mintha mindig is a Judas Priest szerves részét képezte volna, nem véletlenül ragadt rá később „hivatalosan" is a Ripper név – ez a hang lényegében Halford továbbfejlesztett, erőteljesebb verziója, és nem azért, mert x évvel fiatalabb. Gondoljunk csak bele: most, amikor már ő maga is negyvenöt körül jár (tehát kábé annyi idős, mint Halford a Fight években), még mindig különösebb megerőltetés nélkül hozza ugyanezt a szintet. Túlzás nélkül elmondható, hogy a hagyományos kereteken belül maradva ennél erőteljesebb metal éneklés nem létezik. Nehezen elképzelhető, hogy ezeket az énektémákat tálcán rakták volna a srác elé, mondván, „itt van, énekeld el", mert hallhatóan mindenét beleadta, bár a gitárosduó szerint így történt... De végülis lényegtelen, hogy ki hozta össze a dalokat, a végeredmény számít, az pedig nem csak az énekteljesítmény, a hangzás, a gitárjáték vagy Scott Travis fifikás ütemei miatt briliáns. Egyszerűen zseniálisak a számok egytől egyig, a címadó nyitásától egészen a Cathedral Spiresig. Előbbi a fanyalgó old school fanok nyafogását alátámasztandó tényleg thrashbe hajlik (valóban fennáll a veszélye, hogy eljön értünk a szövegben és a borítón szereplő randa szörny...), utóbbi pedig minden idők egyik legjobban felépített Priest szerzeménye, és úgy általában minden idők egyik legkirályabb epikus tétele (hogy a progresszív metal jelzőt meg ne kockáztassam).

A lemezt hallgatva végig olyan érzése támad az embernek, mintha átmenne rajta egy úthenger (vagy az egyik leglendületesebb tételt idézve egy Bullet Train), egyszerűen nincs megállás vagy kiszállás, az egész album egy energiabomba. Még a lassabban málházó nótákat – Decapitate, Brain Dead – is totál felpörgették valami szteroiddal, a szintén így induló Abductorst pedig ténylegesen be is gyorsítják a végére, remekül felkészítve a hallgatót a már említett Bullet Trainre. Ha pedig abszurd módon slágereket keresünk, ott a nyaktörő tempójú Blood Stained és a klipes Burn In Hell, amelyeket akkoriban is remekül fel lehetett használni közönségénekeltetésre, és ma is szerves részét képezik Ripper szólókoncertjeinek. Sajnos utóbbi klipes verzióját megvágták, és élőben is kihagynak egy zaklatottabb, visszafogottabb refrént az elejéről, de pont ezért kell a teljes albumot hallgatni. Ha pedig már felmerültek a koncertek, semmiképpen sem hagyhatjuk ki ebből a cikkből a Jugulator turnén rögzített '98 Live Meltdown koncertlemezt, ami lényegében az utolsó igazán jelentős élő albumok egyike úgy megszólalását, mind hangulatát tekintve. Összhatásában egész egyszerűen a legjobb élő felvétel, amit csak a Judas Priest valaha is kiadott, és remekül dokumentálja, milyen bizakodóan is vágott neki az új korszaknak a zenekar.

A visszatáncolás azért ennek dacára is törvényszerűnek tűnt, a kérdés csak az volt, mikor következik be. A következő, elég sokára, 2001-ben megjelent és kevésbé lehengerlő, lassabban érő, de szintén kiváló Demolition lemez vegyes fogadtatása, valamint a turnék közötti holtidőben semmittevésre ítélt Ripper (projektezni nem projektezhetett, viszont a kreativitására sem voltak nyitottak főnökei) kedve sem tettek jót az együttműködésnek. Eközben ráadásul Robi bácsi is sikeresen tért vissza régi önmagához szólócsapatával szintén a 2000-es évek elején. Innentől kezdve ahogy mondani szokás, a többi már történelem, és persze emberi dolog, hiszen a cikk elején említett megfáradt kapcsolatok helyre is jöhetnek. Magával a reunionnal tehát különösebb gond sosem volt, pláne, hogy Halford is elismerően nyilatkozott helyettese ténykedéséről (amelynél nagyobb megtiszteltetés Rippert nem igazán érhette). Sokkal inkább problémás szerintem, hogy a Halfordot visszahozó 2005-ös Angel Of Retributionnel karrierje során első ízben rutinszerű lemezt csinált a Judas Priest, amely ha mégoly jól is sikerült, visszalépést jelentett, tekintve, hogy semmi olyat nem tartalmazott, amit korábban ne hallottunk volna tőlük. Ilyet korábban sose csináltak, és éppen ezért kell megbecsülni a Ripper korszakot is: a Jugulator az egyik legfontosabb bizonyítéka annak a metal történelemben, hogy sosem szabad leírni a nagy öregeket. És ugyanakkor arra is, hogy nagy öregként is fontos a megújulás.

 

Hozzászólások 

 
#19 fehérfarkas 2018-04-01 11:47
A Jugulator maga idejében megmutatta, hogy az igazi Power Metal nem múlt idő, hanem nagyon is jelen. És megmutatta a fiataloknak és a másolóknak hogyan is kell igazi Power Metalt játszani 2018-ban :)
A Jugulator 97-ben a grunge, rap metal és egyéb divatirányzatok közepette mutatta meg, hogy az igazi Metalt nem lehet leírni, nem lehet félresöpörni.

Az egyik legkeményebb és legagresszívebb JP lemez. A lemezt sokan azért kritizálják mert a Priestre jellemző fogós dallamok hiányoznak belőle. Ez igaz is. De az életműbe ez is kell. Hiszen a Priestre a változatosság a jellemző, hogy sosem készít 2 egyforma lemezt. A Jugulator az éáletművükben a Turbo ellenpólusa. Mindkettő lemez jó, de teljesen másmilyen.
A lemez másik hiányossága, hogy Ripper nem igazán tudott kibontakozni, pedig a hangja alapján írhattak volna neki olyan énektémákat is. Ezt bizonyítja a Live Meltdown koncertelemezen nyújtott teljesítménye, ahol a halfordos témákat játszi könnyedséggel énekli ki. Sőt nemcsak kiénekli, hanem agresszívebbé is teszi.
És, ha már a Live Meltdown szóba került, akkor az az egyik kedvenc Priest koncertlemezen. Egyrészt Ripper zseniális éneke miatt, másrészt a számok miatt. Erre a turnéra elővették a keményebb számaikat (a koncerteken kötelezően eljátszandó slágereik mellett): Rapid Fire, Metal Meltdown, Grinder, The Sentinel, Painkiller meg persze a Jugulator lemezről is eljátszottak 5 számot. Olyan energia árad ebből a koncertlemezből , hogy egy atomerőmű teljes évtizednyi enegriáját elő lehetne belőle állítani :)

Halford kiválása után Tim "Ripper" Owens személyében a legjobb énekest találta meg a zenekar, aki igazi vérfrissítést jelentett. 1997-ben, amikor a grunge, rap metal, Guns n Roses kópia zenekarok folytak a csapból is, ráadásul még a régi nagy Metal klasszikusok is ellágyultak (Metallica Load/Reload korszaka, Megadeth: Youthanasia/Cryptic/Risk korszaka, a Slayer pedig fél évtizeden keresztül nem adott ki új lemezt, az Iron Maiden pedig a Blaze Bayley korszakát élte, Halford pedig a szólókarrierjén ek kezdeti Pantera-s korszaka után már a lágyabb és indusztriálisab b stílusokban utazott), akkor a Jugulator egy igazi (néhol már Thrashbe hajló) Power Metal bombaként robbant be a Metal legendáitól. 1997-ben egy ilyen zenei korszakban jelent meg a Jugulator, mint messiás az igazi fémzenére várók számára :)
Idézet
 
 
+6 #18 Scarecrow 2015-08-01 18:11
Bár Halford a favoritom a Priest-ben, de ez az album egyszerűen kegyetlen. A Winter's Bane első albuma és a Charred Walls of The Damned debütáló lemeze után ez a legjobb cucc amin Ripper-t énekelni hallottam.
Idézet
 
 
+6 #17 Dead again 2015-01-06 20:19
A címadó az egyik legnagyobb metal dal ever. Az a berobbanás a sikollyal, mindig beszarok tőle. Meg a dalban a későbbi sikolyok is, jájj. A Cathedral spires meg micsoda lezárás, az egyik legjobb Judas Priest dal. Epikus, súlyos, hatalmas. Ripper óriási.
Idézet
 
 
+6 #16 Ferenc 2014-10-17 19:49
Mestermű.Nálam egy szinten van a Painkillerrel.Ennyi.
Idézet
 
 
+3 #15 kmaker 2014-03-24 08:40
Igazság szerint a jugulator volt az utolsó igazi priest lemez. Meg a demolution, viszont az újkori halford lemezek hát nem is tudom mik... valahogy hiányzik belőlük az az igazi priest-nek való hangzás, ami pl a jugulator-ban nagyon ott van. Éles, húzós riffek, igazi heavy metal hangzással.
Remélem az új lemezzel változtatnak, és hangzásilag, és zeneileg is igazi priest lemez lesz.
Idézet
 
 
+6 #14 Neondreamer 2012-11-01 20:13
Nagy lemez, szürke és morózus, nem is lehet akármikor feltenni.
Idézet
 
 
+8 #13 Equinox 2012-10-29 18:40
Idézet - Nűnű:
(A Painkiller megítélése is erősen vegyes, amúgy.
Sokan vagyunk (én is) akik a Priest csúcsának tartjuk, de emlékszem, már a megjelenésekor is sokan piszkálták túlzott keménykedése miatt.
Kereskedelmileg az egyik legkevésbé sikeres lemez amúgy, legalábbis a korábbi lemezek nagyobb példányszámban fogytak.)

A Cathedral Spires pedig tényleg az egyik legnagyobb Priest-kalsszikus.

Azért inkább csak volt vitatott. Olvastam h akkor olyan hangok is voltak '90 táján, h mi ez a vadulás, akkor már inkább az újkorában szintén (egyébként szerintem joggal) lehordott Point of Entry.

Ma már nem vitatja senki, h mekkora alapmű a Painkiller. Pl a német power metal színtér kis túlzással abból él. Lásd Gamma Ray pl.
Idézet
 
 
+4 #12 Palinkas Vince 2012-10-29 14:23
Idézet - Béla:
Mintha az Unleashed In The East stúdióban készült volna.Vagy nem?


Ja, ennyi év után igazán elmondhatnák már, hogy mi az igazság ebből a legendából.

Egyébként nálam Meltdown-87 Live-Unleashed a sorrend, pedig az abszolút kedvenc Priest lemezeim a 70-es évek termékei (Sad Wings-Sin-Killing)
Idézet
 
 
+9 #11 Draveczki-Ury Ádám 2012-10-29 12:53
Idézet - Nűnű:
Kereskedelmileg az egyik legkevésbé sikeres lemez amúgy, legalábbis a korábbi lemezek nagyobb példányszámban fogytak.)

Európában és Japánban az egyik legsikeresebb albumuk volt a Painkiller, az amerikaiaknál akkoriban már tényleg nem ez a vonal futott. De a visszaesés már a Ram It Downnal megtörtént.
Idézet
 
 
+6 #10 Nűnű 2012-10-29 12:29
(A Painkiller megítélése is erősen vegyes, amúgy.
Sokan vagyunk (én is) akik a Priest csúcsának tartjuk, de emlékszem, már a megjelenésekor is sokan piszkálták túlzott keménykedése miatt.
Kereskedelmileg az egyik legkevésbé sikeres lemez amúgy, legalábbis a korábbi lemezek nagyobb példányszámban fogytak.)

A Cathedral Spires pedig tényleg az egyik legnagyobb Priest-kalsszikus.
Idézet
 
 
+6 #9 Equinox 2012-10-29 00:02
Idézet - Béla:
Mintha az Unleashed In The East stúdióban készült volna.Vagy nem?

Azért nézd meg hogy szól előtte a JP stúdió életmű, és utána (akár a British, Point stb - a szándékos nyolcvanasításo n KÍVÜL is). Vmit annyira eltaláltak a japán koncerten, h szerintem ma sem tudják h mi az. Ha stúdió akkor jól átvertek, de szerintem állati _koncert_. Süt. (üt) vág, él, lélegzik. Szerintem :)
Idézet
 
 
#8 Béla 2012-10-28 22:23
Mintha az Unleashed In The East stúdióban készült volna.Vagy nem?
Idézet
 
 
+8 #7 Equinox 2012-10-27 19:47
Volt idő, mikor ezt a Painkillerrel egyenrangúnak tartottam (10/10-es skálán). Ma már nyilván nem, de az egyik kiemelkedő művüknek tartom, modernségtől függetlenül.

Két észrevétel a cikkhez: szerintem az Unleashed in the East nem csak a legjobb JP koncert, hanem a legjobb metal koncertlemez (egytől egyik übernagy nótákkal EKKORA bombahangzással ). Azért nálam semmilyen Meltdown, Live in London meg Priest.. Live sem mérhető hozzá. A másik meg h épp a lassú nyikorgós gitárszólókba kötnek bele sokan, szerintem meg illenek ide, ehhez az iparváros metalhoz pont ez a nihilista szólózás kellett. Szinte látom magam előtt a lepukkant Birmingham szürke betonból épült iparmonstrumait . Totál ezt testesíti meg a lemez számomra. Ugyanakkor dohogó, elfojtott, de nagyon is karakán agresszió.
Idézet
 
 
+4 #6 Metal 2012-10-27 13:27
Húú..:D köszi a cikket, eddig ezt a lemezt nem is ismertem :D (pedig eléggé tetszik eddig) :D
Idézet
 
 
+8 #5 touristique 2012-10-27 12:03
A Cathedral Spires talán a kedvenc Judas számom. A többi dal a Live Meltdownon amúgy sokkal jobban üt, mint a Jugulatoron.
Idézet
 
 
+10 #4 Koroknai Balázs 2012-10-27 10:40
simán tökéletes. és dobsuli haladóknak.
Idézet
 
 
+11 #3 zol80 2012-10-27 10:24
Emlékszem mikor megjelent nem igazán jött be,aztán minél többet hallgattam annál jobban megfogott.Ma már abszolút kedvenc.Köszi a cikket.
Idézet
 
 
+11 #2 Chris92 2012-10-27 09:50
Ismert szokás leköpködni ezt a lemezt, de én bárhol és bármikor felvállalom azt, hogy imádom. Marha súlyos és szikár Priest lemez, Ripper hangja fantasztikus, a Cathedral Spires meg szerintem minden idők egyik legjobb heavy metal dala. A cikk pedig szokás szerint igényes.
Idézet
 
 
+15 #1 Zoli 2012-10-27 09:08
Sokan lehúzzák, de én imádom ezt a lemezt. A bloodstained-et hallottam róla legelőször és nagyot ütött. Én se szeretem ha az eredeti énekes kiszáll, de az az igazság hogy Ripper elsőre bejött és becsülöm amit akkoriban tett a Judasért.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.