Shock!

augusztus 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Helloween: Better Than Raw

0720h1Július 25-én ismét Magyarországon, konkrétan a FEZEN-en koncertezik a Helloween, méghozzá három évtized óta először Michael Kiske és Kai Hansen is egyszerre áll majd ott velük a színpadon. A Pumpkins United turné sem állhatna azonban ennyire erős lábakon, ha a zenekar a '90-es évek elejének szerencsétlenkedése után nem áll talpra, és nem talál rá egy olyan formulára, amely egyszerre kedvezett a régi híveknek, és tette lehetővé számukra új rajongók toborzását. Andi Deris érdemeivel mindenki tisztában lehet ebben a folyamatban, az azóta távozott Roland Grapow és Uli Kusch szerepe azonban ma már ritkábban kerül szóba, pedig a velük felálló Helloween az egész korszak egyik legütőképesebb bandájának számított a színtéren. Erre pedig nem létezik jobb bizonyíték a húsz évvel ezelőtt megjelent Better Than Raw albumnál.

megjelenés:
1998. április 14.

kiadó:
Castle Communications

producer:Tommy Hansen & Helloween

zenészek:
Andi Deris - ének
Michael Weikath - gitár
Roland Grapow - gitár
Markus Grosskopf - basszusgitár
Uli Kusch - dobok

játékidő: 52:58

1. Deliberately Limited Preliminary Prelude Period In Z
2. Push
3. Falling Higher
4. Hey Lord!
5. Don't Spit On My Mind
6. Revelation
7. Time
8. I Can
9. A Handful Of Pain
10. Lavdate Dominvm
11. Midnight Sun

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

A Helloween '90-es években abszolvált sikersztorija gyakorlatilag páratlannak számított akkoriban a metalszíntéren. A Keeper Of The Seven Keys I-II albumokkal Európa egyik legnépszerűbb bandájává fejlődött csapat a Pink Bubbles Go Ape és Chameleon lemezekkel szó szerint lenullázta magát. Amikor Michael Kiske énekes, illetve Ingo Schwichtenberg dobos 1993 második felében távozott a fedélzetről, tulajdonképpen nem volt ember, aki akár egy lyukas garast is adott volna a csapat további karrierjéért. Michael Weikath gitáros, Markus Grosskopf basszusgitáros és Roland Grapow gitáros további vesztenivaló híján húzott egy bátrat: leigazolták a legamerikaibb hangzású német zenekarként emlegetett Pink Cream 69 frontemberét, Andi Derist, továbbá a Gamma Rayből ismert Uli Kusch dobost. A zenekar ennyire más egyéniségekkel a tagságban soha nem lehetett már ugyanaz, mint a '80-as évek fénykorában, de a menedzseri-kiadói hátteret is rebootolva főnixként támadtak fel az 1994 nyarán kiadott Master Of The Rings albummal a Castle kiadónál.

Mint említettem, a lemez sikere minden papírformával szemben állt. Ezekben az években a Helloween-féle tradicionális metal szó szerint alig létezett, a csapat ráadásul rohammunkában dolgozott a dalokon egy olyan frontemberrel, aki hangkarakterét, dallamvilágát tekintve totálisan eltért Kiskétől. A Master Of The Rings emellett hangzásában sem jelentett visszakanyarodást a Keeperek világához. A csapat visszatért saját zenei közegébe, de a Sole Survivor, a Where The Rain Grows, a Why, a Mr. Ego (Take Me Down) vagy a Still We Go ezzel együtt is új korszakot jeleztek. A magam részéről sosem tartottam tökéletesnek ezt az albumot, akadnak rajta töltelékek, és itt-ott ölt némi érthető szárnypróbálgatás-jelleget is, ám mégis egy olyan, korszerű Helloween-stílus kezdett rajta kialakulni, amelyen belül jól megfért egymással a hagyományos power/speed-vonal, a modernebb, súlyosabb hangvétel, illetve a Deris által hozott újszerű, izgalmas dallamosság. Alighanem a csapat tagjai döbbentek meg a leginkább, amikor az album azonnal hatalmasat robbant Európában és a Távol-Keleten: Japánban mindössze két hét alatt aranylemez lett, a megjelenésétől fogva számított egy éven belül pedig több mint 400 ezer példány kelt el belőle világszerte. Vagyis több, mint a Kiskével készített utolsó két anyagból összesen... Deris: „A Master Of The Rings nemcsak az eladási mutatók miatt tekinthető sikeresnek, hanem azért is, mert bebizonyítottuk vele, hogy a Helloween új felállása életképes. A stúdiómunka előtt mindössze három hetünk volt arra, hogy összerázódjunk és elkészüljünk a dalokkal, és mégis el tudtunk készíteni egy hangulatos, érzésekkel teli albumot."

0720h3

A zenekar megnövekedett önbizalommal szállította le 1996 tavaszán az új éra második nekifutását, a The Time Of The Oath-ot. Noha a borító egyértelműen a Keeper-érára utalt vissza a csuklyás figurával, a muzsika a Masteren megkezdett tendenciákat teljesítette ki. Zeneileg még erősebb, még összefogottabb anyag született, és ugyan az album hangzása – némiképp érthetetlen módon – visszalépést jelentett elődjéhez képest, a dalok önmagukért beszéltek. A We Burn, a Steel Tormentor, a Wake Up The Mountain, a Mission Motherland vagy a címadó tétel egyértelműen az új Helloween létjogosultságát igazolták, és be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket. Annak ellenére, hogy a papírforma szerint zenéjük műfaja alapján párszázfős klubokban kellett volna játszaniuk ekkoriban, a csapat hatalmas tömegek előtt lépett fel az aktuális turnén Európában és Ázsiában (így Magyarországon is, ahol a Bon Jovi egyik vendégeként koncerteztek 1996. június 18-án a Hajógyári Szigeten, ebben a leosztásban először). A lemez az Egyesült Államokban természetesen csak csekély underground eredményeket tudott felmutatni, de hát Észak-Amerika soha nem is számított a Helloween paradicsomának, az alternatív éra kellős közepén meg aztán pláne esélytelenül indultak itt. Igazi terepeiken, tehát Európában, Japánban és Dél-Amerikában a lemez így is az év egyik legkelendőbb metalalbumának bizonyult: mire nekifogtak a folytatás megírásának, már több mint 750 ezer példány talált belőle gazdára világszerte.

A Helloween ekkoriban ráadásul teljesen természetesen kapta telibe azt a hullámot, amely az európai undergroundban 1996 második felére vált egyértelműen tapinthatóvá. A független kiadók repertoárjába lassan visszaszivárgott a tradicionális metal, és mivel a felfutó európai csapatok a Stratovarius-tól kezdve az In Flames-en és a Dark Tranquillityn át egészen a '97 nyarán atombombát robbantó Hammerfallig kivétel nélkül fanatikus Helloween-rajongók voltak, Weikath megújított csapata magától értetődően az új trendek egyik vezérhajójává vált. Fiatal rockrajongók egész generációja ismerte meg ekkoriban a bandát, csupa olyan tizenéves, akinek előzetesen adott esetben akár lövése sem volt arról, hogy itt annak idején Kai Hansen és Michael Kiske is tag volt, a Deris-féle felállás dalai azonban egyből telibe találták őket. Roland Grapow: „A Master Of The Rings lemezre mindenképpen szükség volt, mert addigra elveszítettük a rajongótáborunkat. Roppant módon élveztük a lemez megírását, és még nagyobb öröm volt látni, mennyire szeretik az emberek. Ismét sikeresek lettünk, amit mindannyian nagy megelégedettséggel nyugtáztunk. A The Time Of The Oath pedig a következő lépcsőfokot jelentette a folyamatban. Onnantól fogva tényleg megint nagyon magas szinten tudtunk működni." Ráadásul zenei egységként is teljesen összeértek. Michael Weikath: „Ma már senki sem tudja hallás után megállapítani, hogy az új nótáink közül melyiket hozta Andi, melyiket Uli és melyiket én. Azok a dalok, amelyeket Andi írt, ugyanúgy magukon viselik a Helloween stílusjegyeit, mint az én nótáim. A Before The Wart például Andi hozta, de ugyanígy én is írhattam volna, vagy akár Kai Hansen is." Mivel pedig Kai Hansen is ezekben az években adta ki a Gamma Ray legjobb albumait, mindenki elhiheti: ekkoriban tényleg jó érzés volt szeretni a Helloweent.

0720h4

A csapat tényleg ereje teljében fordulhatott rá a következő albumra. Ekkor már egyértelműen számukra kedvező szelek fújtak, tehát pontosan tisztában voltak vele: ha nem szúrják el a lemezt, határ a csillagos ég. A zene kétségtelenül összeállt ehhez, főleg, hogy az évek során a főnök Weikathtal egyenrangú szerzőtárssá vált Deris mellé felnőtt Uli Kusch is, aki dobosként friss megközelítésű dalötleteket dobott be a közösbe. Ami a stúdiómunkát illeti, akárcsak a The Time Of The Oath idején, ezúttal is a régi kollaboránst, Tommy Hansent kérték fel producernek, ám mivel a '96-os album hangzásával utólag mindenki elégedetlen volt, ezúttal a csapat tagjai is nagyobb beleszólást követeltek maguknak a felvételek során. További újdonságot jelentett, hogy a munka egy részét már Andi Tenerifén felépített stúdiókomplexumában végezték el, amely a frontember 1997-es szólóalbumán, a Come In From The Rainen már remekül levizsgázott. A munka végeredménye 1998. április 14-én jelent meg Better Than Raw címmel.

A lemez címe – a látszattal ellentétben – nem a zenei anyagra utalt. Alapját egy zenekari sörözés során megejtett beszélgetés adta, amelynek során a tagok megvallották egymásnak, hogy hiába a Helloween jelképe, voltaképpen mindegyikük utálja a tököt, nyers formában meg aztán főleg iszonyodnak tőle. Innentől fogva kikristályosodott a borítókoncepció is (a tököket főző boszorkány helyett az eredeti elképzelés szerint a Hupikék Törpikéket forraló Hókuszpók szerepelt volna a frontképen). A zenekar magához a muzsikához is határozott előzetes elképzelésekkel közelített. Deris: „A Better Than Raw kapcsán főleg a Keeper Of The Seven Keys első része volt a kiindulópont. Sokan azt hitték, hogy a The Time Of The Oath óriási sikere után egy slágeresebb, dallamosabb irányba indulunk majd el, de mi egy még keményebb, még progresszívebb, még komplexebb stílus felé fordultunk az új témákkal. A magam részéről osztom azokat a véleményeket, amelyek szerint a Better Than Raw a két Keeper lemez óta a Helloween legkiemelkedőbb teljesítménye. Az új nóták frissességéhez sokat tett hozzá, hogy ezúttal Uli Kusch volt az egyik fő dalszerzőnk, ő pedig rendszerint olyan témákkal áll elő, amilyenek egy igazi gitárosnak sosem jutnának az eszébe. Tipikusan egy dobos agyával közelíti meg a gitártémákat, a riffjei tulajdonképpen a pergőtémákat hozzák. Azt persze én is tudom, hogy nem mi csináltunk először ilyet, hiszen az Annihilator, a Fear Factory vagy a Meshuggah lemezein már lehetett hasonlót hallani, de a Helloweennél mindenképpen újdonság volt ez a fajta megközelítés."

0720h5A Helloween egy Kusch által jegyzett mű-szimfonikus, direkt túlzó módon bombasztikus intróval startol, ám ez az 1:45-ös játékidejű bevezető igazából csak arra szolgál, hogy felvezesse a szintén a dobos által jegyzett nyitószámot. A Push a maga idejében kimondottan meglepő húzás volt a bandától: az előző lemezen is szerepeltek durvább speed-nóták, de egyik sem közelítette ennek agresszióját, amelyben ugyanakkor a Helloweenre jellemző mézédes dallamosság is mindvégig ott kísért. Még Deris verzés falzettjei is ülnek, pedig ezek azért nem passzolnak annyira a stílusához... A remek szólóbetéttel ellátott, mogorva, ám egyszersmind roppant ragadós téma instant sláger a bandától, az azévi hammeres közönségszavazáson sem véletlenül nyerte el az év dala megtisztelő címet. Parádés indítás.

Mint ahogy hasonlóan meggyőző a folytatás is. A Falling Higher Weikath nótája, baromi jellegzetes Helloween-speedelés, de valahol mélyen ott rejlik ebben is ugyanaz a frissebb, súlyosabb megközelítés, ami a Pusht is annyira ütőssé varázsolja. Kusch is hatalmasakat dobol benne, a refrént pedig már az első körben énekli az ember Derisszel, ugyanakkor a verzék is jó példát szolgáltatnak rá, micsoda melódiagyáros is a frontember. De ezen a téren mondjuk nehéz lenne versenyezni a lemez egyes számú dallambombájával. A Hey Lord! teljes egészében Andi nótája, és mint ilyenben, természetesen ott kísért benne a PC69 öröksége, ám ekkorra az énekes teljesen bedolgozta magát a Helloweenbe. Szó sincs tehát testidegenségről, a monumentális, megadallamos arénakórussal ellátott, szomorkás alaptónusú nóta száz százalékosan passzol a lemezre, sőt, simán az egyik legerősebb téma itt. Ugyanezt a zakatoló riffre épített Don't Spit On My Mindról nem feltétlenül mondanám el, de ez a Deris és Markus Grosskopf által jegyzett, kimértebb tempójú metal'n'roll is hangulatos, a refrén pedig szintén nagyon fogós.

0720h7

A lemez legizgalmasabb, legelőremutatóbb témája ugyanakkor egyértelműen az epikus, nyolc és fél perces Revelation. A szám zeneileg teljes egészében Ulitól érkezett, így a bandától meglepően súlyosan ritmus-orientált: a staccato zúzda-alaptéma már-már a Fear Factoryt idézi a dobhoz passzintott gitárokkal, ám az az őrületes, ahogy mindezt egy ízig-vérig helloweenes, ultradallamos heavy/speed-himnuszba ágyazzák grandiózus, együtténeklős kórussal. A témázgatós-szólózós középrészben Kusch szintén hatalmasat alakít, a kiteljesedést azonban egyértelműen a visszafogott, lassú betétből kifejtett tekerős virgákkal éri el a dal. Ez itt bizony 1998-as mércével simán beillett progmetalnak is! Kell is utána a fülnek és az agynak egy kis pihenő Deris finom félballadájával, a Time-mal, amely ugyanakkor sem dallamait, sem hangszerelését, sem felépítését tekintve nem tipikus darab. Viszont nagyon jó. Tényleg nem tudom eléggé hangsúlyozni, micsoda dallamérzékkel áldotta meg a sors ezt a faszit... És már-már pofátlanság, micsoda lazasággal vágják ezután Weikivel közösen oda az album kettes számú dallambombáját, amely az I Can címet viseli, és körülbelül akkora sláger, mint a Future World volt a maga idejében. Nem is magyarázok rajta semmit, mert teljesen felesleges. Aki szerint a Helloween csak és kizárólag Kiskével volt Helloween, hallgassa meg alaposan, és sürgősen revideálja a nézeteit.

Az A Handful Of Pain szintén Kusch-nóta, viszont nem a Revelation agyasabb iskoláját követi, hanem melodikusabb, visszafogottabb téma, az ember ennek megfelelően inkább Derishez kötné. Főleg, hogy színvonalát tekintve is simán odatehető az énekes szerzeményei mellé: a visszafogott verzék igéző hangulata egyből beránt, a refrén pedig megint kiüt. Az pedig húsz év után is libabőr, micsoda mesteri érzékkel fokozzák benne a feszültséget. Annyira jó dal, hogy lendülete Weikath szokásos bohóckodása idejére is kitart, így a hallgató még a Lavdate Dominvm erőltetett vicceskedésén is felül tud emelkedni. A tempók amúgy itt is jók, de ez nekem már túlságosan germán és kupacsapkodós ebben a formában, az egyetlen momentum, amit inkább száműztem volna a lemezről, de Michael nyilván belehalt volna, ha nem teszik fel rá, szóval mára végül is ki tudtam egyezni vele. Ugyanakkor így is nehéz értelmezni, főleg, hogy közben ő is oda tudott pakolni a lemez végére egy olyan számot, mint a Midnight Sun, amely a Revelation mellett egyértelműen a Better Than Raw legokosabb, legrafkósabb szerzeménye. Hat és fél percnyi Helloween-eszencia egyszerre hagyományőrző, de a '90-es évek súlyosabb, komolyabb módján.

0720h8

Az 1998 tavaszán uralkodó metalzenei trendek közepette a Helloweennek természetesen nyert ügye volt egy ennyire bivalyerős lemezzel. A japán Top 10-es helyezés nem jelentett meglepetést, de a kettes Keeper óta először bejutottak a német Top 20-ba is – a 19. helyre –, az album pedig hatalmas sikernek számított Európában és Ázsiában. A csapat természetesen ismét hatalmas sikerrel indult neki a turnénak úgy önállóan, mint különböző fesztiválokon: nálunk a Black Sabbath, a Pantera és a Coal Chamber társaságában játszottak az aktuális körúton 1998. június 3-án, a Kisstadionban. A két klipes dal, az I Can és a Hey Lord! is a korszak emblematikus slágerei közé tartozott a metalszíntéren. Igaz, előbbi klipjének forgatása kishíján Deris életét követelte: „Berepültünk az Atlanti-óceán fölé, nagyjából egy kilométerre a parttól, ahol baromi nehéz volt úszni, mivel rajtam volt a csizmám meg egy rakás ruha, így aztán a végén kishíján otthagytam a fogam. Nem én vagyok a legvakmerőbb csávó a világon, így aztán baromira begyulladtam a tenger közepén, főleg, hogy a környéken bazinagy fehér cápák is köröztek..."

1998 végére a Better Than Raw-val a Helloween teljesítette a lehetetlent: a lemez eladásai ekkorra világviszonylatban megközelítették az egymilliós példányszámot és ezáltal a két Keeper Of The Seven Keys egy évtizeddel korábbi eredményeit. Mindezt ráadásul úgy, hogy a csapat neve a világ leghatalmasabb zenei piacán, Észak-Amerikában gyakorlatilag semmit sem jelentett. Deris: „Amerika csak a divatos dolgokra vevő. Az amerikaiak jelentős része úgy van beprogramozva, hogy ami nem divatos, az nem is lehet jó. Ugyanakkor arrafelé az emberek az egyik pillanatról a másikra teljesen meg tudják változtatni az érdeklődésüket, ha a média mást tesz oda eléjük. A grunge és az alternatív zene csak az Egyesült Államokban tudta csaknem teljesen kiszorítani a metalt, és a Korn-hullám is ott működik igazán. Máshol minden újabb hullám csak hozzáadódik a korábbiakhoz, és nem veszi át a helyüket. Amerikában ezzel szemben elég volt annyi, hogy az MTV azt mondta: a metal halott, és ezt mindenki rögtön el is hitte. Persze nem lenne okos dolog elhanyagolni az Egyesült Államokat, hiszen az a világ legnagyobb zenei piaca, ráadásul underground szinten akadnak nagyon komoly rajongóink arrafelé, de akkora az az ország, hogy egy önálló turné rendkívül kockázatos lenne ott."

0720h9

Érdekes ugyanakkor, hogy a zenekaron belül a nagy sikerek ellenére is megjelentek bizonyos feszültségek. Roland Grapow például lemezről lemezre szorult egyre inkább partvonalra, igaz, részben saját magának is köszönhetően: „A problémák a Master Of The Rings idején kezdődtek. Noha annak idején új fiúként, Kai utódjaként kerültem a csapatba, dalszerzőként és a promóciós munka tekintetében is egyenlő félként kezeltek. Aztán megtörtént a váltás, és a menedzsment azt kezdte erőltetni, hogy inkább csak két ember adjon interjúkat: Michael Weikath, mint eredeti tag, illetve Andi, mint a zenekar új énekese és arca. Ma már úgy látom, hülyeség volt ez a részemről, de akkoriban komoly féltékenységgel és elégedetlenséggel töltött el ez az egész. Nem beszélhettem a dalaimról, a gitárokról, pedig továbbra is mindenben nyakig benne voltam, napi öt-hat órát gyakoroltam, hogy minél jobb zenészként játszhassak a csapatban. Ezért kezdtem el ötleteket gyűjteni a The Four Seasons Of Life szólóalbumomra is. A The Time Of The Oath lemezre így már csak egy dalom került fel, a Better Than Raw-ra pedig már egy sem. Addigra kicsit lemerültem, nem éreztem magamat túlzottan inspiráltnak. Talán két vagy három vázlatot megmutattam a csapatnak, de Andi közölte, hogy ezek szarok. De a lemez ettől még persze nagyon jól sikerült, és gitárosként így is elég erősen ott volt a kezem nyoma azokban a nótákban. Ulinak például rengeteget segítettem a saját dalaival, de a többiekkel is szorosan együtt dolgoztam az övéiken."

A repedések hónapról hónapra mélyültek tovább, főleg, miután Grapow Kaleidoscope címmel, 1999-ben kiadta második önálló anyagát is: „A zenekarban akkoriban már megindult a suttogás a hátam mögött: hát, Roland most már nem dolgozik száz százalékosan a zenekarért, csak a szólóalbumaira koncentrál, amik ráadásul nagyon jók... Mert tetszettek nekik a lemezeim. Deris egyszer konkrétan meg is kérdezte tőlem, hogy ha ilyen jó dalokat írok, miért nem a zenekarnak ajánlom fel ezeket? Így aztán a Better Than Raw után egyre komolyabb belső problémáink támadtak." Mindez azonban ekkor még nem hallatszott. A zenekar a Castle-nél egy meglehetősen felesleges feldolgozáslemezzel, a Metal Jukeboxszal tudta le szerződéses kötelezettségeit, majd már a Nuclear Blastnél hozták ki 2000 végén a The Dark Ride-ot.

0720h6

A Roy Z producerkedése mellett elkészített mélyebb tónusú, sötétebb hangvételű album szerintem roppant izgalmasra sikeredett, ám a happy-happy-helloweenes tábor egy jelentős része abszolút nem értette, mit akartak vele elérni. Később maga a csapat is azt állította: a kiadó és a menedzsment egyaránt terelgette őket a lemez elkészítése közben, mindazonáltal a felállás ekkor még utoljára nekifutott valami nagyon grandiózusnak, és szerintem a mai napig maradéktalanul büszkék is lehetnek rá. Weikath: „A Helloween éppen attól az, ami, hogy sosem ragadt le egy adott szinten. Ez a csapat már a kezdetek óta a fejlődés híve volt, és ugyan lehet, hogy nem mindig a helyes irányba léptünk, de sosem csináltuk meg kétszer ugyanazt a lemezt. Még a két Keeper Of The Seven Keys lemez között is volt különbség, pedig az eredetileg dupla album lett volna. Én magam sem kedvelem azt, ha egy általam tisztelt és szeretett banda évről évre ugyanazt csinálja. Mindig kell egyfajta frissebb megközelítés ahhoz, hogy egy csapat hosszúéletű legyen, pláne, hogy az utóbbi években szinte sikk lett levenni a Helloween hangzását, stílusát. Ez egy megtisztelő dolog, de többek között emiatt is folyamatosan változnunk kell. Már a Better Than Raw-n is ott volt az a modernebb, korszerűbb megközelítés, amely aztán a The Dark Ride-on teljesedett ki."

A lemez anyagi eredményei ennek ellenére alulmúlták az előző két lemez eladásait, ami csak még inkább elmélyítette a személyi feszültségeket Weikath és Grapow, illetve a szintén egyre dominánsabbá váló Kusch között. És végül természetesen utóbbiak húzták a rövidebbet: 2001 derekán távozni kényszerültek a csapatból, és a Masterplanben folytatták, amivel végérvényesen befejeződött a Master Of The Ringsszel indult korszak. Nem hinném, hogy a csapat egyetértene velem, de a magam részéről szilárdan úgy gondolom: a folytatásban a Helloween sokáig ugyanúgy kereste önmagát, mint annak idején Kai Hansen lelépése után, és csak a 2010-es 7 Sinners albummal találtak vissza végérvényesen a csúcsformához. Viszont – és ezen a téren sem változott a véleményem – azóta egyetlen lemezük sem lett annyira kerek és üresjáratoktól mentes, mint a Better Than Raw. Nincs okom persze azt feltételezni, hogy nem rejlik bennük még egy nagyon erős anyag Kiskével és Hansennel, utóbbit viszont csak akkor szabadna elkészíteniük, ha tényleg kiugróan erős, és nem simán „csak" jó. Magyarán szólva ha csak olyan csuklóból kivakart témákra képesek, mint a Pumpkins United dal, én inkább hagynám a történetet. A felelősséget a friss nyilatkozatok tükrében szerencsére ők is érzik, még ha nem is mondják ezt ki ennyire egyértelműen.

1208helloween

Mivel Grapow nem kapott meghívást a mostani turnéra, Kusch neve pedig még a mellékes megjegyzések rovatban sem merült fel egyszer sem a körút kapcsán, teljesen egyértelmű: a Better Than Raw-t készítő felállás mára végérvényesen a múlté. És ugyan nem sírom vissza ezt az érát, hiszen rég befejeződött, de az én Helloweenem igazából mindig is ez volt (mint ahogy rengeteg más zenehallgatóé is az én korosztályomból), nem a kiskés-hansenes. A Better Than Raw pedig a pont az i-n, az ereje teljében lévő akkori felállás legátütőbb munkája. Nem látja ezt másképp például Uli Kusch sem: „Másképp dolgoztunk a stúdióban, így a végeredmény is eltért a korábbiaktól: sokkal jobban szólt a lemez, mint az előző kettő. Emellett pedig a zenébe is számos újdonságot csempésztünk. A Push vagy a Time az aktuális felállás egyetlen korábbi dalához sem hasonlított. Tényleg minden egyes dallal rengeteget foglalkoztunk, viszont az a legszebb, hogy ez az egész teljesen spontán módon alakult így. A magas energiaszint és a technikás megközelítés miatt nekem a mai napig ez a kedvenc Helloween-albumom. Ellentétben például a The Time Of The Oath lemezzel, ahol a dalok szintén remekül sikerültek, a hangzás viszont messze nem az igazi, sokkal kevésbé tiszta, mint a többi albumunké."

A Better Than Raw jelentősége és a későbbi generációkra gyakorolt hatása természetesen még azzal együtt sem fogható a '80-as évek Helloween-lemezeiéhez, hogy a '90-es évek végének egyik emblematikus anyaga volt a nagy heavy metal feltámadás közepette. Ugyanakkor Walls Of Jericho ide, Keeperek oda, számomra bizony mindörökre ez marad a legjobb Helloween-album. Bocsánat a szentségtörésért.

A Helloween július 25-én Székesfehérváron, a FEZEN-en koncertezik.

 

Hozzászólások 

 
#14 Levike 2018-07-24 10:54
Nagyon jó írás, köszi !

Még talán annyi, hogy az utolsó igazi feltámadás nekem a Gambling With The Devil volt, a turné is ütött, a lemez is hibátlan lett szerintem. Kár, hogy ezt azóta sem tudták megismételni, bár egy Helloween lemez mindig kellemes hallgatnivaló !
Idézet
 
 
#13 Xanadu 2018-07-23 17:39
Idézet - Camoranesi:
Remek írás kedvenc bandámról. A sokat emlegetett Master-Time-Better szentháromságbó l nekem is a Better a favoritom, a kedvenc dalom róla pedig a Handful of pain. A Time album hangzását/keverését a mai napig nem értem:( Rengeteget levon az élvezeti értékéből.

Viszont a 7 sinners pozitív említése nekem meglepő. Számomra pont az az album volt egy kicsit olyan semmilyen (azért azon is van bivaly kedvencem, az If a mountain could talk dal). Nekem a 2000-es évekből a Gambling lemez volt az, ami a 90-es években a Better...kicsit felépítésében szerintem hasonló is a két anyag. A Gambling egy hibátlan mestermű, oké, ott is van Weikis komolytalanság, a Can do it...és nem mellesleg 2 akkora nóta maradt le a lemezről Find my freedom és See the night, hogy az csak na...)

De szerény véleményem szerint a nagyon nehezen elkészült Rabbit don't come easy lemez is tele van óriási dallamokkal és témákkal, rajta az egyik top10 kedvenc dalom tőlük, a Hell was made in heaven (asszem Grosskopf nóta!). A Keeper 3-at egyértelműen szerencsésebb lett volna nem dupla albumként kiadni, és akkor az is sokkal nagyobbat ütött volna, a Dark Ride a maga nemében zseniális lemez, a címadója 100-adjára is lúdbőröztet, a 2 újabb korong, a Straight out of hell és a My God given right is több mint rendben vannak, talán utóbbi lett egy ici-picit rutinszerű, de csak egy hajszálnyit:)

Top 10 dalom, nem sorrendben:

Find my freedom
Hell was made in heaven
Handful of pain
The bells of the seven hells
If a mountain could talk
I want out
The dark ride
Mirror, mirror
Heroes
Halloween

És még van kb 30 másik:)


10 kedvenc Helloween-dal? Nem lehetne 100? :D
(25 alá egyszerűen nem bírtam levinni, az már heveny fejfájást okozott volna.)

01. How Many Tears (Live In The UK)
02. Eagle Fly Free
03. Keeper Of The Seven Keys
04. Ride The Sky
05. March Of Time
06. Halloween
07. Kings Will Be Kings
08. I Want Out
09. Dr. Stein
10. Guardians
11. Future World
12. Judas
13. Revelation
14. I’m Alive
15. Mankind
16. Salvation
17. The King For A 1000 Years
18. Twilight Of The Gods
19. A Tale That Wasn’t Right
20. The Dark Ride
21. All Over The Nations
22. Power
23. If A Mountain Could Talk
24. Someone’s Crying
25. Giants
Idézet
 
 
#12 Xanadu 2018-07-23 17:00
A The Time Of The Oath hangzása tényleg kásás és enervált, bár szerintem a Better... pergőmegszólalá sa sem az igazi, ezt jobban kikeverték a későbbiekben. Sajnos pár töltelékdarab itt is akad (nekem ilyen a Hey Lord, a Don't Spit meg az I Can), a többi azonban 10/10-es! A borító talán az utolsó igényes grafika, azóta csak afféle photoshopolt gagyikat tesznek a frontra, nem is értem. (Na, jó, a Gamblingnek egész pofás, erre a hajaz egy kicsit.)

A Walls Of Jerichóról is olvasnék egy jóféle Klasszikushock-cikket, de végtére - szinte - bármelyik 'Ween-album beférne ide, azt gondolom.

A Pumpkins United dalt pedig én nem bántanám, szerintem több mint korrekt happy/speed metal, annyira nem is szabad komolyan venni.

Apropó, a plusz-mínuszok eltűntek? Mostanában nem látni őket. De kááár... ;)
Idézet
 
 
#11 Camoranesi 2018-07-23 11:49
Remek írás kedvenc bandámról. A sokat emlegetett Master-Time-Better szentháromságbó l nekem is a Better a favoritom, a kedvenc dalom róla pedig a Handful of pain. A Time album hangzását/keverését a mai napig nem értem:( Rengeteget levon az élvezeti értékéből.

Viszont a 7 sinners pozitív említése nekem meglepő. Számomra pont az az album volt egy kicsit olyan semmilyen (azért azon is van bivaly kedvencem, az If a mountain could talk dal). Nekem a 2000-es évekből a Gambling lemez volt az, ami a 90-es években a Better...kicsit felépítésében szerintem hasonló is a két anyag. A Gambling egy hibátlan mestermű, oké, ott is van Weikis komolytalanság, a Can do it...és nem mellesleg 2 akkora nóta maradt le a lemezről Find my freedom és See the night, hogy az csak na...)

De szerény véleményem szerint a nagyon nehezen elkészült Rabbit don't come easy lemez is tele van óriási dallamokkal és témákkal, rajta az egyik top10 kedvenc dalom tőlük, a Hell was made in heaven (asszem Grosskopf nóta!). A Keeper 3-at egyértelműen szerencsésebb lett volna nem dupla albumként kiadni, és akkor az is sokkal nagyobbat ütött volna, a Dark Ride a maga nemében zseniális lemez, a címadója 100-adjára is lúdbőröztet, a 2 újabb korong, a Straight out of hell és a My God given right is több mint rendben vannak, talán utóbbi lett egy ici-picit rutinszerű, de csak egy hajszálnyit:)

Top 10 dalom, nem sorrendben:

Find my freedom
Hell was made in heaven
Handful of pain
The bells of the seven hells
If a mountain could talk
I want out
The dark ride
Mirror, mirror
Heroes
Halloween

És még van kb 30 másik:)
Idézet
 
 
#10 Turin 2018-07-23 11:36
Amúgy elhiszem, hzogy Roland a szívét lelkét beleadta a szólóiba, de gitárosként nekem csak egy jómunkásember, elég lélektelen gitározással. Ő volt a banda gyenge pontja akkoriban sztem. De a dobos Ulival jobbat nem is szakíthattak volna, az a fickó tényleg magasabb szintre emelte őket. Kár, hogy Weikath ízlése nem érte el ezt a szintet.
Idézet
 
 
#9 Turin 2018-07-23 11:31
Sztem a Time of the Oath és a The dark ride is jobb ennél, de a Deris-es klasszikus trióba természetesen ez is beletartozik. (A Master of the rings olyan közepes album, de természetesen tagadhatatlan a fontossága a feltámadásban.)

A Hey Lord, Don't spit... ,és a Handful sztem töltelék nóták, de az albmu első 3 száma (ha az introt is belevesszük), nagyon erős, emellett a Reveletion és a Midnight Sun pedig csoda, a Helloween régi színvonalán is kiemelkedő számok.

A Time of the oath-on a kásásabb hangzás ellenére szerintem több maradandó darab volt, de egyértelműen a Dark ride a csúcspont, ott a Helloween eljutott egy olyan szintre, és stílusba, ahonnan organikusan fejlődhettek tovább, erre a barmok kitették Ulit, akinek sztem az egész Dark Ride hangzása és hangulata köszönhető, és visszatértek a kliséikhez.
Idézet
 
 
#8 Equinox 2018-07-22 15:48
Nálam a Master, a Dark Ride és a Time of the Oath is nagyobbat ütött, de ez is klasszikus.

A Master of the Ringsen minden jól sült el, a ballada, a Van Halen imitáció, a power metalkodás, a gyors döngölése, minden.
Idézet
 
 
#7 Bertli Zoli 2018-07-22 07:30
A Better Than Raw egy 10/10-es korszaklemez, ez tény, nagyon nagy kedvencem. De ne menjünk el szó nélkül a lemezborító művészi színvonala mellett: a grafika, a kivitelezés, a mondanivaló, a fények, a figurák, egytől egyig meseszépek, kifogástalanok, magával ragadók. Benne van a Helloween bolondsága, magával ragadja a tekintetet, tele részletekkel, és ha a címre nem is, a képre biztosan emlékszik még az is, aki a csapattal nem is igazán foglalkozik.
A borító Rainer Laws munkája.
Idézet
 
 
#6 notreadam 2018-07-21 16:07
Nálam a Master. és a Dark Ride a csúcs.A Time-on is q'va jó dalok vannak de a hangzás miatt nálam 50%-ot bukik az album.A Better pedig bronzos nálam,egy hajszálnyival lemaradva. Amúgy neki is megyek a discográfiájukn ak újra,kedvet kaptam hozzá.Köszi.
Idézet
 
 
#5 Igor Igorovics 2018-07-21 13:40
Nekem ez meg a Dark Ride a kedvencem. És megmondom őszintén nekem a kiskés Helloween sosem jött be. Talán csak a Chameleon. Komolyan... Engem ez a mesélős, gyerekzenék dallamaira hajazós zene metalba oltva, mint ami Keeper albumokon is hallható volt, engem kifejezetten irritál. Úgyhogy senkinek nem kell a "szentségtörés" miatt elnézést kérni, teljesen természetes, ha egy felnőtt embernek nem jönnek be a rajzfilmzenés dallamok.
Idézet
 
 
#4 Bjorn 2018-07-21 09:53
Nekem asszem a Time of the Oath jobban tetszett, de a cikk miatt most újra kell hallgatnom ezt
Idézet
 
 
#3 Dead again 2018-07-21 08:36
Én is szentségtörő leszek: nem rossz ez a lemez, meg a Keeperek főleg, de nálam a magnum opus a Master of the rings. Nekem az a tökéletes Helloween album.
Jó volt újra klasszikuShock! cikket olvasni, köszönjük szépen :)
Idézet
 
 
#2 zebraman 2018-07-21 07:55
Összesen három Helloween lemezt bírok fintorgás nélkül hallgatni: Walls of Jericho, Dark Ride, Better than raw, ebben a sorrendben.

Nagy hiba volt elküldeni Uli-t, a mostani gyerek a közelébe sem ér; ugyanez igaz Grapow-ra is, akinek ugyan komoly feladat volt kinőni Hansen árnyékából, de pont erre a korszakra sikerült is, a Dark Ride-on pl. nagyon jókat szólózótt.
Idézet
 
 
#1 pumpika666 2018-07-21 06:54
anno az első írott cd-im egyike volt :D
ma már meg van az egész sor eredetiben(kiv. 1-2 válogatást, meg live-albumot)
nagyon szeretem és maximálisan egyetértek veled, hogy azóta sem tudott ennyire jó lemezt lerakni a banda, jó lemezeik voltak azóta is, de ennyire kerek dolgot nem sikerült kitolniuk
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.