Shock!

április 13.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Candlemass: Nightfall

candlemass_1Mivel Candlemass-klasszikunk még nem volt, talán helyénvaló volna a debütalbummal kezdeni, pláne hogy az Epicus Doomicus Metallicus címében is egy komplett műfaj keresztapjává teszi a svédeket. Ugyanakkor mivel pár éve újra belépett a Végzet Ajtaján eredeti énekesük, aki azelőtt csak az említett anyagon hallatta jellegzetes és három évtized alatt előnyére érett, jellegzetes hangját, és akinek esze ágában sincs elhagyni az Omega Kört a Vakok Hídján át, a friss jubileumi újrakiadás kapcsán érdemes lehet kicsit a második lemeznél elidőzni.

Ez sem kevésbé jelentős alapmű, és szintén debüt, mégpedig Bron Jan Alfredo (alias Messiah) Marcoliné, aki a mai napig a Candlemass legklasszikusabb énekesének és ebbéli minőségében sokak számára a zenekar Hangjának számít. Felesleges ezen vitatkozni, objektív füllel könnyen tarthatjuk kissé túl teátrálisnak az előadásmódját manapság, de hangterjedelme, dallamérzéke és egyéb érdemei egyaránt elvitathatatlanok, vele lett az a Candlemass, ami.

megjelenés:
1987. november 9.

kiadó:
Axis
producer: Candlemass

zenészek:
Messiah Marcolin - ének
Leif Edling - basszusgitár
Lars Johansson - gitár
Mats Björkman - gitár
Jan Lindh - dobok

játékidő: 46:29

1. Gothic Stone
2. The Well Of Souls
3. Codex Gigas
4. At The Gallows End
5. Samarithan
6. Marche Funèbre
7. Dark Are The Veils Of Death
8. Mourners Lament
9. Bewitched
10. Dark Candles

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

A városi legenda szerint Marcolin „meghallgatása″ úgy zajlott, hogy felhívta Leif Edling zenekarvezetőt és a capella beleénekelte neki a Solitude-ot a kagylóba. Sztorinak jó és akár még igaz is lehet. Persze ha tudjuk, hogy Messiah svéd anya és olasz (velencei) apa gyermeke, máris érthető zsigeri vonzódása a teatralitáshoz és rögtön nem akkora hülyeség „operásnak″ nevezni a stílusát. Sőt, ha a doom metal egy opera, akkor ő volt a buffo. A vibratókat kétségtelenül túltolta kissé, de vitathatatlan, hogy egyénisége mind lemezen, mind élőben rengeteget tett az összképhez és utóbbi tekintetében figurája némi komikumot is tudott kölcsönözni a rideg skandináv szigornak, ami egyáltalán nem vált a zene hátrányára. És bár bizonyára vannak, akik másképp gondolják, arról sincs szó, hogy elbohóckodta volna a dolgot, mert ahol komoly és drámai hangvételre volt szükség, ott ültek ezek a hangulatok is. Persze stílusa hiába tekinthető hagyományos metáléneklésnek, befogadhatóságát nemcsak a gyakori, modoros hangszálrezegtetés, hanem az időnként kissé jajveszékelő, siratóasszony-jelleg is megnehezítheti kissé azok számára, akik nem fogékonyak a doomra.

Na de ha valaki mégis fogékony! A gyászosan kántáló bömbölés, a sabbathos riffek (az eredeti utáni legautentikusabbak, nem véletlenül sikerült magát Tony Iommi mestert is vendégszereplésre bírni évtizedekkel később) és persze a történetmesélős, borongós-pókhálós, középkori-gótikus-fantasy-horror mix szövegvilág különleges atmoszférát teremtenek, amire sötét lelkű és romantikusan érzelmes rockerek egyaránt rá tudtak hangolódni és tudnak ma is. Persze nem a kor sztenderdjeinek megfelelően rendkívül mulatságos Bewitched videóklipből kell kiindulni, amely nem mellesleg a később igen komoly rendezői pályát befutott Jonas Akerlund első „filmes″ és a mayhemes Dead egyetlen „színészi″ munkája volt (na tessék, e tekintetben is debütről beszélhetünk, a hab a tortán pedig az, hogy a szélesebb közönség itt ismerhette meg a „doomdancinget"). De koncentráljunk inkább a Nightfallon hallható zenére és a tematikára, amely nagyon is komolyan vehető-veendő. Tokkal-vonóval az egész, úgy, ahogy van.

candlemass_4

Mert mivel is szembesülünk itt? Gyönyörűen igényes artwork (Thomas Cole angol-amerikai romantikus festő egyik műve alapján), mai füllel is korrekt hangzás és lassú, de mégsem vontatott és jó értelemben slágeresnek nevezhető svéd heavy metal a legjobb Black Sabbath-hagyományok szerint. Amikor először hallottam ezt a zenét az 1990-es keltezésű koncertlemezen (nyilván nem a megjelenés idején, hanem jó tíz évvel később), még csodálkoztam is, hogy ez mitől „doom″, mert addigi fogalmaim szerint az említett műfaj valamiféle lelassított death metalt jelentett, itt pedig „rendes″, igen jó énekhang, fogós riffek, változatos tempók és villantós, kimondottan figyelemreméltó hagyományos gitárszólók voltak hallhatók. Egy életre megvett magának ez a stílus és lelkesen ismerkedtem, ismerkedem ma is a hasonló zenékkel: szerencsére van belőle rengeteg, nem meglepő módon a svédek a legerősebbek benne. Ha pedig most ránézek a Live album dallistájára, az is szemet szúr, hogy az intró-outró-átkötőket és egyetlen dalt leszámítva a teljes Nightfall szerepel rajta. Nem tudom, azt az árva Mourner's Lamentet játszották-e valós időben, de kár, hogy lemaradt, mert így a dal sorsa az alulértékeltség lett, pedig semmivel sem gyengébb, mint a többi (igaz, a 2002-es reunionnál aztán leporolták). Persze az album egészébe tökéletesen illeszkedik, emiatt (is) érdemes egyben hallgatni az egészet.

Ahogy már utaltam rá, összesen hat dalt tartalmaz a lemez, de ezeket összefűzték intrókkal, közjátékokkal, amelyek abszolút nem feleslegesek, ám nem is keltik erőltetett zenefolyam hatását. Tökéletesen eltalálták őket: a Gothic Stone tulajdonképpen egy nyitány, amiből kifejlődik a monumentálisan málházós Well Of Souls, ami aztán megmaradt koncertnyitószámnak, nem véletlenül (a Live is ezzel kezdődik), a Codex Gigas tömény iommizmusból alakul át indulószerű átkötővé, az At The Gallows Endben pedig csúcsra járatják a történetmesélést. Ez a halálraítéltes dalszöveg, ha nem is vetekszik a Hallowed Be Thy Name-mel, rögtön utána következik a tematika klasszikusai között, a lírai részeket felváltó zakatolások pedig nagyon jól aládolgoznak a komor mondanivalónak. Itt emelném ismét ki a szólókat, amelyek mindenhol szenzációsak, a mai napig nagyon sokat tesznek hozzá a Candlemass különlegességéhez, és Lars Johansson e téren bizony nagyon is alulértékelt zenész. Sok szerepe van abban, hogy doom létére sosem tud unalmassá válni ez a bizonyos szempontból elég szűk keretek közé szorított stílus. És persze a korai időkben is törekedtek a változatosságra is: említettük többször a tempókat, a sok dallam sem véletlen, már ekkoriban is voltak náluk billentyűs színesítések és egyéb hangszerelési finomságok, például a Chopin-féle Gyászinduló feldolgozása sem hat elcsépeltnek középtájt.

candlemass_2

A Samarithan ólomlábakon húzza magával a hallgatót, bár a szólónál itt is felgyorsul kicsit a tempó, a szöveg pedig zseniális. A Dark Are The Veils Of Death indítása egyenesen az Into The Voidot idézi, de aztán power metalos környezetben értelmezi újra a sabbathi szigort. Ugyanilyen újraértelmezés történik a már említett Mourner's Lamentben is, de ezúttal az Electric Funeralé, ami már csak a feldolgozhatatlan halálesetet taglaló szöveg miatt is torz módon pikáns, a középrész pedig itt is kicsit betempósodik. A Bewitched talán a legslágeresebb tétel, a klipválasztás tehát nem volt véletlen, a Black Candles outró pedig kimondottan metallicás levezetés, ami ízlésesen zárja le az albumot. Ez a 46 perc tényleg hibátlan.

Igazság szerint volt egy olyan ötletem is, hogy a kerek évforduló miatt a következő, Ancient Dreams címet kapott, 1988-as lemezzel együtt emlékezzek meg a Candlemass hőskoráról, de azt az anyagot sokkal kevésbé kedvelem. Érződik rajta az „addig ütni a vasat, amíg meleg″-effektus, a Nightfall kidolgozottságához képest összecsapottnak hat, sokkal gyengébben szól (részben a dobgépgyanú miatt, de a gitárok sem az igaziak), és bár minden ízében Candlemass, valahogy a dalok sem annyira egységesen erősek. Az egy évvel későbbi Tales Of Creationnel nagyrészt sikerült kiköszörülni a csorbát és tulajdonképpen így tényleg a Live mint best-of gyűjtemény tekinthető a csapat addigi legjobb albumának.

candlemass_5

A ′90-es évek aztán kicsit zavarosan alakultak, először az énekescsere, aztán a zenei stílus módosítása jelentett radikális váltást. Bár tegyük hozzá, a Thomas Vikströmmel készült 1992-es Chapter VI. objektíven nézve is baromi jó anyag, zeneileg előrelépést jelentett és simán elkészülhetett volna Messiah-val is. Azért is gondolom, hogy nem zenei ellentétek vezettek a váláshoz, mert akkoriban ő maga is kicsit progosabb irányba fordult a Candlemassban szintén megfordult Mike Weaddel a Memento Moriban és nem mellesleg onnan is kikerült egy időre, hogy aztán visszatérjen. Ezt – mint közismert – anyazenekarával is eljátszotta aztán újra. Később viszont, az amúgy igen sikeres 2005-ös lemezt és turnét követően semmi érdemlegeset nem csinált, amit már csak azért is furcsállhatunk, mert még a Therionnal is kooperált, ahova aztán éppen Vikström került be hosszabb időre. Leif Edling azonban a körülményektől függetlenül töretlenül alkotott és alkot a mai napig, és ennek köszönhetően a Candlemass családfa ma már több egykori és most is aktív zenekart jelent az anyabanda mellett: Abstrakt Algebra, Krux, Avatarium, The Doomsday Kingdom. Ezek mindenkori tagságai között igen nagy és elég gyakori az átfedés.

Lehet azon vitatkozni, hogy érdemes volt-e két teljesen más stílusú lemezt kiadni az eredeti névvel (Dactylis Glomerata – 1998, From The 13th Sun – 1999), de ennyi év után már ennek sincs jelentősége, hiszen egyrészt színvonalas muzsikát rejtenek azok is, másrészt ma már minden Edling-projekt külön szálon és néven fut. Az is rég kiderült, hogy igenis van élet Messiah második távozása után is. Még csak azt se mondhatjuk, hogy az újabb zenék nem érnek fel a régiekkel, mert némelyikük nagyon is felér. De fontos ismerni és saját korában elhelyezni a korai időszakot, főleg hogy a ′90-es évek elejétől létrejött metálzenék gyakorlatilag minden ágára hatott a Candlemass első négy albuma a doomon túl is.

candlemass_3

 

Hozzászólások 

 
#8 legopizza 2023-04-01 16:35
Bewitched klippben Dead(Pelle) az a szőke arc aki nyitott szájjal kicsit meg-meginogva ácsorog a többiekkel együtt és pont ő az akinek Messiah eléggé neki támaszkodik amitől Dead majd felborult. :)
Idézet
 
 
#7 Gabe von Buddah 2023-03-30 13:46
Kevés albumok egyike (nekem), ami szellemi alkotás létére, szinte fizikai jelenléttel rendelkezik. Illata, íze van, a riffeket szinte látni, ahogy kavarognak. Na de nem akarom itt játszani az esztétát.
Tökéletes egységet képez a hangzás, a borító, a hangulat és az ember szinte ott érzi magát abban a csónakban a viharfelhôk között. Hatalmas kedvenc.
A világ legjobb riffje/doom dala a Solitude, de mint album, szerintem ez sokkal jobb az elsônel.

Részben off:
https://www.youtube.com/watch?v=o_R4mJ_YVEE

Nem vagyok túl nagy Ghost fan, de szerintem a Nameless Ghoul név ellenére, ez talán Tobias lehet és nagyon érdekes, amit a Candlemass-rol és a Live albumról mond (2:05-tol).
Idézet
 
 
#6 ntsouth 2023-03-28 21:17
Szintén a '90-es koncertlemez volt az első találkozásom a zenekarral, azóta is etalon a Candlemass- és a live albumok között is.
Idézet
 
 
#5 Acélfotel 2023-03-28 19:24
Epikus doom metalban ennél jobb lemez nem készült,
de vele egyszíntű is alig.
Idézet
 
 
#4 The_Sentinel 2023-03-28 16:11
Nálam is az utolsó működik a legkevésbé valamiért. Pedig akarnám szeretni, és tényszerűen nem is rossz, de valami hiányzik belőle mégis.

A Door To Doom viszont baromi jó volt.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2023-03-28 15:15
Hatalmas fan vagyok, az első 4 album úgy klasszikus ahogy van, nálam amúgy elsőtől negyedikig csökkenő sorrendben (de mindegyiket kurva jónak tartom), Vikströmös Chapter VI-et is (mekkora epikusság végig...), és később a visszatérést is Marcolinnal, később Levénnel és Rob Lowe-val is. Ez a banda dolgozott a 3 legjobb doom metal énekessel.

Ez egy alapmű.

Az utolsó album viszont öreges, viszont az nem ide tartozik.
Idézet
 
 
#2 The_Sentinel 2023-03-28 12:35
Nálam a Chapter Six-szel együtt/bezárólag 9,5-10/10 mindegyik.

A Dactylus/13rd Sun kettős nekem ufó, aztán a visszatérés óta 10/10 pontos a 2005-ös, és mondjuk 8,5-9,5/10 közt mozog a többi.

Krux kurva jó volt, The Doomsday Kingdom dettó.
Idézet
 
 
#1 Asidotus 2023-03-28 11:09
akár kockával is dobhattál volna, melyik lemezről írsz, mindegyik ide való :)
A maga idejében mennyire más volt ez a zene, mint a többi. A thrash felfutásának közepén jelent meg, és mégis, mennyire tetszett
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.