Shock!

február 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

DIO: Holy Diver

0525dio1Május 16-án már három éve volt annak, hogy elhunyt minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású hard rock/metal énekese, Ronnie James Dio. Az egykori Rainbow és Black Sabbath frontember nélkül a színtér már soha többé nem lehet olyan, mint amilyen vele volt, Dio azonban nem kizárólag a két korszakos legendában alkotott maradandót, hanem szólóban is: gyakorlatilag három egymástól teljesen független történetből hozta ki a lehető legtöbbet, és három csapattal mászta meg a csúcsokat. Önálló zenekara, a DIO éppen harminc évvel ezelőtt, 1983. május 25-én jelentette meg első albumát, a Holy Divert, amely – főleg Amerikában – egy újabb, fiatalabb közönségréteggel ismertette meg az énekes nevét.

megjelenés:
1983. május 25.
kiadó:
Warner / Vertigo
producer: Ronnie James Dio

zenészek:
Ronnie James Dio - ének, billentyűk
Vivian Campbell - gitár
Jimmy Bain - basszusgitár, billentyűk
Vinny Appice - dobok

játékidő: 41:36

1. Stand Up And Shout
2. Holy Diver
3. Gypsy
4. Caught In The Middle
5. Don't Talk To Strangers
6. Straight Through The Heart
7. Invisible
8. Rainbow In The Dark
9. Shame On The Night

Szerinted hány pont?
( 49 Szavazat )

Ronnie James Dio úgy kezdett szólókarriert a '80-as évek elején, hogy előtte két zenekarral is meghatározó, örökérvényű teljesítményeket tett le az asztalra. A Rainbow soraiban készített három albuma, a debüt, a Rising és a Long Live Rock'N'Roll a '70-es évek második felének legfantasztikusabb hard rock mesterművei közé kívánkozik, utána pedig úgy sikerült új lendületet adnia a Black Sabbathnak, hogy gyökeresen eltérő karakterként állt helyt a zenekar élén egy pótolhatatlannak tűnő frontember posztján. Az 1980-as Heaven And Hell és az 1981-es Mob Rules lemezeket nem csak a szakma imádta, hanem a közönség is, és úgy tűnt, a zenekar megállíthatatlan Dióval a fronton. Az élet azonban mégis más irányba vitte az énekest: a Live Evil című koncertalbum keverési munkálatai okán végleges kenyértörés következett be Tony Iommi és Ronnie között. Dio: „Rendkívül buta félreértések történtek akkortájt. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, de nem én voltam az, aki annyit drogozott akkoriban, a kábítószerek pedig tönkretesznek bizonyos emberi dolgokat. Amikor a koncertlemezt kevertük, az egyik este csak Vinny Appice és én voltunk lent a stúdióban, a hülye hangmérnök meg azt mondta Tonynak, hogy feljebb nyomtuk az éneket és a dobokat, a gitárokat meg lehalkítottuk. Ő elhitte a dolgot, mi pedig hiába magyaráztuk neki, hogy egyszerűen csak hallgatgattuk az elkészült élő felvételeket, mert Tony életében elég nagy szerepet játszottak akkoriban a kábítószerek, és könnyen el is hitettek vele egyes dolgokat. Erről azonban nem én tehettem, és nem is Vinny Appice." Iommi: „Ronnie magához akarta ragadni a teljes irányítást, holott a zenét mi írtuk Geezerrel, tehát csakis mi tudhatjuk, hogyan kell szólnia. Ennek egyszer és mindenkorra véget kellett vetni."

Noha néhány évvel később mindkét fél elismerte, hogy méltatlanul viselkedett, és ostobaságokat nyilatkozott a másikról, a kocka el volt vetve: Diónak nem volt más választása, mint szólókarrierbe kezdeni. Az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy Vinny Appice dobos vele tart majd az úton, a ritmusszekciót pedig régi Rainbow-beli cimborája, Jimmy Bain tette teljessé. A legkritikusabb poszt persze a gitárosé volt, mivel Ritchie Blackmore és Tony Iommi után nem lehetett akárkit bevenni a csapatba: maga az énekes is tudta, hogy akárkit is állít maga mellé, az illetőt óhatatlanul is a két gigászhoz mérik majd. Ronnie és a menedzseri tisztet is betöltő felesége, Wendy az elejétől fogva egy fiatal gitárosban gondolkodott, és választásuk az első körben Jake E. Lee-re esett, akit a Rough Cutt nevű fiatal Los Angeles-i csapatban ismertek meg. A banda menedzsere ekkoriban Wendy volt, Ronnie pedig producerként is jegyezte a banda pár korai, válogatáslemezekre szánt dalát. A Lee-vel való együttműködés ugyanakkor nem tartott sokáig, miután a gitáros 1982 végén visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Dio legfőbb mumusától, Ozzy Osbourne-tól, hogy álljon az elhunyt Randy Rhoads helyére. (Érdekesség, hogy a Rough Cuttban Lee-t ekkor az a Craig Goldy váltotta, aki évekkel később szintén Dio mellett kötött ki.)

0525dio3Lee távozása kellemetlen kényszerhelyzetbe hozta Ronnie-t, szimata azonban nem csalta meg: egy rövid, de annál intenzívebb kereső szakasz után végül egy fiatal, ír származású gitárost vett be a DIO elnevezésű szólócsapatba Vivian Campbell személyében. A zenész azelőtt a Sweet Savage nevű brit heavy metal bandában játszott (erre a csapatra leginkább a Metallica által feldolgozott Killing Time dal miatt emlékszik az utókor), és villámgyorsan kiderült, hogy ideális megoldást jelent – még annak ellenére is, hogy 1983 elején történt csatlakozásakor a leendő első DIO album dalainak gerince már készen állt. Valószínűleg sosem tudjuk már meg, pontosan mennyire volt benne Lee keze ezekben a dalokban: Vinny Appice egyes nyilatkozatai szerint léteznek vele korai próbatermi felvételek, ezek azonban sosem kerültek elő, pedig bizonyára sok minden kiderülne belőlük. Jake mindenesetre többször is azt állította az évtizedek során, hogy az egyik elsőként megszületett dal, a Don't Talk To Strangers fő riffjét teljes egészében ő hozta, és az is biztosnak tekinthető, hogy mire Campbell képbe került, emellett már a Holy Diver és a Rainbow In The Dark is készen állt. Dio mindenesetre azonnal látta, hogy Vivian személyében igazi aranytojást tojó tyúkra lelt: „Fantasztikus idők voltak azok, minden tökéletesen klappolt, minden részlet a helyére került. A próbák elképesztően kreatív légkörben zajlottak, és a lemezfelvételek ugyanilyen simán és gördülékenyen haladtak. Mindenki a lehető legjobbat akarta kihozni az albumból, és tényleg hittünk abban, amit csináltunk. Alig vártuk, hogy végre elkészüljön az anyag, és az emberek is meghallgathassák."

Akárhogyan is állt végül össze a lemez végső dallistája, annyi bizonyos, hogy az 1983. május 25-én kiadott Holy Diver kilenc számából ötnél már Campbellt is társszerzőként tüntették fel, Lee neve pedig – természetesen – sehol sem szerepelt. Dio a korábbi bandáiban történteken okulva kihasználta, hogy itt végre teljes egészében ő a főnök, és producerként is irányította a munkálatokat. Zenei elképzelései a kezdetektől fogva egyértelműek voltak: „A Rainbow dallamvilágát akartam kombinálni a Black Sabbath súlyával, keménységével. Európai stílusú heavy metalt szerettem volna játszani a saját kis dallamaimmal, és egyben túl is akartam lépni azt a határt, amelynél a Black Sabbath a Mob Rules album után megtorpant."

0525dio5Elsősorban személyes ízlés és megítélés kérdése, hogy sikerült-e átlépni ezt a határt a Holy Diverrel vagy sem, egy dolog azonban biztos: Dio és társai minden ízében maximális teljesítményt tettek le az asztalra a lemezzel. A zene valóban a Rainbow és a Black Sabbath metszéspontján helyezkedett el, de Campbell szikrázó gitárjátéka alapvetően tért el mind Blackmore, mind Iommi stílusától: mindkettejüknél modernebben, napfényesebb stílusban hozta magát, amivel új dimenziókat adott a daloknak. A zenén persze itt-ott hallatszott, hogy a témák még a következő Sabbath anyagra íródtak, és Dio jellegzetes fantasy-szövegei is megmaradtak, ám az album összességében mindkét elődzenekarnál korszerűbben dörrent meg. A mai fejjel is ütős, erőteljes megszólalás csak kiemeli ezt, ami bizonyos szempontból azért paradox, mert maga a hangzáskép egyértelműen a '70-es években gyökerezett a gőzmozdonyként dohogó ritmusszekcióval és száraz, a '80-as évek szétvisszhangosításától mentes jellegével.

A lemez a tempós Stand Up And Shouttal kezdődik, amely dinamikáját és riffjét tekintve egyértelműen Rainbow emlékeket idéz, ám Campbell még így is gyökeresen új fazont ad neki virtuóz, az 1983-as standardekhez képest kimondottan űrkorszaki játékával és megszólalásával. Ez azonban csak amolyan felvezetés, bemelegítés minden idők egyik legismertebb heavy metal himnuszához, a Holy Diverhez, ahol a misztikus intró után berobbanó pattogós ütemű riff egyértelműen a '80-as évek egyik legemblematikusabb rock gitártémája. A szolidan, középtempóban galoppozó témák elsődleges funkciója azonban még így is végig az, hogy minél inkább kiemeljék Dio ezerszínű, páratlan erejű hangját és dallamait. Ez egyébként az egész lemezre jellemző, és bizonyosan a DIO első időszakának egyik fő fegyverténye volt: a dalokban mindenki megmutathatta magát, a főszerepet mégis Ronnie játszotta, ám mindenféle egománia nélkül uralta az összképet. Példának okáért Campbell is ismét óriási szólót villant a számban, amelynek méregfogait még a hozzá forgatott egészen rettenetes, low-budget Conan-utánzat klip sem volt képes kihúzni.

Az epikus, történetmesélős címadó után érkező Gypsy inkább kirobbanó, lendületes darab, igazi arénákba kívánkozó heavy metal: az okosan tekergő verzeriffek, a fogós bridge és a szimpla, de nagyszerű refrén révén mindig is ez volt az egyik kedvencem az albumról, pedig ma már az inkább feledésbe merült témák közé tartozik innen. A Caught In The Middle már-már AC/DC-sen szimpla hangokkal kezdődik, majd Vivian teker egyet a témán, így egy némileg könnyedebb, de Ronnie hangjának köszönhetően újabb drámai ívet leíró darabot kapunk ismét katartikus bridge-dzsel és szenvedélyes kórussal – újabb favorit, újabb kevésbé nyilvánvaló szerzemény a lemezről, igazán megérdemli a figyelmet. A csodaszép lírai bevezetőből kibontakozó Don't Talk To Strangers riffje tényleg nagyon Jake E. Lee-ízű, ezt kár is lenne tagadni, simán el tudom képzelni, hogy valóban tőle származott. Maga a dal nyugtalanabb légkörű az előző kettőnél, és az egykori B oldal zárásaként igazi csúcspontot jelent az albumon, Campbell is megint hatalmasat brillírozik benne. A Straight Through The Heart Appice dobbevezetőjével indul, súlyos riffje valahol a Sabbathot idézi, de Vivian elfacsart témái ezt is teljesen másfelé viszik el – itt bizony tisztán hallatszik, hogy Dimebag Darrell és Zakk Wylde is rengeteget tanult erről az albumról, még ha kicsit másképp mondták is fel a leckét... Maga a szám egyébként nem egy refréncentrikus darab, olyannyira, hogy a riff előbb is rögzül az énektémáknál.

0525dio2

Ugyanez az Invisible-re is áll, amely három évtized távlatából minden bizonnyal az album legkevésbé ismert dala, pedig egy szemmel sem marad el a többitől. A csapat már a sejtelmes szépséggel építkező, nyugodt bevezetővel is gúzsba köti a hallgatót, főleg, miután Ronnie egy egészen sajátos, cseppet sem nyilvánvaló dallamot kanyarít rá, ráadásul több sávon. A folytatás ugyanakkor itt is málházós, metalos riffelésbe torkollik, a hangulat morózus, ám mégis pozitív energiával telített. A Rainbow In The Dark a lemez egyértelműen legslágeresebb témája, ami elsősorban a jellegzetesen '80-as évek-beli megszólalású billentyűtémának köszönhető. Lehet mondani, hogy mai fejjel kissé archaikusnak tűnik, a dal azonban kiirthatatlanul eszi be magát az agyba, a riff zseniális, Dio pedig ismét valami egészen elementárisan hozza benne magát. Érdekes húzás, hogy ezután a legsúlyosabb témával, a Shame On The Nighttal zárnak, amelynek alapjait érzésem szerint még egészen biztosan a Black Sabbathba szánhatta Ronnie: sötéten, már-már doomosan menetelő tétel ez, amelyet azonban még így is áthat valami meseszerű, elvarázsolt hangulat. Újabb mestermű itt a végén.

A Holy Diver borítója, amelyen a csapat kabalafigurája, Murray éppen rútul elbán egy pappal, természetesen kiváltott némi ellenérzést Amerikában, akárcsak a banda logója, amely megfordítva a devil szót adta ki (Ronnie szerint csak véletlenül, de hát ugye ki tudhatja ezeket biztosan...), de mindez nem számított. Az albumot a kritika nagyon jól fogadta, és korrekt helyezésekkel debütált a listákon is: a Billboard Top 200-on az 56. pozícióban nyitott, Nagy-Britanniában pedig a 13. helyig verekedte magát. Dio 1983 júliusában kezdte meg a lemez turnéját, kiegészítve csapatát az újfent a Rough Cuttból lenyúlt Claude Schnell billentyűssel. (Igaz, Schnell ezeken a korai turnékon csak a színpad szélén játszott, csak két évvel később hozták ki úgymond a frontra, mindenhonnan normálisan látható helyre.) Az énekes már az első állomáson, a kaliforniai, akkoriban nagyjából ötvenezer lakosú kisvárosban, Antiochban azzal szembesült, hogy izzik körülötte a levegő: „A koncert előtt fogalmunk sem volt, mi sül ki majd ebből az egészből, hiszen éppen az első lemez megjelenése után álltunk, akkor indult minden. Valaki azt mondta, hogy Antiochban, a Concert Barn nevű helyen játszunk majd. Sosem jártunk még arra azelőtt, a busz odavitt minket. Emlékszem, haladtunk, kanyarogtunk, és egyszerűen semmit nem láttunk, nem történt semmi, nem volt ott senki. Mivel a Sabbathban azelőtt emberek tízezreinek játszottam, azt mondtam magamnak: na, ez egy vicc... Tényleg idáig jutott az életem? Megnéztük a helyszínt, ahol nem voltak túl sokan, így aztán mivel még elég korán volt, elmentünk kajálni, majd az öltözőbe, ami valamilyen konténer volt a színpad mögött. A következő dolog, amivel szembesültem, az volt, hogy a deszkákon állunk, és ott tombol háromezer ember. Azonnal megdöntöttünk minden korábbi és későbbi helyi rekordot, ami elképesztő érzés volt. Ez volt az első koncertünk a zenekarral, kizárólag a lemez anyagát tudtuk, meg persze begyakoroltunk pár Sabbath és Rainbow nótát is. Még szerencse, hogy azok is ott voltak a tarsolyunkban... Sosem felejtem el azt az estét, mert egyike volt életem karrier-definiáló momentumainak."

0525dio4A DIO ezt követően gyakorlatilag megállás és szünet nélkül turnézott egészen a következő év januárjáig. Amerikában egy sor közös koncertet adtak az ekkoriban épp karrierje mélypontján lévő Aerosmith legénységével, előzenekarként pedig a Rough Cutt és a szárnyait bontogató Queensryche is rendszeresen fellépett előttük. Első európai koncertjüket Doningtonban, a Monsters Of Rock fesztiválon adták, ahol abban az évben a Whitesnake játszott headlinerként, a DIO pedig – elsőlemezes bandaként – alulról a második helyre szorult, ám a közönség euforikusan fogadta a bandát: mindent elárul, hogy még a korszak egyik legelementárisabb, legarcbamászóbb koncertcsapatának, a Twisted Sisternek sem akadt közvetlenül utánuk könnyű dolga. (A buli felvétele végül csak Ronnie halála után jelent meg hivatalosan.) A csapat lendületével semmi sem versenyezhetett, ráadásul folyamatosan pattogtak a szikrák a dalszerzés tekintetében is: miután 1984 elején befejezték a Holy Diver turnéit, szinte azonnal stúdióba mentek, hogy felvegyék a The Last In Line című folytatást. Az elődje színvonalához méltó, még direktebb, lendületesebb megközelítésű anyag az év júliusában jelent meg: én talán egy fokkal még jobban is szeretem ezt a lemezt, mint a Holy Divert, sikere pedig úgyszólván előre programozott volt. Az anyag mindössze két hónap alatt átlépte az Egyesült Államokban az 500 ezres eladási példányszámot, és ekkorra a Holy Diver is kiérdemelte az ezért járó aranylemez fokozatot. Utólag mindkét album platinává érett a tengerentúlon. Mindez azt jelentette, hogy Ronnie messze túlszárnyalta Amerikában a Rainbow-korszak eredményeit, és a távozása után teljesen demoralizálódó Black Sabbath sem versenghetett vele a továbbiakban.

Szomorú fordulat, hogy ha nem is mélyen, de a felszínen ekkor már megjelentek a repedések Dio és a felállás másik zenei oszlopa, Campbell között, amelyek végül a gitáros eltávolításához vezettek a harmadik közösen készített album, a még mindig erős, de két elődjével már fel nem érő 1985-ös Sacred Heart után. Ezek hátterében jelentős mértékben üzleti nézeteltérések álltak – Wendy Dio szerint Vivian ugyanannyi pénzt akart, mint maga Ronnie –, de generációs feszültségek is jelentkeztek az énekes és a gitáros között (ne feledjük, Dio ekkor már negyvenes éveinek elején járt, vagyis tényleg az apja lehetett volna Viviannek). Campbell: „Minden énekes erős egóval rendelkezik, és szükségük is van erre. Ronnie-val személyes szinten kétségtelenül akadtak problémáink. Eleve elég sokáig az ő házában laktam abban az időszakban, ami különös volt, mivel nagy generációs űr tátongott közöttünk. Jóval öregebb volt nálam, és kicsit olyan érzésem volt, mintha a saját apámmal vagy még inkább a mostohaapámmal zenélnék egy csapatban. Az üzleti részt tekintve pedig nem tudtunk közös nevezőre jutni. A felesége, Wendy szerintem nem volt igazán jó menedzser, és hozott pár olyan döntést, ami Ronnie karrierje szempontjából is szörnyű következményekkel járt. Ő viszont nem akart tengelyt akasztani Wendyvel, így ilyenkor meg kellett adnunk magunkat. Zenészként kizárólag az elismerés hangján tudok szólni Ronnie-ról, de ezt leszámítva mindkettőnk számára kemény időszak volt az. Állandóan harcoltunk egymással, de közben állati jó muzsikákat írtunk közösen, ezt senki sem tagadhatja." Vinny Appice: „Az egész ellentét üzleti okokból fakadt. Elég sok üzleti döntés született akkoriban, amik nem érintették éppen a legjobban a zenekar tagjait, ami Vivnek egyáltalán nem tetszett, és egyre ellenségesebben harcolt azért, amit kapni akart. Egyszerűen nem tudtak közös nevezőre jutni Ronnie-val, és ez csak egyre rosszabb és rosszabb lett, egészen addig, amíg Ronnie azt nem mondta, hogy megszabadul Vivtől, és kerít helyette valaki mást. Már akkor sem tartottam ezt jó döntésnek, mert Viv az akkori csapat és a varázslat része volt, óriási gitáros, de hát a zenekar Ronnie-é volt. Ő pedig nem zenei alapon határozott, hanem sokkal inkább üzleti okok miatt."

0525dio6Campbell távozásával a DIO karrierjének legtermékenyebb és legsikeresebb szériája végleg befejeződött, és később maga Ronnie sem volt képes újrateremteni azt a mágiát, ami az első két albumon és kisebb mértékben még a Sacred Hearton is jelen volt. A folytatást mind ismerjük. Az énekes szólókarrierje a '90-es évekre pár rossz személyi döntés és a béna menedzselés, illetve a trendek változása miatt megfeneklett, 1992-ben készített még egy lemezt a Black Sabbath énekeseként Dehumanizer címmel, majd egy újabb sértődés miatt feltámasztotta a DIO zenekart, és egészen a Tony Iommiékkal történt újabb, immáron Heaven & Hell néven futó kibékülésig önállóan tevékenykedett. Az így készített The Devil You Know sajnos az énekes utolsó stúdiólemeze lett, hiszen Ronnie 2010. május 16-án, két hónap híján 68 éves korában elhunyt gyomorrákban.

Az első szólókorszak utáni teljesítményekről mindig is megoszlott a kritika és a közönség véleménye, a korai éra darabjai azonban halhatatlanok és megkerülhetetlenek – különös tekintettel a Holy Diverre. „A Holy Diver egy olyan metal dal, ami sosem hal meg", mondta Dio egy késői interjújában. „Valami ok miatt a lemez és a szám is nagyon megragadta az embereket. A Killswitch Engage is feldolgozta a nótát, láttam is őket, amint elnyomják egy fesztiválon, és egészen csodálatos reakciókat váltott ki a közönségből. És ez nem valami olyasmi, amit újból és újból fel kell támasztani, mert folyamatosan ott van. Úgy gondolom, ennek egy oka van: hogy egy jó dal minden körülmények között működik. Akármilyen zenésszel találkozom először, akiről kiderül, hogy rajongóm, egészen biztos, hogy azt kezdi el kiabálni egyből, amint meglát, hogy hooooly diiiiiiver. Rendszeresen megtörténik a dolog, és mindig nagyon meghatódom ilyenkor."

Ronnie James Dio három zenekarral alkotott maradandót és felülmúlhatatlant, olyan lemezeket téve le az asztalra, amelyeket ha esik, ha fúj, örökre hallgatni fog a világ, és minden évben újabb generációk fedezik fel őket maguknak. A ma harminc éve kiadott Holy Diver az egyik legfényesebben csillogó gyémánt ezek közül: komplett rockzenei ének- és gitáriskola kilenc felvonásban. Örök klasszikus.

 

Hozzászólások 

 
+8 #4 kamikaze 2013-05-30 10:25
Király lemez, de a The Last In Line egy fokkal valóban még jobb! Az beugrik, hogy a záró nóta elején hallható farkasüvöltést a Purple is használta korábban?

http://www.youtube.com/watch?v=eLzqQupzzmA
http://www.youtube.com/watch?v=zb-El0dFDzI
Idézet
 
 
+13 #3 Nűnű 2013-05-25 13:24
Köszönöm a megemlékezést, valóban zseniálisak Dio korai lemezei, mindenkinek csak ajánlani lehet.
Idézet
 
 
+8 #2 kiss gabor 2013-05-25 10:36
Nem tudom, Lee hany riffet irt erre a lemezre, de az biztos hogy a Caught in the midddle alapjait Campbell hozta. Eleg meghallgatni a Sweet Savage Straight through the heart notajat.
http://www.youtube.com/watch?v=wLuYJR1zwyE
Idézet
 
 
+20 #1 Chris92 2013-05-25 09:48
Metáltörténelme t meghatározó mestermunka.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.