Shock!

Jövő héten két koncertet is ad az Arénában az Iron Maiden. A zenekar fennállásának ötvenéves jubileumát ünnepli, a Run For Your Lives turné pedig a legklasszikusabb, 1980 és 1992 közötti időszakra koncentrál, de május utolsó hetének kerek Maiden-évfordulója pont nem ehhez az érához kötődik: huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a Bruce Dickinson és Adrian Smith visszatérése utáni első nagylemez. A Brave New World az ezredfordulós heavy metal fellendülés csúcsidőszakában megkerülhetetlennek számított, és ugyan megítélése a táboron belül sem egységes, a háromgitáros Maiden-felállás első stúdiós munkájának csapásvonaláról valójában máig nem tértek le. Hangolódjunk hát a bulikra most ennek felidézésével!

„Hallottad, hogy visszament a Maidenbe a Dickinson? Meg az Adrian Smith is!" – állított meg a suli folyosóján egy lentebbi évfolyamba járó ismerős lány 1999 februárjában. „Mi van? Ezt a hülyeséget meg honnan veszed?" – kábé valami ilyesmit válaszolhattam. Még a lakossági internet tömeges elterjedése előtt jártunk, így a hírek a maihoz képest döbbenetesen lassan terjedtek, de ettől függetlenül sem hibáztatom magamat különösebben a kissé talán arrogáns reakcióért. Még egy év sem telt el a Blaze Bayley-vel közös második Maiden-lemez, a Virtual XI megjelenése óta, mindössze öt hónappal jártunk a legendás, heringezős e-klubos buli után. Steve Harris kategorikusan, minden egyes interjújában kizárta Dickinson visszavételének lehetőségét, az énekes pedig – oldalán Adriannel – remekül elvolt felívelő szólókarrierjével. A szintén frissen megjelent The Chemical Wedding például épp ebben a hónapban húzta be az első helyet a magyar Metal Hammer szerkesztőségi éves toplistáján. Teljesen abszurdnak tűnt tehát már csak a felvetés is, hogy ilyen időzítéssel, épp ekkor borítanak mindent a visszarendeződés kedvéért.

Ugyanakkor elképzelhető, hogy amennyiben az ismerős nem dobja be Adriant, én sem söpröm le helyből ekkora elánnal a dolgot, az ő visszatérése ugyanis főleg nonszensznek hangzott. Csak egy-két nappal később futottam bele én is a hírbe immáron hivatalosnak tekinthető formában, a Hammerrel szemben hóközepi megjelenésű Wanted magazinban – aztán utána már tényleg, szó szerint mindenki erről beszélt. A Maiden szempontjából ugyanis lehet, hogy meglepő volt az ütemezés, a műfaj pezsgő, az undergroundban fellendülőben lévő állapotát tekintve azonban egészen briliáns.

A hatfős újjáalakulás egészen pontos hátteréről egyébként ma sem tudunk minden részletet. Csupán az alaphelyzet volt egyértelmű: a Maiden igen alaposan elszúrta Bruce utódlását a sokkal kisebb hangterjedelmű Blaze Bayley-vel, és a The X Factor és Virtual XI lemezekkel öles léptekkel haladtak az eljelentéktelenedés irányába. Mindezt egy olyan időszakban, amikor az általuk megalapozott műfaj éppen másodvirágzásnak indult az undergroundban. Paradox, de ettől függetlenül sem maradtak ki ebből: a millenniumi metálgeneráció alaplemezei közé a Glory To The Brave, a Visions, a Legendary Tales, a The Dark Saga, a Louder Than Hell, a Better Than Raw és társaik mellé egy Maiden-kiadvány is odasorolt, csak éppen nem friss műről volt szó, hanem az 1996-os Best Of The Beast válogatásról... Miközben Dickinson és Smith az Accident Of Birth és a The Chemical Wedding albumokon elképesztő kreativitással mutatta be, hogy kell friss szemlélettel játszani a Maiden-féle heavy metalt, Steve Harrisék egy rokonszenves, de legyünk őszinték, nemhogy élőben, hanem néhol még a lemezeken is hamisan éneklő arccal tolták az önismétlő, túlnyújtott üresjáratokkal teli, gyenge hangzású dalokat. Európában és Dél-Amerikában még így is simán állva maradt a Maiden, de Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban az albumcímhez hasonlóan ők váltak szinte virtuálissá ekkoriban.

Homályba vész, mikor és pontosan miért merült fel Blaze Bayley menesztésének gondolata, és az időrendiség sem egyértelmű. Egyes információk szerint a Virtual XI turnéjának őszi heteiben már a zenekaron belül is rendkívül komoly feszültség halmozódott fel az énekesnek köszönhetően. Bizonyos pletykák szerint Dave Murray, Janick Gers és Nicko McBrain ultimátumot intéztek Harrishez, miszerint vagy ők távoznak a Maidenből, vagy Bayley. Mások azt vélik tudni, hogy a tapogatózás Dickinson irányából indult meg, és ez találkozott Harris és a mindenható menedzser, Rod Smallwood racionális számításaival. Egyes interjúkból kimazsolázva a részleteket és felállítva a kronológiát, egyes források arra jutottak: Smallwood a Maiden '98 őszén adott japán bulijain már egészen biztosan tényként közölte Nickóval és Janickkel, hogy tető alá hozott egy megbeszélést Harris és Dickinson között, ám nem tudni, ekkorra lefutott menetté vált-e Blaze kirúgása.

A menedzsernek egyébként már csak azért sem volt könnyű dolga, mert a betonfejű Harris teljesen szkeptikusan állt a felvetéshez. Ám 1999 januárjában így is sikerült tető alá hoznia a nagy találkozót. Steve: „Rod a legjobb formáját hozta, ráadásul a kellő erőszakossággal, mivel pontosan tudta, hogy egyáltalán nem fűlik a fogam a dologhoz. De aztán végiggondoltam: ha tényleg változtatunk, mégis kit kellene a frontra állítani? Mert tény: Bruce-t már ismerjük, és pontosan tudjuk, mire képes." Smallwood: „Mind eljöttek a brightoni házamba. Fontos volt, hogy mindenki kényelmesen érezze magát, vizsla tekintetek nélkül, így összegyűltünk a nappaliban. Először Bruce magyarázta el, miért döntött annak idején a távozás miatt, aztán Steve következett. Alapvetően arra volt kíváncsi, miért akar most visszatérni." Steve: „Vagy öt évig egy szót sem beszéltem Bruce-szal. Előzetesen arra számítottam, megtartjuk ezt a megbeszélést, de úgysem fog működni a dolog. Biztos voltam benne, hogy mindenki felnőtt, érett módon viselkedik majd, de nem hittem benne, hogy bármire is jutunk majd. Aztán a találkozón minden megváltozott. Bruce-ról üvöltött, hogy tényleg őszintén és nagyon lelkes."

A szóban forgó zenekari megbeszélésen eldőlt, hogy új korszakot nyitnak. Mindez azonban nem merült ki Dickinson visszatérésében. Szintén nem tudni pontosan, hogy Bruce feltételként szabta-e Adrian visszahozatalát is, vagy menet közben merült fel, ám azt illetően egyértelműek a források, hogy az ötletre Harris harapott rá leginkább. Bruce: „Adrian státusza eleinte kérdésesnek tűnt, de Steve egyből, habozás nélkül közölte, hogy alapból is mindig három gitárost akart, aztán egyből kisétált a parkolóba és felhívta Adriant." Steve: „Először azt hitték, el akarom küldeni Janicket, de egyből mondtam, hogy semmiképpen sem szeretném, ha elmenne. Ehelyett miért nem nyomjuk inkább három gitárral? Amikor annak idején Davey belépett, három gitárosunk volt, de aztán a másik két arc lelépett, és úgy alakult, hogy már csak egy társat vettünk be Dave mellé. Ráadásul mindig is nagyon nagyra tartottam Adrian dalszerzői képességeit, és őszintén szólva úgy láttam: lehet, hogy a Maidenből elveszett valami a távozásával. Plusz dimenziót tesz hozzá a zenénkhez."

A háromgitáros Maiden ötlete magukat az érintetteket is meglepte. Smith: „Először azt hittem, Jan játszaná a műsor felét, én meg a másik felét, de Steve előállt ezzel az őrült ötlettel. Tőle származott az elképzelés, hogy három gitárral menjünk tovább. Nagyon szerettem volna ott lenni a helyiségben, amikor először felvetette ezt... Gondolom, Dave meg Janick csak néztek egymásra, hogy mi lesz ez, Lynyrd Maiden?" Gers: „Kezdetben azt mondtam magamnak: ha menni kell, hát elmegyek. És őszintén megfordult a fejemben, hogy talán ideje távozni, mert lehet, hogy nincs szükség három gitárosra a Maidenben. De Steve külön eljött hozzám és azt mondta: ha most elmész, a Seventh Son Of A Seventh Sonnál tartunk, és ha csak Bruce jön vissza, de Adrian nem, akkor meg a Fear Of The Darknál. Ha viszont te is maradsz, és Adrian is visszajön, teljesen új területen járunk. Ezzel győzött meg, hogy adjunk egy esélyt ennek az egésznek."

1999. február 8-án – a rockzenekarok közül először – az Iron Maiden belépett a Wall Streetre azzal, hogy 35 millió dollár értékben kötvényeket bocsátott ki a jövőbeli jogdíjakra. Már ez is komoly feltűnést keltett, ám az igazi bomba csak két nappal később, február 10-én robbant, amikor gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra bejelentették, hogy Blaze Bayley helyére visszatért Bruce Dickinson és Adrian Smith is, és a zenekar ezentúl hatos felállásban, három szólógitárral dolgozik majd. Mint fentebb írtam, a hír hatalmasat robbant, mert tényleg tökéletesen időzítették a dolgot: amit az undergroundot követők pontosan tudtak, az itt és most egyből mindenki számára láthatóvá vált, hiszen a Maiden visszatérése a mainstreamben is hírré tudott válni. Blaze távozásáról ezzel szemben egy-két általános mondaton kívül nem is esett szó: már tizenéves fejjel sem volt nehéz kitalálni, hogy a felek valamiféle titoktartási megállapodást köthettek az elváláskor, és kölcsönösen nem részletezték a szakítás körülményeit.

Az anyagi megfontolások persze teljesen egyértelműek voltak, a csapat azonban a módosított felállással nagyon okosan kommunikálta azt is, hogy nem szimpla nosztalgiáról, hanem új korszakról van szó. Bruce: „Az újjáalakulás gondolata mindössze két héttel a bejelentés előtt fogant meg, nem pedig hosszú tervezés eredménye volt, mint sokan hiszik. Egyszerűen úgy éreztük, hogy ismét van mit mondanunk együtt. Amikor eljöttem az Iron Maidenből, két külön pályán kezdtünk el mozogni, és ez a kör most összeért, újból van találkozási pont, közös alap, amire tudunk építkezni. Szintén nem elhanyagolható, hogy a kilépésem óta felnőtt egy teljes generáció, amelyik sosem láthatta az Iron Maident velem a mikrofonnál. Ennek is komoly szerepe volt a döntésben, és igazából nem az én tisztem erről beszélni, de Steve-ék két lemez után már azt sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy számos rajongó elégedetlen volt a dolgok állásával, és nem is fogadták el maradéktalanul Blaze Bayley-t a zenekar új énekeseként. Ugyanígy a bandán belül is többen sürgették a változást. Ami a Steve és köztem lévő korábbi konfliktusokat illeti, mind ő, mind én túlléptünk már rajtuk. Jól tudjuk, hogy Steve nem az a köntörfalazó típus, mindig őszintén kimondja, ami a szívét nyomja, de ez már a múlt. Ha nem lennék biztos azt illetően, hogy az újjáalakulás felforgatja majd a világot, nem is tértem volna vissza. Be kell bizonyítanunk, hogy itt nem arról van szó, hogy pár öreg rockszivar néhány percre kidugja a fejét a koporsóból, majd örökre eltűnik. Ami a dolog anyagi részét illeti, a klasszikus felállású Iron Maiden természetesen nagyon komoly bizniszt is jelent, de csak a pénzért egyikünk sem vállalta volna a dolgot."

Harris szintén azt hangsúlyozta ekkoriban, hogy ha nem lett volna zenei tartalma a visszatérésnek, egyszerűen nem húzzák meg: „Boldog mosollyal fogjuk zsebre tenni az újjáalakulással járó extra bevételeket, de a dolog nem erről szól. Sőt, ha viccesen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy pont a saját zsebünk ellen döntöttünk, mert mostantól öt helyett hatfelé kell osztani a pénzt... Komolyra fordítva a szót, bennünket sosem a pénz motivált: épp attól voltunk különlegesek, hogy mindig is a minőségre törekedtünk. Ez ugyanúgy igaz a zenére, mint a színpadi show-ra vagy a borítókra. Sosem azt figyeltük, hogy mivel is kereshetnénk még több pénzt. Egyikünknek sem jelentett kényszert az újjáalakulás, hiszen akkor sem kellene állást keresnünk, ha holnaptól fogva örökre visszavonulnánk, ráadásul itt azért egész más a helyzet, mint a KISS vagy a Black Sabbath esetében, mert nem az történt, hogy összejött a legendás, régi nagy felállás, és csinál néhány turnét. Mi csak folytatjuk a közös munkát, ráadásul egy olyan új felállással, ami akár egészen meglepő dolgokat is eredményezhet. Én már akkor is éreztem, hogy ebben a tripla gitáros dologban óriási lehetőségek vannak, amikor a '92-es doningtoni koncerten Adrian feljött hozzánk a színpadra és eljátszottuk együtt a Running Free-t. A Lynyrd Skynyrdet leszámítva nem is tdok olyan rockbandáról, amelyik ebben a felállásban dolgozik, ráadásul Adrian a dalszerzésben is igen komoly erőt képvisel, elég, ha csak a 2 Minutes To Midnight nótát említem."

Az újjászületett Maiden első kézzelfogható megnyilvánulása egy tripla válogatás volt 1999 kora nyarán Ed Hunter címmel, majd a formáció az Egyesült Államokban adta első koncertjeit ugyanezekben a hónapokban. A három szólógitárral kiálló Iron Maiden hihetetlen diadalmenetben vonult végig Amerika nagyvárosain, és mindenütt zsúfolásig telve várták őket az arénák. Ezzel párhuzamosan megszűnt az a The X Factor óta fennálló abszurd állapot is, hogy az Iron Maiden lemezeit az Államokban független kiadó terjeszti. Ősszel még zajosabb sikerrel futott le az európai miniturné is, és a zenekar hatalmas port vert fel azzal, hogy hazájukban, Nagy-Britanniában – dacból, direkt kihangsúlyozott módon – egyetlen koncertet sem adtak.

A nézők és a kritikusok egyetértettek abban, hogy a csapat nagyon régen nem volt már olyan jó formában, mint ezeken a koncerteken, az pedig külön meglepetést okozott, hogy a programba a nagy klasszikusok mellett olyan Blaze-érás dalok is bekerültek, mint a Futureal, a Man On The Edge és a The Clansman. A három szólógitár szintén újdonságot jelentett, méghozzá nem csak a közönségnek. Adrian: „Fogalmazzunk úgy, hogy amennyiben három Yngwie Malmsteen vagy Ritchie Blackmore játszana a zenekarban, körülbelül öt perc után estünk volna egymás torkának. De mivel Dave az egyik legrégebbi barátom, vele alapból adott volt a közös nyelv, Janick pedig remek fickó. Ugyanakkor az első pillanattól fogva egyértelmű volt, hogy Jannek esze ágában sincs mást játszani a dalokban, mint előtte, így inkább én kezdtem el más megoldásokat keresni. Bruce zenekarában drop D hangolással nyomtam, megszoktam, úgyhogy amikor ismét összejöttünk, így nyomtam a Wrathchildot. A Run To The Hillsnél is lejjebb hangoltam, ami kissé más megszólalást adott ezeknek a daloknak. Egy csomó mindent teljesen másképp nyomtam, mint amikor annak idején először játszottam a bandában, ami zenészként is roppant érdekes."

Bármilyen sikeres is volt az Ed Hunter turné, a zenekar tagjai nem győzték hangsúlyozni, hogy ez még csupán egyfajta bemelegítés, és az igazán nagy dobás csak a 2000-ben megjelenő tizenkettedik Iron Maiden-album megjelenése után következik egy végtelenül gigantikus turné formájában. Steve Harris ugyan váltig állította, hogy a csapat pozíciója nem változott számottevően Dickinson és Smith visszatértével, de a dugig telt amerikai és európai koncerthelyszínek nem feltétlenül ezt bizonyították: az öreg kontinensen átlagban háromszor-négyszer akkora helyeket töltöttek meg, mint Bayley-vel a fronton mindössze egy évvel korábban, de Amerikában is ugrásszerű volt a különbség. Dickinson ezzel szemben rendkívül optimistán, felettébb öntudatosan tekintett a jövőbe: „A turnét az első perctől fogva csak felvezetésnek szántuk a lemez felé vezető úton. Egyrészt minket is felpörgetett, másrészt beindította a gépezetet: a közönség is lelkes lett. Az emberek onnantól már azt kérdezgették, hogy ha ennyire jók vagyunk élőben, vajon képesek lennénk-e erős új lemezt is készíteni közösen?"

1999 őszén, az európai turné befejeztével az Iron Maiden visszavonult, majd az év végén nekiláttak új albumuk felvételeinek egy párizsi stúdió mélyén. A készülő nagylemez körül hatalmas titkolózás folyt. Állítólag Dickinson egyetlen határozott kikötése az volt a visszatéréssel kapcsolatban, hogy a következő album produceri munkálatait ne Harris végezze, és ennek megfelelően a lemezt Párizsban felvevő banda a többek között Aerosmith-, Dream Theater- és The Black Crowes-lemezeket jegyző Kevin Shirley mellett döntött, hiszen a klasszikus éra producere, Martin Birch ekkorra már nyugdíjba vonult. A munka a visszaemlékezések szerint rendkívül gördülékenyen indult és úgy is haladt tovább. Adrian: „Amikor megkérdezték, van-e valakinek új ötlete, megmutattam a The Wicker Man riffjét. Beszálltak, és onnantól fogva egyszer sem néztünk hátra."

Az album a felvételek módját tekintve is új korszakot nyitott a Maidennél. Bruce: „Közös munkában születtek a dalok. Lementünk a próbára, mondtuk, hogy Adriannel van pár ötletünk, Janick bedobta, hogy neki is akadnak témái Steve-vel, Davey pedig Adriannel és Steve-vel is írt. Minden kombinációt kipróbáltunk. Csak a jó ötleteket hagytuk meg, és ezeket mindet közösen véglegesítettük. A lemez elkészítése a felkészüléstől a felvételeken át a keveréssel bezárólag nagyjából három hónapot vett igénybe. Ebből tizenkét napba telt felvenni a dalok alapjait. És mindent élőben rögzítettünk, beleértve ebbe az énektémákat is. Azelőtt sosem csináltunk ilyet, de ezúttal meg akartuk örökíteni az élő energiát és intenzitást. Kibéreltünk egy kosárlabdapályányi helyet, felállítottuk a fő dobszobát, egy elkülönített fülkét az énekfelvételekhez, hármat a gitárokhoz meg egy önálló helyiséget Kevinnek. Mindenütt nagy üvegablakokon át láttuk egymást, így reagálni is tudtunk a többiek dolgaira. A három gitárosnál ott volt a saját nyolcsávos keverő, hogy kihozzuk a saját hangzásukat. És úgy átlag négy-öt nekifutásból sikerült is felvenni a dalokat. Az ének ennél kicsit többet vett igénybe, úgy öt-hat próbálkozást. Néha megkértem, hogy játsszák be a rögzített alapokat, és újraénekeltem ezt-azt. Ilyenkor bevártak. A harmóniákat is ebben a szakaszban vettük fel. Tényleg mindenképp el akartuk csípni azt a nyers érzést. Pár nappal később visszamentem és megkérdeztem Kevint, újra kell-e énekelnem még valamit, de azt mondta, minden megvan. Nagyon jó hozzáállással dolgozott ő is, ránk hagyta a dolgok véglegesítését."

Persze nem minden felhasznált ötlet született frissen. Bizonyos elejtett információmorzsák szerint minimum három-négy dal alapjait még Blaze-zel közösen kezdték el lefektetni. A The Nomad, a The Mercenary és a Dream Of Mirrors bizonyosan ezek közé tartoztak, utóbbinak állítólag még egyes szövegsorai is Bayley-től eredtek, bár ezt nyilvánvalóan senki sem fogja megerősíteni egyik oldalról sem. A csapatra ugyanakkor bevallottan nem gyakorolt semmiféle hatást a nagy heavy metal revival, és nem akartak versenyezni a fiatal vetélytársakkal. Bruce: „Egy rakás NWOBHM-hatású metál létezik ma, de untatnak. Mindig azt kérdezem ilyenkor: az akkor volt, de most meg most van, akkor mégis mi értelme ezt csinálni? Amikor mi nyomtuk ezt a zenét, tényleg új volt, de ma már ideje lenne továbblépni... Ugyanakkor mindig gyanakodva szemlélem, ha valaki arról beszél, hogy generációs lemezt akar készíteni. Szerintem ezek nem valóságos dolgok... Adriannel azért tértünk vissza, hogy letegyünk az asztalra egy erős, ütős albumot. Semmi másra nem gondoltunk, semmi mással nem törődtünk. Azt akartuk, hogy ismét a Maiden legyen a világ legnagyobb metálzenekara, és nem hagytuk, hogy bármi is elterelje erről a gondolatainkat. Egy jó album a saját jogán válik nagy hatásúvá. Az ilyesmit nem lehet erőltetni. Ha a lemezed kivált egy bizonyos érzést vagy hangulatot, hatással lesz az emberekre, és kész. Csak annyi kell ehhez, hogy tényleg nagyszerű legyen. Mi mindössze annyit tehetünk, hogy a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk. Rengeteg zenekar hivatkozik ránk, de egyáltalán nem hallom a Maident a zenéjükben. Vagyis az történt, hogy meghallgatták a lemezünket, eljöttek a koncertünkre, és kiváltott belőlük valamilyen érzést. Ez a hangulat gyakorolt rájuk hatást."

Az albumot 2000 májusának elején a The Wicker Man vezette fel single-ként, és egyből a brit listák kilencedik helyére ugrott. A korábban lekötött, beszédes című Metal 2000 turné számos állomása már elővételben teltházas lett: az egyetlen londoni arénakoncertre szóló 22 ezer jegy már elővételben elfogyott az Earls Court arénába. Nálunk eredetileg a Petőfi Csarnok szabadterére hirdették meg a budapesti állomást, ám gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az bizony kicsi lesz nekik, így átkerült a buli a Kisstadionba. Dickinson: „Az, hogy a The Wicker Man bejutott a brit Top 10-be, egyértelműen előrelépés volt, hiszen 1992 óta egyetlen Iron Maiden-nóta sem került be oda. Ilyen helyezés után persze már illene a nótát leadni a rádiókban, de az angol adókon ezt most sem tették meg, ami egyszerű sznobság. A szerkesztők meglátják az Iron Maiden nevet, és egyből gúnyolódnak, így aztán akár egy Julio Iglesias-dalt is beküldhetnénk, mert azt sem játszanák le. Meg sem hallgatják, ki sem veszik a tokból... Ez az egész toplistázás egyébként sehol a világon nem számít szart sem, kizárólag Angliában van jelentősége, ott ugyanis minden a kislemezek körül forog. A legtöbb műsorba csak akkor hívnak meg, ha sikeres a maxid, jóformán ez az egyetlen mérce. Ha bent vagy a Top 10-ben, szépen kinyílnak előtted a kapuk... Ugyanígy a brit újságíró is egy külön állatfajta, amely nagyon speciális bánásmódot igényel, és a saját fegyvereivel kell elbánni vele. A brit lapok csakis trendekben, divatokban tudnak gondolkodni, így ha már egy éve ismernek egy bandát, akkor lerágott csontnak titulálják és félrehajítják, hogy elkezdjék hype-olni a következőt. Az otthoni rocklapok alapvetően a 13-14 éves korosztályt célozzák be, és amiről úgy gondolják, hogy az ilyen fiatal srácoknak érdekes lehet, azzal foglalkoznak. Ebben a közegben nekünk nincs keresnivalónk. Mindazonáltal már egy évtizede nem volt ilyen jó a sajtónk otthon, mint most. Az újságírók látják azt, hogy igenis van táborunk, hogy igenis megszólítjuk a következő generációt, úgyhogy kénytelenek velünk foglalkozni."

Az új lemez végül Brave New World címmel került a boltok polcaira 2000. május 29-én, a csapat történetének egyik legimpozánsabb borítójában: ha egy kedvenc Maiden-frontot kellene választanom, alighanem ez lenne az, szerintem mai fejjel is egészen zseniális Derek Riggs képe a felhők közül a jövőbeli Londonra levigyorgó Eddie-vel. Ha életkori okokból nem élted meg ezt az időszakot aktív Maiden-rajongóként, nehezen tudnám érzékeltetni, micsoda elképesztő várakozások előzték meg a színtéren a lemezt: emlékszem, még számos olyan haverom is simán ment a megjelenés napjaiban megvenni a CD-t, akik amúgy általában véve soha nem vásároltak eredeti hanghordozót. Az albumot a szaksajtóban és a rajongótáborban is kedvezően fogadták, ám épp e felfokozott várakozások miatt többen is csalódottságuknak adtak hangot. Tény és való, hogy az anyag nem jelentett akkora újdonságot az Iron Maiden zenei világát tekintve, mint amennyire néhányan talán várták volna tőle – ezen a téren Dickinson utolsó két szólólemeze jóval merészebb volt. Tehát egy, az egész heavy metal stílus történetében új korszakot nyitó, a műfajt alapvetően megreformáló munka, ha úgy tetszik, egy új The Number Of The Beast helyett pusztán „csak" egy masszív Maiden-album született.

Nekem akkoriban elsőre az okozott némileg meglepetést, hogy a lemezen teljesen egyértelműen tovább éltek a Blaze-éra bizonyos leágazásai. A nyitó The Wicker Man már előzetes klipként is letaglózott, és önmagában Bruce zseniális előadásmódja miatt is inasba rakta az előző két album hasonló szabású, védjegyszerű Maiden-himnuszait. Ez az elsőre is ragadós refrénű, ökörként húzó téma tökéletesen alkalmas volt a felvezetésre, és mai fejjel, huszonöt évvel később is ugyanúgy teljesen egyértelműek benne a Thin Lizzy-áthallások, mint akkoriban. Ám a hagyományos, négy és fél perces indítás után a banda már csupán mindössze két hasonló játékidejű dalt helyezett el a lemezen, a fókuszban a kifejtős, rengeteg '70-es évekbeli progrockos hatást rejtő eposzok álltak. Vagyis az Accident Of Birth és a The Chemical Wedding modern, harapósan direkt megközelítéséből szinte semmit sem örökítettek át a Maiden keretei közé, számos helyen megmaradt ellenben a szintén Bayley-érára jellemző szövevényesség, illetve kissé ködös, borongós sötétség.

Ennek megfelelően a Brave New World valójában cseppet sem könnyen emészthető album, bár természetesen még a hosszú tételekben is rengeteg fogós momentum kapott helyet. A Ghost Of The Navigator csodálatosan finom kezdése mindjárt ilyen, ám a dal az első egy perc után végül más irányba kanyarodik, mint várnád, és némi szolid Harris-galoppot sem nélkülöző tétellé fejlődik a bontogatós bridge-dzsel meg a meglepő ütemezésben robbanó refrénnel. Nagyon tipikusan Maiden, de abszolút nem tipikus Maiden-sláger... A kesernyés kezdésű címadó akkor már inkább az, de ez is hat és fél perces, és muszáj megjegyeznem, hogy a The Wicker Manhez hasonlóan itt is a Blaze-éra egysoros refrénjei kelnek életre, csak éppen egy igazi énekessel. Az óriási, szárnyaló váltott szólókkal – Davey viszi a prímet – ellátott dal mindazonáltal a lemez egyik legfantasztikusabbja, mindig is nagy kedvencem volt, és a mai napig az.

Harris egyetlen teljesen önálló szerzeményével, a hét perc fölé nyúló Blood Brothersszel már nehezebben barátkoztam meg, ez ugyanis teljesen nyilvánvaló Blaze-érás leágazás, simán helyet kaphatott volna a The X Factoron vagy a Virtual XI-en is. Igaz, ebben az esetben szerencsére a Sign Of The Cross-szal meg a The Clansmannel emlegetnénk együtt, és nem mondjuk a Fortunes Of Warral meg a Don't Look To The Eyes Of A Strangerrel, ha érted, mire gondolok... Mára azonban tökre megszerettem, amiben az is közrejátszik, hogy élőben kifejezetten óriási hangulata van ennek a szimfo-hatású hangszerelési megoldásokkal is ellátott, kissé ringatózós tempójú, szintén óriási, megamelodikus szólókkal és progos-keltás középrésszel ellátott gigásznak. Lehetne kicsit rövidebb, de Bruce is egészen briliáns benne, mint ahogy az egész albumon: ég és föld a teljesítménye az előző vele készült Maiden-lemezhez, a Fear Of The Darkhoz képest, ahol már hallatszott az előadásmódján, hogy agyban és szívben kicsit máshol jár. A The Mercenaryt is ő viszi elsősorban a hátán, mert valljuk be, ez a rövid, direkt téma önmagában nem valami érdekes. Nem meglepő, hogy Virtual-érás túlélő, az ember szinte hallja benne a fejében a kétségbeesetten kántáló Bayley-t... Ha nagyon őszinte akarok lenni, a lemez leghosszabb dala, a kilenc és fél perces Dream Of Mirrors még kétszeres hosszával is gyorsabban elrepül nála. Utóbbi roppant lassú, de tökéletes építkezésű, kifejtős, drámai erejű téma sok lassú, lírai jellegű pillanattal, ám briliáns dallamokkal és hangszereléssel – ha akarnék, sem tudnék róla rosszakat mondani. A harmadik perc után beérkező refrén is elsőre a fülben marad.

A Smith és Harris jegyezte The Fallen Angel a lemez harmadik rövid szabású tétele, hálistennek színvonalában inkább The Wicker Man és nem The Mercenary: Maiden-mércével mérve mélyebben dohogó, harapós tétel, nagyszerű kórussal (gyönyörű, ahogy a második körben alákenik azokat a jellegzetes gitárdíszítéseket!), vagyis remek. A második leghosszabb The Nomad szintén nem mentes a sötét, borongós szigortól – nem véletlen, ha hihetünk az információknak, ezt is még Bayley-vel kezdték kidolgozni, a dallamvilág is a '90-es évek második felének Maidenje felé mutat, témájához méltóan rejlik benne nem kevés keleties íz is. Önmagában rendben van, de innen például biztosan tudnék húzni akár három percet is, hogy igazán érdekfeszítő maradjon, bár amúgy a leállós, sejtelmes középrész például pont baromi hatásos. Az Out Of The Silent Planet akkor már sokkal meggyőzőbb, itt rögtön a kezdésnél érzed, hogy valami jelentőségteljes történik majd: atmoszférájában kissé a Maiden űrkorszaka, a Somewhere In Time és Seventh Son Of A Seventh Son lemezek világa kel birokra a '90-es évek hangulataival. Dickinson ismét briliáns dallamokat hoz, de a nóta hangszerelése is parádés, rengeteg minden történik benne. A kórus együtténeklős galoppja is kifektet.

A záró The Thin Line Between Love And Hate szerintem jóval kisebb reflektorfényt kapott, mint megérdemelte volna, nálam ugyanis simán ott van az album legjobbjai között. Nyolc és fél perc ez is, de nem tűnik annyinak: szabása inkább rövidebb nótákat idézően direkt, riffes, a rock'n'rollos gitárszínezésekkel alábúgatott bridge is ezt az arcélét erősíti, a drámai, felemelő refrén pedig a szívét is kiéneklő Bruce-szal a lemez egyik legfantasztikusabbja. Csodálatos zárás, itt sem érzem egy pillanatra sem soknak a hosszadalmas, progosan témázgató instru középrészt. A lemez dobhangzását annak idején szoknom kellett, bár nyilván Harris sufnituningos Blaze-érás bénázásain messze túlmutatott. Mai fejjel igazából nem értem, mi volt vele a bajom, szépen dörren meg a cucc, és remekül kijön az a tényleg elképesztő mennyiségű finomság, amit a dalokba injektáltak. Bruce akkoriban is rendkívül elégedett volt vele: „Őszintén úgy gondolom, hogy ez a valaha készült legjobb hangzású Maiden-album. A Piece Of Mind volt ezen a téren a kedvencem eddig, és a mai napig remekül dörren meg, de ez új szint, túl a szimpla brutalitáson. Ijesztően jók a zenei teljesítmények is. Az emberek sokszor nem is gondolnak bele, mennyire jó hangszeresek játszanak a Maidenben..." Shirley: „Az első időszakban sorra kaptam a gúnyos e-maileket, sőt, nem ritkán a halálos fenyegetéseket is, pusztán, amiért nem vagyok Martin Birch. Az embernek persze muszáj felülemelkednie az ilyesmin, hogy leperegjen róla..."

Az album tehát megjelent, a közönség pedig rávetette magát. Nem volt ezzel másképp a zenekar egyik nagy rajongója sem a periférián. Blaze Bayley csaknem két évtized után nyilatkozott először arról, mit érzett, amikor először hallotta a lemezt: „Nézzünk szembe a tényekkel: Bruce Dickinson az abszolút etalon, ha heavy metal frontemberekről beszélünk. Bármilyen stílusról is van szó, ő az egyik legnagyobb énekes és előadó, erre kilép a kedvenc zenekarodból, akik utána bevesznek a helyére egy idiótát Tamworthből... Rengeteg rajongó már csak elvből is utált engem, sőt, bizonyos százalékuk a mai napig utál. Mások pedig soha nem is hallottak énekelni, de így is utálnak, csak mert nem Bruce vagyok. Amikor pedig kiraktak, az valami rettenetes volt. Persze megvoltak a magam tervei: visszatérek egy új projekttel, mindent felhasználok, amit a Maidenben tanultam a dalszerzésről a többiektől, fantasztikus lesz satöbbi... Aztán pár óra múlva már zokogtam. Akkoriban ezt nem mondhattam el így, de teljesen összetört a dolog. Sőt, bevallom: kibaszottul nem bírtam abbahagyni a sírást, amikor megjelent a Brave New World. A lemez persze remek, de tisztában voltam vele: ha másképp alakulnak a dolgok, én dolgozhattam volna tovább velük a stúdióban, és én énekeltem volna az ottani nóták egy részét. Akkor ismét nagyon keményen mellbe vágott a hatalmas veszteség érzése."

Mivel a Brave New World egy napon jelent meg a Bon Jovi hosszabb szünet után kiadott Crush albumával, a legtöbb országban a listák második-harmadik helyére kerültek, ám számos fontos piacon még a Bon Jovit is megelőzték. Az anyag Nagy-Britanniában a listák hetedik helyén nyitott, ami valóságos csodával ért fel. Az Államokat nem perzselték fel azonnal, itt a Billboard Top 200 39. helyén kezdtek, ami látszólag nem túl acélos – ám érdemes megjegyezni, hogy a két Blaze-érás lemez mindössze a 147., illetve a 124. helyig jutott, vagyis óriásit léptek előre. A gigantikus színpadi show-val operáló Metal 2000 turné az év nyarán söpört végig Európán: egyik első állomása a hollandiai Dynamo fesztivál volt, ahol természetesen főzenekarként léptek fel. A zenekar a '80-as évek második fele óta nem játszott akkora nézőszámok előtt, mint ezen a turnén. Dickinson: „Bebizonyítottam, amit akartam. A szólólemezeimen túlterjeszkedtem a komfortzónámon: nem szerettem volna a múltban rekedni, és sikerrel is jártam. Semmi egyebet nem akarok már bizonyítani, így feltettem a kérdést: mi a következő lépés? És annyit mondtunk: az, hogy ismét az Iron Maiden legyen a világ legnagyobb metálbandája. Feltettük a kérdést: tudunk jó lemezt csinálni ehhez? Szerintem a Brave New Worlddel letettük ezt az asztalra. Őszintén úgy vélem, hogy ennek a lemeznek kellett volna megjelennie a Piece Of Mind vagy a Powerslave után, és a többiek is osztják ezt a véleményt. Színtiszta Maiden, akárcsak a régiek: száztíz százalékot tettünk bele, és semmi másra nem gondoltunk közben. Ha meghallgatod például a The Number Of The Beastet, még azon is akad pár nóta, amire utólag Steve is és én is azt mondjuk: na, ez azért lehetett volna jobb... Invaders? Ne már... Gangland? Ne már..."

Az említett budapesti koncertre június 7-én került sor, kvázi hivatalos adatok szerint nagyjából hétezer ember előtt – ez akkori magyar viszonyok között kiemelkedőnek számított a műfajban, de egyébként alulmúlta a körút átlagát. Maga a buli mindenesetre remekül sikerült az elementáris formát mutató, a színpadi állványzatot megmászó Dickinsonnal, bár nem tagadom, az ország legszarabb koncerthelyszíne, a hihetetlenül ótvar állapotban lévő Kisstadion nálam levett valamennyit az élvezeti értékéből. Ráadásul annyira halk volt az egész, hogy a nézőtéren simán lehetett normális hangon cseverészni... Mindegy, itt voltak, láttuk őket, tényleg össznépi eseménynek számított a koncert. Az év augusztusában startoló amerikai turnén a Queensryche és Rob Halford léptek fel előttük nyitószámokként, és a fogadtatás itt is felülmúlt minden előzetes várakozást: a New York-i koncertre például nem egészen két óra leforgása alatt mind a 20 ezer jegy elfogyott. A zenekar 2001 januárjában még fellépett a Rock In Rio III gigantfesztivál egyik főattrakciójaként, és ezzel a kiemelt jelentőségű, 250 ezer ember előtti fellépéssel befejezték a Brave New World turnéját, amelynek során világszerte összesen több mint 2 millióan látták őket.

A Brave New World Európában a 2000-es év egyik legnagyobb példányszámban elkelt rockalbuma lett, de az Egyesült Államokban is közel 400 ezer példányban talált gazdára napjainkig. Tehát messze felülmúlta az utolsó két stúdióanyag itteni eladásait, hiszen a The X Factor mintegy 110 ezres, a Virtual XI viszont mindössze 65 ezres eladást produkált a tengerentúlon. A zenekar 2002 kora tavaszán egy Rock In Rio című óriási hangulatú, grandiózus dupla koncertlemezen örökítette meg a riói fellépést, és ezzel zárták le véglegesen a Brave New World-korszakot. Ezután jól megérdemelt pihenőre vonultak, és a folytatás, a Dance Of Death már, mondhatni, normál menetrendben érkezett meg 2003 őszén. Bár a borítója abszolút mélypont, utóbbi lemez szerintem még erősebbre is sikeredett a Brave New Worldnél. Itt vált azonban végleg nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sincs szakítani a hosszúdalos, epikus megközelítéssel. Ez egyébként az azóta megjelent négy albumon sem változott. Azt illetően persze megoszlanak a vélemények, hogy melyik az újjáalakulás óta készült legerősebb mű: nálam a 2015-ös The Book Of Souls vezet, de nyilvánvalóan rengetegen esküsznek a Brave New Worldre is. A zenekar becsületére legyen mondva, hogy számos kortársukkal ellentétben náluk sosem számítottak másodlagosnak az új albumok: mindig megkapták a maguk hagyományos lemezbemutató turnéját is, bőséges válogatással a friss dalokból, nagyon okosan elkülönítve ezeket a köröket a tematikus nosztalgiaköröktől.

A május 27-28-án Budapesten induló Run For Your Lives is ilyen lesz, vagyis Brave New World-érás dalt ezúttal biztosan nem játszanak majd. A negyedszázados jubileum kapcsán azonban érdemes ma is feltenni ezt a lemezt. Talán nem tökéletes, bizonyosan nem játszik egy ligában a '80-as évek műveivel, de ha elindítom, ma is erőt vesz rajtam az a pezsgő, várakozásteljes hangulat, ami az ezredforduló éveiben jellemezte a színteret. Szerintem már csak a Maiden pályáján elfoglalt mérföldkő-szerepe miatt is simán megérdemli a „klasszikus" jelzőt ez a lemez.