Shock!

június 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Images And Words

Talán ezúttal senki érzéseit nem sértem meg, ha le merem írni, hogy a Dream Theater éppen ma húsz évvel ezelőtt megjelent második nagylemeze a Queensryche Operation: Mindcrime-ja és a Fates Warning Parallells albuma mellett minden idők talán legjobb, legnagyobb hatású progresszív metal alkotása, noha sem a zenekar előtörténete, sem a lemez elkészültének körülményei, pláne a megjelenési dátum nem predesztinálta erre. A zenészek már akkoriban is páratlan technikai tudása már annál inkább, de ennél talán még fontosabb, hogy mindezzel nem helyettesíteni akarták a zeneiséget, a zene iránti alázatot és a jó dalokat, hanem éppen ellenkezőleg: kiegészíteni. Húsz év távlatából ma már nincs mit vitatkozni azon, hogy az Images And Words stílusteremtő alapmű, amelynek nyolc szerzeményét nem lehet annyiszor meghallgatni, hogy unalmassá váljanak.

megjelenés:
1992. július 7.
kiadó:
Atco / Warner
producer: David Prater

zenészek:
James LaBrie - ének
John Petrucci - gitár
John Myung - basszusgitár
Mike Portnoy - dobok
Kevin Moore - billentyűk

játékidő: 57:05

1. Pull Me Under
2. Another Day
3. Take The Time
4. Surrounded
5. Metropolis Pt. 1: The Miracle And The Sleeper
6. Under A Glass Moon
7. Wait For Sleep
8. Learning To Live

Szerinted hány pont?
( 119 Szavazat )

A zenekar magját a '80-as évek közepén három New York-i és Long Island-i gyerekkori barát, John Petrucci gitáros, John Myung bőgős és Kevin Moore billentyűs alkotta, akikhez nem sokkal később csatlakozott a dobos, Mike Portnoy, akivel a bostoni Berklee konzervatóriumban haverkodtak össze. A kezdetben Majesty néven futó zenekart olyan közös kedvencek szeretete hozta össze, mint a Rush, a Pink Floyd, az Iron Maiden, a Metallica, a Beatles, a Yes, Frank Zappa, a Queensryche, a Marillion, a Genesis, a Kansas és mások. Petrucci: „Akkoriban ezek közös favoritok voltak. Egyszerűen úgy alakult, hogy mindannyian ugyanazokat a bandákat szerettük. A Yes mindenképpen az egyik legfontosabb volt, valamint az Iron Maiden is. Megvolt tehát a kapcsolódási pont. De a legnagyobb kedvenc valószínűleg a Rush volt."

Nem véletlen, hogy a kezdetben feldolgozásokat játszó, és az énekesek terén már akkor is gondokkal küzdő zenekar nevét is a Rush ihlette. A csapat legendáriuma szerint egy Rush koncert előtt egy egész éjszakán át álltak sorban jegyért, amikor Portnoy fenségesnek nevezte a Bastille Day című Rush szerzeményt, és a Majesty név ezután hamarosan hivatalossá is vált. Egy jogi vita miatt nem sokkal később ennek megváltoztatására kényszerültek, s lemezszerződéshez már az új néven, az új énekes, Charlie Dominici csatlakozása után jutottak. Bár korai, saját készítésű és terjesztésű demójuk (amelynek eredeti, kazettás példányai a legfanatikusabb rajongók körében igazi kincsnek számítanak) New York környékén aránylag nagy sikert aratott és klubturnét is eredményezett, az első nagylemezt kiadó Mechanic Records és az általuk kínált szerződés a lehető legrosszabb megoldásnak bizonyult. A cég gyakorlatilag nulla anyagi és erkölcsi támogatással járult hozzá az 1989-es When Dream And Day Unite promóciójához, és ott spórolt a zenekaron, ahol csak tudott. Ennek eredményeként a lemez még a demóhoz képest is totálisan visszhang nélkül maradt, s néhány környékbeli koncertet leszámítva Portnoyéknak esélyük sem volt arra, hogy bármiféle ismertséget szerezzenek maguknak. A kilátástalan helyzetben a legkisebb rossznak az a megoldás bizonyult, hogy – jelentős anyagi terhet is vállalva – kivásárolták magukat a szerződésükből, s megpróbálták saját kezükbe venni a zenekar ügyeit.

Ezután nem sokkal zenei nézetkülönbségekre és a nagy korkülönbségre hivatkozva baráti körülmények között megváltak Charlie Dominicitől is, akinek AOR-os, poposabb hangja nem igazán illett a zenekar stílusához, amely lényegében már az első lemez kiváló dalaiban is kiforrott volt. Portnoy nemes egyszerűséggel a következőképp jellemezte a zenei inkompatibilitást: „Charlie olyan volt, mintha Billy Joel énekelne a Queensryche-ban". Így tehát a rajongók többsége sem vágta fel az ereit a döntés miatt, ugyanakkor a zenekar több mélypontja közül az egyik legsúlyosabb mindenképpen a Dominici eltávolítását követő csaknem két év volt, mire a hangszeresek keserves munkával, mintegy kétszáz énekest meghallgatva végre megtalálták utódját. A jelöltek között számos akkoriban ismert, vagy azóta ismertté vált arc is felbukkant, mindenekelőtt az ex-Fates Warning-torok, John Arch – talán az egyetlen, akivel Petrucciék is elégedettek voltak, ám ő maga végül mégsem akart aktívan zenélni, ezért nemet mondott az ajánlatra. Bár néhány jelölt komoly esélyesnek tűnt a posztra, sőt, Steve Stone hivatalos tagként egyetlen – katasztrofálisan sikerült – koncertet is adott a bandával, végül az összes próbálkozás kudarcba fulladt, már-már a reménytelenség és a feladás lehetőségét is felvetve. Végül égi mannaként érkezett meg Kevin James LaBrie stílusban abszolút elütő, de a kanadai énekes kvalitásait abszolút híven tükröző, Winter Rose nevű bandájának felvétele, amely azonnal felkeltette Petrucciék érdeklődését. Egy gyors személyes meghallgatást követően szinte azonnal megszületett a közös döntés, és LaBrie hivatalosan is a Dream Theater tagjává vált.

A zenekar már az énekes nélküli időszakban is javában dolgozott az új dalokon, és a LaBrie-val megerősített társulat gyakorlatilag azonnal koncertezni kezdett az elkészült témákkal. Eközben rögzítették a később Atco-demóként ismertté váló felvételeket, amelyek meggyőzték az Elektra leányvállalataként működő Atco (később EastWest) lemeztársaságot, akikkel azonnal hét lemezre szóló szerződést írtak alá. Az új album elkészítése ugyanakkor ezúttal sem volt zökkenőmentes, elsősorban a zenekar és a kiadó közötti csatározások következtében. Nem elég, hogy a kiadó szívesebben látta volna a Lynch Mobból ismert Robert Masont a mikrofon mögött, s ennek érdekében a zenekar háta mögött aktív aknamunkát is végzett, az üzleti siker (= rádióbarátság) jegyében a Portnoy számára személyesen is igen sokat jelentő, zeneileg is hibátlan A Change Of Seasonst tokkal-vonóval tiltólistára helyezte húsz perc feletti hossza miatt (ez ugye utóbb, 1995-ben önálló EP-n jelent meg).

Ma már nehéz elképzelni, hogy a munkamániás zenekari főnök, control freak Mike, akinek szava a később gyakorlatilag minden produkciós kérdésben döntőnek bizonyult, ekkor még kénytelen volt kompromisszumokat kötni, rosszabb esetben visszavonulót fújni ezekben a kérdésekben – még a saját dobhangzása tekintetében is. A kiadó által a bandára erőltetett külső producerrel, David Praterrel mind emberileg, mind szakmailag képtelenek voltak együtt dolgozni. Portnoy: „Mivel ez volt az első albumunk egy nagy kiadónál, nem voltak ütőkártyáink. Prater eléggé összeférhetetlen ember, az a fajta producer, aki kizár minket a stúdióból és lényegében azt csinál az anyaggal, amihez csak kedve támad... A lemez felvételeinek idején, 1991-ben – épp a grunge korszak beköszöntét megelőzően – ez a triggerelt dobhangzás még mindig divatban volt. Amikor a grunge korszak bejött, a dobok igazán mocskosak, akusztikus hangzásúak lettek, s ez mindent megváltoztatott, de ő épp akkor fejezett be egy igen népszerűvé váló lemezt a Firehouse-szal, ami ilyen kora '90-es évek-beli hajmetal banda volt. Noha én már a felvételek legelején elég egyértelművé tettem, hogy gyűlölöm a dobhangzást, az én dobjaim az Images-en lényegében ugyanúgy szóltak, mint a Firehouse albumán. A mai napig imádom az Imagest zeneileg, de a hangzásától, különösen ami a triggerelt dobokat illeti, sírhatnékom van."

Portnoy ráadásul csak jóval később szerzett tudomást arról, hogy Prater nem egyedül a pergőt, de lényegében a teljes dobcuccot triggerelte. Mindez ahhoz vezetett, hogy még évekkel később is nagy vehemenciával szidta minden adandó alkalommal a producert. Prater persze előszeretettel vágott vissza, és teljes komolysággal hangoztatta, hogy az átlagos képességű banda kizárólag neki köszönheti az Images átütő sikerét. A zenekar lemezeinek felvételeit egyébként a kiadó akaratából egészen az 1999-es Scenes From A Memory-ig újabb és újabb külső producerek felügyelték, így nem véletlen, hogy utóbbi lemez akkoriban újjászületésként volt értelmezhető, és ezzel a zenekar egyik legmélyebb válságának vetett véget. Portnoy: „A korábbi összes lemezünknél egy külső emberé volt az utolsó szó abban, hogy végül milyenek lettek az albumok, egészen a dalok végső formájától az összes hangszer hangzásáig, beleértve a dobokat is. A dobjaim először a Scenes From A Memoryn szóltak úgy, ahogy azt én szerettem volna."

Az Images And Words végül nagy nehezen elkészült, és lényegében azonnal sikeressé vált, melyben nem kis szerepe volt a lemezt is indító Pull Me Under sikerének is. Bár a kiadó ragaszkodott hozzá, hogy az Another Day ballada legyen az első single, amit a zenekar hevesen ellenzett, mert mindenképp szerették volna elkerülni a To Be With You / More Than Words-effektust, a Pull Me Under hivatalos kislemezes megjelenés nélkül is a rádiók hatalmas kedvencévé vált, ami még magát a bandát is meglepte. Az MTV által is felkapott kliphez ugyanakkor érdekes módon Portnoyéknak az égvilágon semmi közük nem volt, olyannyira, hogy saját bevallásuk szerint nem is értették a klip sztoriját, azt meg pláne nem, hogy mindennek mi köze van a nótához. Portnoy: „Ki a franc volt egyáltalán az a farkasember a klipben?!" Moore hamleti ihletésű szövege (a nóta utolsó sora – „Oh that this too, too solid flesh would melt" – szó szerinti Hamlet idézet), s a dal enyhén szólva szokatlan, a halál hirtelenségét szimbolizáló lezárása éveken keresztül találgatások tárgya volt a rajongók körében. Bár több zenekari tag nyilatkozatából kiderül, hogy már hosszú ideje herótjuk van a nótától néhány ezer buli után, ennek ellenére egy Dream koncert lényegében a mai napig elképzelhetetlen nélküle. (Érdekesség, hogy legutóbbi budapesti fellépésükön pont az As I Am került be helyette a ráadásblokkba.) A dal az előkelő tizedik helyig vitte a Billboard rocklistáján, amit később egyetlen daluk sem tudott még csak megközelíteni sem. Ezzel maga a zenekar is teljesen tisztában van, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a 2008-ban megjelent válogatáslemezük önironikusan a Greatest Hit (...And 21 Other Pretty Cool Songs) címet kapta. Maga a Pull Me Under egyébként az utolsók között született meg az albumra, és demó-korában még az Oliver Twist címet viselte. Az eredeti dalban szereplő hosszabb instrumentális részt végül kivették a végleges verzióból, de később az Erotomania részeként felhasználták a két évvel későbbi Awake albumon.

A lemez persze korántsem csak a Pull Me Underből áll: a legtöbb rajongó valószínűleg nem is elsősorban amiatt szereti az albumot, sőt, megkockáztatom, hogy sokan – a zenekarhoz hasonlóan – olykor rögtön át is ugratják az amúgy zseniális nyitódalt. Utána sorakoznak ugyanis a jobbnál jobb tételek, amelyek mindegyike hihetetlen zenei fantáziáról, innovációról tesz tanúbizonyságot. Személyes favoritom (a teljes Dream-életművet tekintve is) a Take The Time. Portnoy: „Úgy határoztunk, hogy írunk egy dalt mindarról, amin az elmúlt három évben keresztülmentünk – énekeskeresés, új kiadó és menedzsment –, mindazokról a változásokról, illetve frusztrációkról, amik akkoriban értek minket. Ugyanakkor mind a négyünk különböző szempontjából akartuk megírni a történetet. Épp ezért darabokra szedtük, és azt mondtuk: oké, tiéd az első verze, tiéd a második... Majd mindenki különvonult, megírta a maga szövegét az érzéseiről, meg mindarról, amin keresztülmentünk, és végül összeraktuk az egészet. A végén együtt írtuk meg a refrént. Ez volt az első alkalom, hogy így dolgoztunk, és az egyetlen nóta a lemezen, ahol a szöveget valójában mindannyian közösen követtük el." A több évnyi frusztrációnak és keserves küzdelmeknek ugyanakkor láthatólag meglett a gyümölcse, s ennek megfelelően a Take The Time zeneileg talán a legpozitívabb hangulatú dal az egész lemezen, a szóló pedig maga a csoda.

Az Images And Words igazi erőssége, hogy tökéletes egyensúlyt teremt a lágyabb, lírai szerzemények, illetve dalrészek, valamint a kifejezetten súlyos, metalos témák között. Ezzel együtt összességében a metalos megközelítés dominál (igaz, nem olyan súllyal, mint a következő Awake-en), de több helyen a '70-es évek progresszív zenéinek hatása, míg máshol (a Take The Time-ban vagy az Another Dayben) kifejezetten jazzes elemek, például szaxofon is előkerülnek, utóbbi a stúdió tulajdonosa, nem mellesleg Spyro Gyra tag, Jay Beckenstein jóvoltából. Mindez persze nem valamiféle ad hoc, kaotikus stílusegyveleg, hanem nagyon is tudatos döntés, a makulátlan technikai tudás és a zeneiség tökéletes eredménye. Portnoy: „Amit játszunk, az mindenképpen metal, de a zenénkben rengeteg különféle stílusirányzat keveredik. Bizonyos nótáink még a thrashhez is közel állnak, de ugyanígy érezhető a dalainkban a jazz vagy a '70-es évek progresszív csapatainak hatása is. A '70-es évek nagy zenekarai által létrehozott érzésvilágot szeretnénk visszahozni, persze modern hangzással. A legtöbben a Rusht és az Emerson Lake And Palmert emlegetik velünk kapcsolatban, én viszont inkább a Kansas befolyását hangsúlyoznám. Több szeretnénk lenni puszta heavy metalnál, de ugyanakkor ostobaság lenne azt mondani, hogy nem metalt játszunk, elég csak megnézni bennünket élőben. Akkor vagyok igazán boldog, ha valaki észreveszi, hogy az Images And Wordsön rengeteg különböző stílust gyúrtunk egybe. Szerintünk ez a zene a hagyományos progresszív rock és a modern heavy metal elegye, sőt, magunk között néha még progresszív thrashnek is szoktuk hívni. A struktúrájukban teljesen eltérő zenei irányvonalak egybegyúrásában sokat segített a zenei előképzettségünk, hiszen ennek a csapatnak az egyik leglényegesebb eleme a magasszintű zenei tudás, de a mi zenénknek még a komplexitás ellenére is lelke van. Szerintem a zeneelméleti képzés csak azoknál hatásos, akikben már ott rejlik a természetes tehetség a muzsikáláshoz. Mi már akkor is szerettünk zenélni, mielőtt bekerültünk volna a főiskolára. A suli csupán rendszerbe szedte és megmagyarázta a fejünkben meglévő természetes tudást és érzéseket."

Hiba volna nem kiemelni, hogy a mesterien kidolgozott szövegek is a lemez egyértelmű erősségei közé tartoznak, különösen az album második felében. Bár a Metropolis címe eredetileg csak poénból kapta meg a misztikus Part I kiegészítést (a nóta önmagában is kerek), Vergilius Aeneisének Petrucci által átírt sztorija hét évvel később egy teljes album koncepcióját alapozta meg, ami mind szövegében, mind a visszatérő zenei motívumokban tökéletes folytatása a Miracle And The Sleepernek. Ugyanígy érdemes elmerülni a Wait For Sleep, az Another Day és a Learning To Live szövegeiben: előbbi Petrucci apjának a rák elleni küzdelméről, az utóbbi nagy valószínűséggel az AIDS robbanásszerű terjedéséről szól. Valószínűleg kevés olyan dal létezik ebben a műfajban, ahol a gyönyörűen megfogalmazott szövegek ennyire harmonizálnak a szárnyaló, felemelő, komplex zenével, mint ezekben. Csak hab a tortán, hogy e hibátlan szövegekért a zenekar különböző tagjai (Petrucci, Moore és Myung) a felelősek, bár a későbbi lemezeken Portnoy és LaBrie is írt meghatározó szövegeket.

Maga LaBrie egyértelműen ezen a lemezen nyújtotta élete legjobb teljesítményét. Elképesztő erőteljesek és tiszták a magasai, ugyanakkor előadásmódja is rendkívül szuggesztív, különösen az epikusabb dalokban, a Metropolisban vagy a Learning To Live-ben. Sajnos élőben már akkoriban sem tudott minden témát hibátlanul reprodukálni (az 1993-as, amúgy hibátlan Live At The Marquee anyagon is komoly utómunkálatokra volt szükség, igaz, akkor még csak egy megfázás miatt), később pedig egy súlyos ételmérgezés következtében évekre megrongálódtak az énekes hangszálai. Ez olykor egészen kínos, ennek ellenére – érthetetlen módon – hivatalosan is kiadott produktumokhoz vezetett.

A hangszeres teljesítményekről is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Petrucci teljesen megérdemelten emelkedett lényegében azonnal a legelismertebb gitárhősök szintjére. Játékában a klasszikus progresszív ízek (Yes, Rush), a legtechnikásabb virtuózok (Satriani, Vai, Morse, Van Halen), valamint a súlyosabb, direktebb metal hangzások (elsősorban a Metallica) elemei keveredtek, bár ez utóbbiak inkább a későbbi lemezeken váltak kézzelfoghatóvá és dominánssá, amikor egyre több modern elem is bekerült az arzenálba, például a héthúros gitárok által kölcsönzött súlyosság. A zenebohóc Portnoy legnagyobb példaképe, Neil Peart nyomdokain haladt, nyakatekert témáit precízen, de olykor már bosszantóan játszi könnyedséggel adva elő. Az azóta már teljesen más zenei világba átevezett, emberileg valószínűleg nehezen összeférhető Kevin Moore virtuóz billentyűtémái és hangzása sokak szerint olyannyira elválaszthatatlan részét képezték az akkori Dream-soundnak, hogy távozását követően ezt később sem tudták soha megfelelően pótolni. Végül a csendes, visszahúzódó John Myung (akiről egyesek váltig azt állítják, hogy hallották már beszélni, sőt, humora is van) leginkább a hangszerével kommunikál: ha van bőgős, akire illik a „pókujj" kifejezés, akkor az biztosan ő, elég csak meghallgatni a Metropolis szólóját, ami már tényleg a pofátlanság határát súrolja. Ezek a kimunkált hangszeres témák bizony egytől egyik hibátlanok, nem véletlen, hogy éveken keresztül rengeteg kópiazenekar nyersanyagául szolgáltak.

Bár a későbbi lemezeken azért előfordultak lélektelen, felesleges és túlnyújtott virgázások, az Images-en ilyennek nyoma sincs, minden egyes hangnak megvan a miértje. Mai füllel is megdöbbentő, hogy ezek a váratlan, innovatív megoldások, fifikás ritmus- és hangnemváltások hogyan tudnak mégis összeállni egy teljesen logikusan felépített zenei egységgé, ami ráadásul minden egyes dalban tökéletes ívet ír le a jól megfogható kezdőponttól a tökéletes lezárásig. Ennek iskolapéldája a Learning To Live, ami Myung hátborzongatóan gyönyörű nyitótémájától kezdve a súlyos riffeken és szólókon keresztül LaBrie talán legjobb énekteljesítményén keresztül a dalt lezáró kórusig maga a lemez egy nótába gyúrt esszenciája. Őszintén szólva szinte bármelyik szólót, vagy díszítést kiemelhetném, de talán a két kedvencem a Take The Time közepén elhintett gitár-billentyű párbaj, illetve a Metropolis instrumentális részei. Bár csak néhány évvel megjelenése után ismertem meg az albumot, tisztán emlékszem az állam hangos koppanására valahol néhány emelettel lejjebb, valamint arra az érzésre, hogy ezt én újra és újra hallani akarom. És ez az érzés azóta sem múlt el...

A lemez – nagyrészt Pull Me Under említett sikerének köszönhetően, de saját jogán is – azonnal óriási sikert aratott mind a szakma, mind a közönség körében, s immár egy sikeres világkörüli turné és koncertlemez is követte, megalapozva a zenekar vezető státusát a progresszív metal színterén. Talán az egyik legnagyobb elismerés, hogy a zenekar Iron Maiden iránti rajongása immár kölcsönössé vált: a nagy Steve Harris és Bruce Dickinson is odáig volt a lemeztől, ami több alkalommal is lehetőséget teremtett a Dream Theaternek, hogy a brit metal legenda sok tízezres közönsége előtt is bizonyíthassanak. A műfaji különbségek ellenére ez nyilvánvalóan vissza nem térő alkalmat jelentett, és nagyot dobott az ismertségükön.

A zene igényessége és változatossága hasonlóan igényes és heterogén közönséget vonzott. LaBrie: „Úgy veszem észre, hogy az embereknek egyre inkább elegük van a sok klisés zenéből, és valami olyasmire vágynak, ami igényesebb, értékesebb, maradandóbb. A koncertjeinkre olyan arcok járnak, akik kimondottan igénylik ezt a fajta összetett, nehéz zenét. Ezek a zenehallgatók minden igényes muzsikára nyitottak, és könnyedén képesek befogadni a komplexebb, hosszabb dalainkat is. A közönségünk java Queensryche, Rush és Yes pólókat visel, de ugyanígy rengeteg Iron Maiden, AC/DC és Aerosmith pólós srácot is szoktunk látni a bulikon."

A Dream Theater világszerte mintegy 10 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, amelyek közül a mai napig messze az Images And Words a legsikeresebb. Mire a folytatás, az Awake bő két év múlva kijött, az 1992-es remekmű már több mint egymillió példányban kelt el világszerte, Japánban platina-, az Egyesült Államokban és Európa több országában pedig aranylemez lett, és hazájukban máig ez az egyetlen albumuk, ami elérte az arany státuszt. Az anyag azonban nemcsak amiatt emelkedik későbbi alkotásaik fölé, hogy ebből fogyott a legtöbb, hanem elsősorban azzal, hogy megszámlálhatatlan zenekar – és persze rajongó – számára jelenti azóta is a progresszív metal műfaj 0. mérföldkövét, viszonyítási alapját. Rengeteg követő próbálta meg az albumot kisebb-nagyobb sikerrel egyszerűen lekoppintani, jobb esetben továbbfejleszteni, hatása lemezek tucatjain mutatható ki egyértelműen, és bár egy idő után kezdett fárasztóvá válni a fantáziátlan Dream-kópiák áradata, a legtöbben a mai napig mégis nyíltan és büszkén vállalják Petrucciék örökségét.

Kicsit szomorú, hogy a 2000-es évek közepe óta maga a zenekar is némileg megfáradni látszik és olykor önmaguk kópiájának benyomását keltik, legalábbis a legutóbbi, futószalagon termelt albumaik - amellett, hogy zeneileg persze továbbra is rettentő igényesek, és látszólag minden a helyén van - összességében már nem nyújtják azt a fajta újdonságot és magával ragadó varázst, mint az Images And Words, az Awake, vagy akár a Scenes From A Memory. Én személy szerint még a zseniális Six Degrees Of Inner Turbulence-t is ide sorolnám, sőt, a Dream Theater történetének talán legsúlyosabb albumát, a 2003-as Train Of Thought-ot is, de az Octavarium óta nem érzem ugyanazt a bizsergést, mint korábban. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hallgatnám bármikor szívesen akár a Black Clouds & Silver Linings dalait vagy A Dramatic Turn Of Eventset, azt pedig pláne nem, hogy valaha is kétségbe vonnám a Dream Theater első másfél évtizede, s különösen az Images And Words örökké tartó hatását. Ha csak ezt az egyetlen lemezt készítették volna el, már akkor is beírták volna magukat a műfaj történelmébe és halhatatlanjai közé, és akkor is igazságtalannak tartanám azt a fajta zsigerből jövő gyűlölködést, ami bizonyos körökben manapság körülveszi őket. A Portnoy távozása körüli brazil szappanoperával pedig azt hiszem, méltatlan volna terhelni az 1992-es mesterműről írt laudációt. Lezárásként inkább álljon itt ennyi, és ezek után vonja kétségbe bárki, hogy John Myung tud-e a szavakkal bánni:

The way your heart sounds makes all the difference
It's what decides if you'll endure the pain that we all feel
The way your heart beats makes all the difference in learning to live
Spread before you is your soul, so forever hold the dreams within our hearts
Through nature's inflexible grace I'm learning to live."

 

Hozzászólások 

 
#20 Pisti 2016-07-07 21:37
Köszönöm az írást, remek cikk egy zseniális albumról.

Lehet csak én hallom bele, de az album billentyű témáiról valamiért a Jazz Jackrabbit 2 című játék zenéje ugrik be.

https://www.youtube.com/watch?v=WjM9mFy22ks

Szerintetek?
Idézet
 
 
+20 #19 tarno79 2012-07-21 19:48
Azt a k'rva eget! Ilyen tartalmas írást még nem olvastam erról a lemezről. Nagyon komoly.
Ez pont azon lemezek egyike, amit arra a bizonyos lakatlan szigetre magammal vinnék, ha csak 10 lemezt lehetne választani.
Nehéz lenne összefoglalni ezt az albumot, nem is mernék nagyon belekezdeni, pedig már 2009 óta csinálgatom a saját kis zenékkel foglalkozó blogomat.

Hát gratuláció!
Idézet
 
 
+2 #18 Equinox 2012-07-10 22:09
Idézet - kamikaze:
Idézet - Equinox:
Szerintem sem popos Dominici, nagyon szeretem. Szólólemezen is hallgattam. De LaBrie a király, ez egyértelmű. Lehet mantrázni DiAnnót meg Dominicit, de a történelem a bandákat igazolta h Dickinson és LaBrie az igazi


Ez a lemez is (When Dream And Day Unite) az idők folyamán szerintem simán klasszikussá érett. Hiába szokták egyesek Dominici-t leszólni, az album vele is akkora 10-es, mint egy ház! (A Fortune in Lies, The Ytse Jam, The Killing Hand, Only a Matter of Time, ááá!). Amikor először meghallgattam (ahogy mondani szokták), dobtam tőle egy hátast. És a hangzása is elég jó, bár nem etalon. Ilyen minőségű bemutatkozó albumot nem sokan csináltak azóta sem. Az akkori időkben még a Guns Appetite for Destruction-ja és a Skid Row debüt volt nagyon erős a mezőnyben (és most persze nem az eladási példányszámokra gondolok :)), de zeneiségben a Dream ezeket simán verte. A szélesebb hallgatói rétegnek azonban, mint látjuk, akkor is gyakran inkább a bulizós zenék tetszettek.
(És igen, a Maiden is jól döntött az énekes cserével, pedig nagyon jó volt a Killers!)

Persze, az említett dalok hatalmasak, Dominici egyedi hangján. Nálam szép 9-es a lemez, Dreamtől csak Imagest és Scenest tartom igazán tökéletesnek, Six Degreest meg szinte. Bár tény h összes lemezük 8-9 között mozog, gyengébbet az én ízlésemnek megfelelően nem csináltak még.
Idézet
 
 
+3 #17 Polgár Tamás 2012-07-10 10:52
Csak a félreértések elkerülése végett: én is imádom a WDADU-ot, sőt Dominici hangjával sincs bajom. A pop-osságot - amellett, hogy elsősorban Portnoy-ék maguk vélték így - sem kritikának szántam. :)
Idézet
 
 
+3 #16 kamikaze 2012-07-10 09:38
Idézet - Equinox:
Szerintem sem popos Dominici, nagyon szeretem. Szólólemezen is hallgattam. De LaBrie a király, ez egyértelmű. Lehet mantrázni DiAnnót meg Dominicit, de a történelem a bandákat igazolta h Dickinson és LaBrie az igazi


Ez a lemez is (When Dream And Day Unite) az idők folyamán szerintem simán klasszikussá érett. Hiába szokták egyesek Dominici-t leszólni, az album vele is akkora 10-es, mint egy ház! (A Fortune in Lies, The Ytse Jam, The Killing Hand, Only a Matter of Time, ááá!). Amikor először meghallgattam (ahogy mondani szokták), dobtam tőle egy hátast. És a hangzása is elég jó, bár nem etalon. Ilyen minőségű bemutatkozó albumot nem sokan csináltak azóta sem. Az akkori időkben még a Guns Appetite for Destruction-ja és a Skid Row debüt volt nagyon erős a mezőnyben (és most persze nem az eladási példányszámokra gondolok :)), de zeneiségben a Dream ezeket simán verte. A szélesebb hallgatói rétegnek azonban, mint látjuk, akkor is gyakran inkább a bulizós zenék tetszettek.
(És igen, a Maiden is jól döntött az énekes cserével, pedig nagyon jó volt a Killers!)
Idézet
 
 
+2 #15 Equinox 2012-07-09 17:35
Szerintem sem popos Dominici, nagyon szeretem. Szólólemezen is hallgattam. De LaBrie a király, ez egyértelmű. Lehet mantrázni DiAnnót meg Dominicit, de a történelem a bandákat igazolta h Dickinson és LaBrie az igazi
Idézet
 
 
+11 #14 Equinox 2012-07-09 17:31
Jaj de milyen zseniális lemez. 10 örök kedvencem között ott van. A szakasz meg amit kiemeltél, az vmi eszméletlen, nekem is kedvencem. hátamon áll a szőr tőle, a gyönyörűségtől. Teszem is be a lemezt az új Gojira után. Miért a Shock írja a legjobb cikkeket a metal zenéről? :D
Idézet
 
 
+3 #13 kamikaze 2012-07-09 15:44
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Javítva, és egyikünknek sem tűnt fel. Pedig szerintem mindannyiunknak megvan. :)

Én '89-ben a megjelenésekor vettem meg először, még bakeliten, Nyugat-Berlinben. Ma is megvan, ereklye. Azóta persze CD-n is beszereztem, azt hallgatom, ne kopjon a vinyl. :)
Idézet
 
 
+1 #12 Draveczki-Ury Ádám 2012-07-09 14:50
Javítva, és egyikünknek sem tűnt fel. Pedig szerintem mindannyiunknak megvan. :)
Idézet
 
 
+4 #11 Polgár Tamás 2012-07-09 13:57
Idézet - kamikaze:
Akkor én is tennék egy pontosítást. Az első lemez címe helyesen ugyanis WHEN DREAM AND DAY UNITE.
Az ismertető egyébként korrekt, de Dominici hanja szerintem sem ,,popos". Sőt, pl. a The Killing Hand című zseniális nótát szerintem jobban, több átéléssel énekelte, mint pl. LaBrie a Marque-beli koncert CD-n. Ettől függetlenül, pláne ennyi év távlatából, ma már jól látszik, hogy érdemes volt énekest cserélniük. James ugyanis klasszissal jobb énekes.


Bocs az elírásért, az illetékesek javítani fogják nyilván. :)
Idézet
 
 
+1 #10 kamikaze 2012-07-09 13:43
Akkor én is tennék egy pontosítást. Az első lemez címe helyesen ugyanis WHEN DREAM AND DAY UNITE.
Az ismertető egyébként korrekt, de Dominici hangja szerintem sem ,,popos". Sőt, pl. a The Killing Hand című zseniális nótát szerintem jobban, több átéléssel énekelte, mint pl. LaBrie a Marquee-beli koncert CD-n. Ettől függetlenül, pláne ennyi év távlatából, ma már jól látszik, hogy érdemes volt énekest cserélniük. James ugyanis klasszissal jobb énekes.
Idézet
 
 
+2 #9 Polgár Tamás 2012-07-09 12:49
Köszi a kiegészítést, jogos, bár a megjegyzésem Dominici hangjával kapcsolatban nem is annyira a saját véleményem volt, mint inkább Portnoy mesteréké.
Ami a Dickinson-féle kiegészítést illeti, ezt nem is tudtam/olvastam, de akkor ez csak megerősíti, hogy milyen nagyra tartották a Dreamet, ami az alapvetően szemellenzős Harris esetében nem kis szó. :)
Idézet
 
 
+6 #8 Afrikaaner 2012-07-09 11:59
Gratulálok a cikkhez, kiváló munka volt. Az albumot magát nem is méltatnám külön, mert minden hangja zseniális, inkább az elődjére vonatkozóan tennék két kiegészítést. Egyrészt én sosem éreztem, hogy Dominici hangja "pop"-os lenne, vagy pláne azt, hogy ne illene a zenéhez. Szerintem a When Day and Dream Unite lemezen és élőben is tökéletesen passzolt hozzá, mi több, Dominicinek volt egy különleges melankólikus hangszíne, amelytől a zene, he lehet még misztikusabb, még kifejezőbb volt, mint a későbbiekben. Minden tiszteletem LaBrie mesternek is, de vele egyértelműen más irányba fordult a zenekar, ami nem baj, hiszen fantasztikus lemezeket csináltak vele is, de a When Day and Dream.. különleges és egyedülálló hangulata sosm ért vissza. A másik megjegyzés, hogy a Bruce rajongása már az első lemez után manifesztálódot t, mi több, a 90-es Maiden lemez, a No Prayer hangzását kifejezetten bírálta és amiatt sopánkodott, hogy nem szól olyan természetesen és mégis különlegesen, mint az általa akkor etalonnak tartott When Day and Dream Unite.
Idézet
 
 
+8 #7 Maradona 2012-07-08 22:19
Etalon!minden igényes gyűjteményben ott a helye!a cikk pedig zseniális!élmén y volt!köszönöm!
Idézet
 
 
+4 #6 Bakk-Dávid László 2012-07-08 13:04
Tényleg alapmű.

Nekem a Systematic Chaos és a Black Lines albumok nem jönnek be igazán, viszont nagyon tetszik nekem a legutóbbi albumuk, annak ellenére, hogy dob szempontjából egy kicsit alulkevertnek tűnik nekem.

De visszatérve egy kicsit az Imagesre, a DT legénysége is teljesen tisztában van, hogy alapműről van szó, máskülönben nem vették volna elő az A Dramatic Turn of Events megírásával kapcsolatban.
Az utolsó lemezükön több dal is többé-kevésbé azonos struktúrával rendelkezik, mint a '92-es albumon lévők: Metropolis - Outcry, Wait for Sleep/Learning to Live - Far From Heaven/Breaking All Illusions, Pull Me Under - On The Backs Of Angels, Another Day-This is The Life. Nem említettem meg a Beneath The Surface c. dalt, ami strukturáját tekintve az Awake-es The Silent Man-re emlékeztet.
Idézet
 
 
+9 #5 sziti 2012-07-07 21:49
Számomra minden DT-sorlemezen van több vagy esetleg kevesebb fontos momentum, de nekem máig ez A lemez tőlük. Klasszikussá érett alapmű. 1997-ben találkoztam vele, már az elsőként megismert Awake után.
A cikkért minden elismerésem, méltó a tárgyához!
Idézet
 
 
+8 #4 Tóth József 2012-07-07 19:26
A legjobb lemezük,egyérte lműen! 20 év alatt sem tudtam megunni .Alapmű!
Idézet
 
 
+8 #3 feca 2012-07-07 10:52
Nálam az Awake a csúcs. Azzal ismertem meg a bandát és lettek örök kedvenceim. De IMages és a Scenes egyszerre befutó a második helyen. Nem sokkal lemaradva az elsőtől.
Zseniális!
Egyedül a Train.. lemezt nem szeretem elővenni. Az már a megjelenésekor jött be. És sajnos később sem.
Lehet, hogy érdemes lenne más producerrel dolgozni, mint anno? Nekem semmi bajom a korai lemezek hangzásával. Sőt!
Idézet
 
 
+11 #2 GTJV82 2012-07-07 10:22
Egyetértek, lehet vitatkozni az újkori lemezeik újszerűségén, de a minőségen soha.
Amúgy a rajongók szemében talán ez a legfontosabb alapművük, pedig legalább ilyen fontos és megkerülhetetle n mérföldkő az ezt követő Awake is!
Remélem arról is kapunk egy klasszikushock írást! :)
Mindkettő 10/10!
Idézet
 
 
+23 #1 Chris92 2012-07-07 09:56
Az új évezredben készült dolgaikat lehet vitatni, ezt nem. Megkerülhetetle n műfaji alapmű és életem egyik legmeghatározób b lemeze.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.