Shock!

Tristan Shone egy amerikai producer, akinek az Author & Punisher a projektje, de tekinthetjük a művésznevének is. Jellegzetes 2000-es évekbeli vagy még annál is újszerűbb metálban utazik, leginkább ugyanis indusztriális zene az alapja mindennek, amit játszik, de a korábbi lemezein drone elemeket is használt nagy mennyiségben. Különösen a Beastland óta emelkedik ki az undergroundból, de utódja, a Krüller is nagyszerű volt. A jelen Nocturnal Birding viszont újabb lépés előre. Ezt az is bizonyítja, hogy Shone utolsó három albumát a Relapse Records gondozta, ami sokkal nagyobb terjesztést és promózást is jelent a korábbiakhoz képest, és a folyamat most tűnik tetőzni.

Shone különleges figura, hangszereit és műszereit saját maga készíti különféle nyersanyagokból és elektromos áramkörökből, mivel ez teljes alkotói szabadságot biztosít neki. A sajátos hozzáállás abban is meglátszik, hogy állandó társat nem is alkalmaz, de rendszeresen vannak meghívottai a lemezeken, a szerzemények karakterétől függően. Már a projekt neve sem tipikus. A szokatlan elnevezés háttere pedig az, hogy Shone katolikus középiskolába járt, ahol egy bibliai idézet szerint Jézus az alkotó és a befejező (author and finisher), ennek kifigurázása ez az alternatív név, amely szerint ő az alkotó és (a) büntető. Egyszerre alteregó, művésznév és projektnév ez.

Zeneileg egyébként történtek kisebb-nagyobb változások a közelmúltjához képest, de gyökeresek nem: eltűnni látszanak ugyanis a drone elemek, fémesebb, némileg súlyosabb lett a riffelés, és minden szám sokkal metálosabb, húsbavágóbb riffekkel operál, mint nagyjából akármi a múltban tőle. De az egész még így is ipari hatású metálnak nevezhető. Ennek a fémesedésnek köszönhető, hogy sokkal többet pörög nálam ez a lemez, mint elődei, és rendkívül szimpatikus a még akár negyven éve is rövidnek számító 34 perces játékidő is. Nincs sallang, nincs idő unatkozni, és mivel hallgattatja magát a dolog, nem nehéz kötődni hozzá. A tematika sem szokványos, ugyanis az Éjszakai madarászat mindegyik címe madarakat jelöl, van itt vetési varjú (Rook), rigó (Thrush) és fekete viharfecske is (Black Storm Petrel is).

Azért a nyitány is berúgja az ajtót jó gyorsan: a réti pacsirtáról szóló Meadowlark olyan, mintha egy begorombult Skinny Puppy váltott volna lassú, ipari ritmusokkal tűzdelt metálba, az ének tónusa is határozottan ilyen hatást mutat. Ez az érzés gyakran visszatér még. Itt csak Shone egymaga hallható egyedül, de ez a vaskos rétegeket egymásra rakó, ipari gyökerű zene totál a kanadai, vancouveri szcéna egyik leszármazottja. A nyolc szám szinte fele, három is markáns vendégeket vonultat fel. Erősek is ezek a kollaborációk a poszt-indusztriálos Fange és a némileg fémesebb vonalon mozgó Kuntari együttműködés a lemez kiemelkedői közé tartoznak. A basszusgroove-ra felhúzott és törzsi dobokkal színesített Titanis (rég kihalt ragadozó madár) csontjainak felfedezéséről szól mintha. Azért csak mintha, mert nem minden szöveg egyértelmű. A Mute Swanban (ez is ugye világosan szárnyas témájú) is van némi vendégmormogás, itt a sludge-os hátterű Megan Osztrosits szaval benne pár sort. Nevének helyesírása alapján neki biztosan lehetnek magyar felmenői, de erről nem találtam semmi biztosat.

Nem mintha Shone saját számaival baj lenne, de ezekben megvan az a szükséges plusz, amely elválasztja a jót a különlegestől. Természetesen a lebegősebb Jesuhoz is lehet köze ennek a mixnek, hasonló az eszköztár, mint a Godflesh-utódbanda esetén: a legdallamosabb és egyben legmeglepőbb tétel az ilyesmi vonalon született, post-metalosan lebegő Thrush. A címével ellentétben ragadozó madaras klip is intenzív látvány. Gyomrozó sludge-os riffek morognak a Black Storm Petrelben, a nyers vokál pedig ismét a régi indusztriális zenék masszív hatását mutatja, ismét az origó tér vissza, a vancouveri színtéren használtak ilyen rekedtes, kiabálós éneket a '80-as, '90-es évek fordulóján (Front Line Assembly és főként Skinny Puppy). Természetesen, ha már ipari gyökerű zenénél tartunk, elkerülhetetlen a Godflesh emlegetése is, főleg, hogy Justin Broadrickék is merítettek rendesen a sludge örökségéből, főleg a korai időkben, a Streetcleaneren. A legismertebbeket viszont nem hallom ki: a Ministry és a Rammstein szelleme egyáltalán nem kísért, így aki jellegzetesen németes Neue Deutsche Härte ritmusokra vagy a Ministry punkos, thrashes zabolátlanságára vágyik, itt nem találja meg a számítását. Szokatlan egyébként, hogy a közelmúltban többször is feltűnt Killing Joke-hatásokból is kevesebb van most (a Titmice – indiáncinegék – az egyik ilyen), pedig az indusztriális jelleg kidomborítása megengedné ezeket, sőt, szervesen illeszkednének ide, ahogy a múltban volt. Shone őserővel telített éneke a '90-es évek Neurosisát is megidézi, ez megmagyarázza az időnkénti poszt-metálosságot és az atmoszférikus sludge elemeket is úgy általában.

Odáig mennék, hogy amennyiben szereted a Skinny Puppyt (a Too Dark Park-korszak ugrott be elég gyakran), és el is tudnád képzelni, milyen lenne, ha minden számot vaskos metálriffekre építettek volna fel, ez a te lemezed lesz. De rokonítani tudnám a szintén modernkori, 2020 utáni színtér egyik vezető bandájával, a Code Orange dolgaival is. A hangulatról beugrott az apokaliptikus képeket festeni szerető Inter Arma is néhol, ez leginkább a dobolás szerepe és jellege miatt, valamint a noise rockos hatásokat is alkalmazó, jelenkori kiábrándult frusztrációból nagyszerű koktélt kikeverő Chat Pile is. Ott szintén ez a világvége hangulat van jelen, azzal a különbséggel, hogy lepusztult iparvárosok szolgáltatják a vizuális oldalt. Itt viszont nem: a borítón és a klipek világában is feltűnik a cím tematikája, a nyers természet ősereje (ebbe természeti népeket is beleértve), de indusztriális zenei világba ágyazva.

Elsőre érdeklődést váltott ki ez a furcsa és vonzó keverék, de csak sokadikra ülepedett le, hogy újszerűsége mellett maradandóak a témák is. Még hosszabb távon meg ki tudja, hol köthet még ki ez a lemez, de biztosan jelentős megjelenés lesz pár év múlva is. Érdekes és vonzó kettősség ez, a madarak (természet, őserő) és az ipari zenék gépies, futurisztikus, mechanikus világának elegye. Gitárszólók nincsenek az albumon, de harmóniák bőven akadnak, és nem kimondottan agresszív, maró az atmoszféra sem. Szinte minden szám egységesen erős; gyenge, kilógó vagy arctalan szerzemény nincs, a kedvencei pedig mindenkinek mások lesznek, és így van ez jól. Tristan Shone még mindig a saját útját járja.