Shock!

február 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: A Dramatic Turn Of Events

Amint egy zenekar népszerűvé, sőt meghatározóvá válik, rögtön mindenki jogot formál arra, hogy megmondja velük kapcsolatban a frankót, az internetkorszak pedig csak ráerősített erre. A rajongók lényegében személyes tulajdonuknak tekintik kedvenceiket, innentől kezdve pedig már semmi nem lehet elég jó, de elég rossz se. Persze az ember már csak ilyen: családtagjaink, kollégáink, barátaink, szomszédaink életével kapcsolatban is birtokunkban van a bölcsek köve, tudjuk, hogy mit, mikor és hogyan kellene (kellett volna) csinálniuk annak érdekében, hogy minden tökéletesen alakuljon, persze szerintünk. Ilyenkor a legjobban a saját háza táján való sepregetésre érdemes felhívni az illető figyelmét, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy egy népszerű előadó ezt PR-okokból nem teheti meg.

megjelenés:
2011
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 93 Szavazat )

Nem mondhatja tehát sem John Petrucci, sem Mike Portnoy, hogy törődjön mindenki a maga dolgával: a Dream Theater belügyeihez senkinek semmi köze, ítéljenek a szétválás utáni zenei produktumok alapján, ne pedig azokkal a kiragadott mondatokkal és féligazságokkal foglalkozzanak, amelyeket a médiumok saját szájízük szerint tálalnak a slepp szarkavarásából táplálkozva. Persze ez azért mégsem ilyen egyszerű, és nemcsak a PR miatt, hiszen a belső ügyek, konfliktusok, személyes történések ugyanúgy rányomják bélyegüket a zenére is, mint a hétköznapi életre.

A magam részéről megértettem mindkét fél indokait, hiszen egy zenekar egyszerre munkahely, közös üzleti vállalkozás, házasság és baráti kapcsolat – ezeket külön-külön is nehéz menedzselni, nemhogy egyszerre. Úgy voltam tehát vele, hogy beszéljen a zene, jó dobos rengeteg van, de olyan, akivel emberileg is ki lehet jönni hosszútávon, annál kevesebb. És Mike Portnoy indokait figyelembe véve a levegőváltozás is legalább ennyire fontos. Persze az együtt maradt Dreamnek némileg nehezebb dolga van, hiszen a zenekar motorja távozott, de úgy gondolom, inkább a következő lemez lesz az, ahol érződni fog a sokat emlegetett felszabadultság és emberi összhang Mike Manginivel (koncertbeszámolók szerint a színpadon már most érződik). Amit viszont a sajnálatos események közben/után a stúdióban csináltak, tényleg nem több rutinszerű egy DT dalcsokornál, a maga csúcspontjaival és kevésbé erős pillanataival együtt, de mindenképp magas színvonalon. Elvégre aligha nevezhető épelméjűnek, aki ezen muzsikusok bármilyen produktumát egy rakás szarnak nevezi.

Objektíven a Dream nem tud hibázni, mellényúlni, és ez most sincs másképp – arról van csupán szó, hogy ezúttal megint egy kevésbé erős lemezt készítettek. A legutóbbinál mindenképp gyengébbet, de az Octavariumnál nem rosszabbat, amely anyagot én speciel a legkevésbé kedvelem az életműből. Más meg éppen azt kedveli. Az Images And Words érzést keresni pedig végképp értelmetlen: sem a zenekartagok, sem a közönség fiatalsága nem fog már visszatérni, és ez így van rendjén. Pont emiatt érdekes, hogy felfedezni vélek egy-két zenei visszautalást az Images világára, rögtön az On The Backs Of Angels elején felbukkan egy elég durván Pull Me Underre emlékeztető kis témázgatás, aztán ott van az a kis szintikiállás az Outrcryban, illetve a Lost Not Forgotten szólórésze, ahol kissé az említett klasszikus eposzainak hatását érzem. Egyébként pont ez utóbbi tétel az egyik kedvencem a lemezről, lévén a talán legjobban összerakott dal. Annak taglalását meghagyom az okosoknak, hogy hol és mit lehetne-kellene rövidíteni a dalokon, de összességében valóban nem érzem olyan baromi fontosnak, hogy egy prog metal lemez (illetve konkrétan ez) mindenáron 80 perces legyen. Ha tehát a kissé vontatott This Is The Life vagy a lemezzáró, teljesen jellegtelen és felesleges prüntyögés, a Beneath The Surface lemarad, abszolút nem lenne hiányérzetem. A pörgősebb darabok viszont, mint amilyen a már említett Lost, az Outcry, netán a Bridges In The Sky elviszik hátukon a gyengébb pillanatokat, és mivel a Beneath utolsó, szerencsére nem kell menet közben számot átugrani. Az ilyesminek amúgy sem vagyok a híve, és összességében azért kellően élvezetes az anyag ahhoz, hogy ez ne merüljön fel.

Röviden szólva: Dream Theater 2011 – egy anno műfajteremtő és újító, ma már ezt másoknak átengedő, egy bizonyos szintre régóta beállt zenekar sokadik lemeze a sorban az A Dramatic Turn Of Events. Jólesik meghallgatni és jól fog esni róla vitatkozni. Amivel nagyok lettek, azt nem veheti el tőlük senki – az pedig, hogy kinek mennyire tetszik, amit éppen frissiben csinálnak, tulajdonképpen teljesen lényegtelen.

 

Hozzászólások 

 
+2 #13 Janos 2011-09-23 16:35
Kedves Gérnyi Tamás,tény és való,a Systematic Chaos nem koncertre való.Eleve nem való koncertre az olyan zene,amit eldúdolni sem lehet javarészt,mivel főleg az agyadban hasít ezerrel.

A másik dolog,hogy rohadt nehéz hiba nélkül eljátszani,még nekik is.Valamint nem igazán való széles rétegek számára.Viszont én továbbra is azt mondom,hogy azokban az albumokban van a legtöbb munka,agy,kreat ivitás és csavar,és nekem pont ezektől az albumoktól DT a DT.
Idézet
 
 
+3 #12 Gérnyi Tamás 2011-09-22 20:56
Segítek: The Root Of All Evil, Sacrificed Sons, Never Enough, Panic Attack... :)
Sokkal változatosabb lemez mint az említett 2... a Black Clouds-ra elfelejtettek dallamokat írni, LaBrie is végi szinte csak középtartományb an énekel, no meg ha sötét atmoszféra akkor a Train Of Thought kenterbe veri.
A Systematic-ról meg BZ írt itt kiváló kritikát: van benne minden, mint a búcsúban, de minek? Messze a leggyengébb lemezük, nem véletlenül nem erőltetik élőben sem.
Szerintem az új lemez számai több elemzést érdemeltek volna 1 hasábnál, gyak. mindenről szól a cikk, csak a zenéről nem.. :(
Idézet
 
 
+8 #11 Palinkas Vince 2011-09-22 11:44
Több felvetésre:

A Black Clouds-nak a sötét atmoszféráját szeretem, a Chaost 5.1-ben érdemes meghallgatni, ami az Octát illeti, ott a These Walls nóta zseni, a többi most eszembe se jut, de asszem azon van amit legjobban utálok (I Walk Beside You)

Hát ennyi :)
Idézet
 
 
+2 #10 Janos 2011-09-22 09:06
Nem igazán értem a fanyalgó hangokat.Jó kis lemez ez,nagyon is jó.Kellett egy hét neki,de most már itt zúgnak a fejemben a dallamai.

Én a Scenes from a memory óta szeretem ezt az együttest.Aztán szépen elfordultam tőlük,míg a Systematic Chaos-tól újra szeretem őket,mert az az album fordulópont volt a zenekar történetében(ne kem nagyon pozitív),és az az út,amit azóta járnak,nagyon jó szerintem.Csak így tovább!!És imádom ezeket az albumokat,mikor Petrucci elborul,mikor Rudess prüttyög,mikor LaBrie "kiabál".Minél komplexebbek,mi nél elborultabbak,é n annál jobban szeretem őket,mert náluk az elvont részek is súlyos intelligenciát hordoznak.Úgyhogy,aki azt mondja,hogy a Systematic Chaos össze-vissza,az tényleg hallgasson bántóan egyszerű Octavariumot. Sajnos sokan hallgatják a DT-t,de kevesen értik.Ami az Images & Words óta történik velük,azt én úgy hívom,hogy fejlődés,mégped ig nagy,ha nem is mindig töretlen.

Nálam ez az album 9.0 pont,de idővel lehet,hogy több lesz.
A Scenes és a Black Clouds 10
A Systematic Chaos pedig 9.5.
Idézet
 
 
+1 #9 Gérnyi Tamás 2011-09-21 08:16
Tisztelt szerkesztő Úr! :)
Ha nem érti a "prüntyögéseket", javaslom hallgassa meg LaBrie szólóalbumait, és bizony, igen, Rudess-re úgy néz ki hatott Guillory modernebb játéka.
Egyébként szerintem nagyon jó lemez lett, sokkal szebbek, kidolgozottabba k a dallamok, még ha nem is 6-8 sávon, kórusban vették fel őket.
Érdekes, nekem az Octavarium-ra hajaz a lemez, ugyanis akárcsak az, ez is minden hallgatásnál egyre jobban adja magát. Pedig azt is hogy lehurrogták sokan, holott az egyik legjobb lemezük, és ezt a fanyalgók csak a 2005-ös Pecsa koncert, illetve a Score DVD után ismerték be.
Nekem tetszik a lemez, sok hallgatás kell hozzá, de pl. Rudess is sokkal bátrabban, sokszínűbben játszik.
Már vagy 4-5x meghallgattam és nekem mindig hamar elillan ez a 77 perc.
Idézet
 
 
+1 #8 TopFeri 2011-09-20 17:43
Én csak azt nem értem - ez most nem fikázás, és nem is az Images and Words visszasírása -, hogy miért nem használja James barátunk a hangját az utóbbi lemezeken? Merthogy még van neki - ez a mostani koncerteken bebizonyosodott . Most - amikor nem effektezett vokált hallunk -, akkor általában érces hangon "énekel" (inkább kiabál), ami szerintem nagyon nem áll jól neki, és az egész dalt, albumot hazavágja nálam. Illetve amikor mégis énekel, akkor is olyan siratós módon - nem tudok jobb szót rá. Az első dal tipikusan ilyen. Elhiszem, hogy haladni kell a korral (bár nem véletlenül hódít a retro), de nem így kellene... szerintem.
Idézet
 
 
+1 #7 mrataxi 2011-09-20 14:38
Idézet - feca:
A hangzás nekem sem tetszik. Érdekes, hogy erről egy általam olvasott kritikában sem írtak.


fura, mert nekem például az tűnt fel először (azon túl, hogy tetszett amúgy a zene)
Idézet
 
 
#6 feca 2011-09-20 14:37
A hangzás nekem sem tetszik. Érdekes, hogy erről egy általam olvasott kritikában sem írtak.
Idézet
 
 
-4 #5 M 2011-09-20 13:05
nálam mindig két dolog jut eszembe erről a zenekarról:
1., maszturbálás (zenei értelemben)
2., nagyon jól játszanak a hangszereiken, de (jó) zenét írni nem tudnak
(ja és persze ez az én magánvéleményem )
Idézet
 
 
-4 #4 mrataxi 2011-09-20 09:03
ezt speciel dobgéppel is megcsinálhatták volna (akárcsak a mai metal lemezek túlnyomó többségét), ehhez a mesterséges hangzáshoz nincs szükség dobosra (persze élőben más a helyzet)
Idézet
 
 
+5 #3 feca 2011-09-20 08:40
Az Inner Turbulences cucc óta úgy vagyok a DT lemezekkel, hogy:
1. még mindig kedvenc bandám
2. meghallgatom mindegyik új lemezüket
3. a későbbiekben legritkább esetben érzem azt, hogy elő is vegyem őket. Max. 1-1 dal erejéig.
4. az új sokadik hallgatásra sem jött be. Nincsenek karakteres dalok rajta, emlékezetes témával. Azért az Outcry és a Lost Not Forgotten királyság!
5. szerintem most nem fogom hallgatni egy darabig és majd 1-2 hónap múlva újra előveszem. Hátha más hangulatban jobban eltalál! :)
Idézet
 
 
#2 robidog 2011-09-20 08:31
Nem és nem értem ezt a hype-ot e köröl a banda körül.
Ha egy kezdő zenekar tesz elénk egy ilyen középszerű lemezt kutyát nem érdekelné!
Pedig próbáltam megszeretni, de nem ment egész egyszerűen elalszok rajta, pedig mondjuk a Pink Floyd legelborultabb dolgait is szeretem!
Az egészben az a legszomorúbb hogy ezek a zenészek sokkal többre lennének hívatottak a képességeik alapján, és erre tessék a Metropolis II. óta ez a sokadik középszerű albumuk!
Idézet
 
 
+4 #1 Gérnyi Tamás 2011-09-20 07:54
Érdekes, hogy pont a dallamosabb/szellősebb albumaik (Falling Into Infinity, Octavarium, vagy éppen ez) osztják meg leginkább az embereket.
Pedig ezek a lemezek lassabban érnek, de mint a jó tartós kapcsolat esetén, sokkal tovább is tartanak.
Ahogy pl. szerintem az Octavarium is sokkal jobb, mint az össze-vissza Systematic Chaos vagy a Black Clouds, ez a lemez is messze túlmutat az előbb említett előző 2-n.
Ha a Black Clouds 8-ast kapott itt, nálam ez inkább 8,5 - 9 körül mozog. Hogy miért?
Egyszerűen a sokkal több és jobb dallamok miatt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.