Shock!

szeptember 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Armored Saint: Symbol Of Salvation

0516as1Az Armored Saint sztorija a metaltörténelem keserédes fejezetei közé tartozik: hiába tett le az asztalra fantasztikus lemezeket a Los Angeles-i zenekar, az igazi közönségsiker mindig elkerülte őket, és sosem tudtak kitörni a kultikus favoritok köréből. Ennyi év után mindez garantáltan nem változik, pláne, hogy a hosszabb szünet után az ezredfordulón visszatért csapat ma már bevallottan hobbizenekarként üzemel – diszkográfiájukkal azonban mindenképpen érdemes alaposan megismerkedni. Ha pedig egy albumot kell említeni tőlük csúcsműként, az mindenképpen a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Symbol Of Salvation lenne, amely egy szörnyű tragédia után zárta le pályafutásuk első szakaszát.

Az Armored Saint konkrét sztorija a '80-as évek legelejére nyúlik vissza, ám gyökereik mélyebbre vezetnek: a bandát gyermekkori barátok alapították két testvér, a gitáros Phil és a dobos Gonzo Sandoval, Dave Prichard gitáros, illetve Joey Vera basszer és John Bush énekes személyében. A sztori mindössze néhány hónapnyi komolytalan zajongás után élesbe fordult, miután pedig az Excalibur film alapján megtalálták a megfelelő nevet is, gyakorlatilag készen állt a csapat.

megjelenés:
1991. május 14.

kiadó:
Metal Blade

producer: Dave Jerden

zenészek:
John Bush - ének
Joey Vera - basszusgitár
Jeff Duncan - gitár
Phil Sandoval - gitár
Gonzo Sandoval - dobok

játékidő: 55:48

1. Reign Of Fire
2. Droppin' Like Flies
3. Last Train Home
4. Tribal Dance
5. The Truth Always Hurts
6. Half Drawn Bridge
7. Another Day
8. Symbol Of Salvation
9. Hanging Judge
10. Warzone
11. Burning Question
12. Tainted Past
13. Spineless

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

A zenekar már a korai időszakban is kimagaslott, de ugyanakkor ki is lógott Los Angeles pezsgő színteréről riffcentrikus, európai és amerikai ízeket egyaránt rejtő metaljával. Joey Vera: „Olyan bandák hatására kezdtünk el zenélni, mint a korai Judas Priest, a Scorpions, a Thin Lizzy és a korai UFO, aztán a brit heavy metal új hullámával bekerült a képbe az Iron Maiden, a Saxon és a Def Leppard is. Tulajdonképpen az egész '80-as évek metaljának ez a muzsika adta az alapját, de a legtöbb Los Angeles-i banda kommerszebb hangzásvilággal, több rock'n'rollos elemmel dolgozott, ráadásul a város mindig is erősen imázsközpontú hely volt. Ugyanakkor tény az is, hogy Los Angeles későbbi nagy sztárcsapatainak zöme nem tősgyökeres helyi muzsikusokból állt, még az olyan zenekarok sem, mint például a Guns N' Roses vagy az L.A.Guns. Mi ezekkel a srácokkal szemben tényleg itt születtünk és itt nőttünk fel." John Bush: „A kezdetektől fogva mindenféle zenét hallgattunk. Elsősorban a metal kötött össze bennünket, de popbandákat is szerettünk. Hallgattuk a Looking Glasst, az Earth, Wind And Fire-t, a The Commodorest, és ez a nyitottság szerintem ahhoz is hozzájárult, hogy a metalra is másként tekintsünk. Zsigerileg az Iron Maiden, a Motörhead, a Judas Priest, a UFO meg a Thin Lizzy rejlett ott bennünk, de ettől még szerettük a jazzt is, például Jean-Luc Pontyt, meg ilyeneket. Csak attól függött, éppen mihez volt kedvünk. Szerintem mindez dalszerzőként is sokat jelentett abból a szempontból, milyen lett végül az Armored Saint hangzása."

0516as4

A banda viszonylag gyorsan betört a köztudatba az Angyalok Városának nyüzsgő klubvilágában, és hamar megjelentek körülöttük a kiadók is. Vera: „1982 végén felbukkant az egyik bulinkon Brian Slagel, és utána megkérdezte, nem akarunk-e szerepelni a Metal Massacre II válogatáslemezen. Akkoriban indította be a Metal Blade kiadót, amikor mi éppen Los Angeles nagyobb metalbandái közé kerültünk. Az első naptól kezdve Armored Saint-rajongó volt." A válogatáson helyet kapott Lesson Well Learned dal kiváló visszajelzéseket kapott, a zenekar ugyanakkor nem Slagel finanszírozásában vette fel első komolyabb kiadványát, a nevüket viselő EP-t, hanem rendhagyó módon egy biztosítási összegből. „Az egyik bulinkon felbukkant Tommy Lee a Mötley Crüe-ből, akivel egy évvel korábban még egy bandában játszottam, és egyébként is jó haverok voltunk", idézte fel Joey. „Eljött megnézni a zenekart, aztán a koncert után is ott maradt még lógni velünk egy kicsit, majd meghívott egy buliba. Mindketten részegek voltunk és ő vezetett, kizárólag ennyire emlékszem az esetből... Csak a kórházban tértem magamhoz másnap varratokkal mindkét karomban és a fejemben. Mint kiderült, karamboloztunk, a kocsi pedig keresztülment egy üvegajtón. Egy hétig voltam bent a kórházban, és miután kifizettem a számlákat, a maradék pénzt valóban stúdiófelvételekre költöttük. Az ekkor rögzített anyagokból lett az ötszámos demónk és később a háromszámos EP-nk is."

A Lesson Well Learned mellett két további dalt rejtő, 1983-as minialbum mindössze néhány hét alatt több mint 15 ezer példányban kelt el, ami elképesztő eredménynek számított egy független kiadós heavymetal-EP-től. Ezek után a zenekart villámgyorsan leszerződtette a Chrysalis, és emellett is rájuk kattant a komplett rockszakma: hogy csak a legismertebb példát említsük, a Metallica például kétszer is el akarta csábítani John Busht, hogy inkább legyen náluk főállású énekes a lámpalázas James Hetfield helyén. Vera: „A Metallicáéknak John volt a kedvencük, amióta csak először láttak bennünket, és a Kill 'Em All felvételei előtt már nagyon konkrét ajánlatokat tettek neki, de John gondolkodás nélkül nemet mondott, aminek több oka is volt. Egyrészt a Metallicát akkor még alig ismerte valaki, az Armored Saint pedig már kezdett jól csengő név lenni, ráadásul mi négyen gyermekkori barátok voltunk, nagyjából nyolcéves korunk óta ismertük egymást, és egy ilyen köteléket nem lehet csak úgy felrúgni. Persze nagyon jóban voltunk mi a Metallicáékkal is, de ez azért nem ugyanaz... A Ride The Lightning előtt aztán megint előkerült a téma, de végül ők is belátták, hogy James Hetfieldben is vannak tartalékok. Ha nem is énekel úgy, mint John, azért elég messzire jutottak vele..."

0516as9Saját bevallása szerint Bush sem bánja egy pillanatig sem, hogy nemet mondott Hetfieldéknek: „Nem hiszem, hogy a sorsom, a végzetem azt az utat jelölte ki számomra, hogy valaha is én legyek a Metallica énekese, noha természetesen roppant megtisztelő volt a felkérésük, amikor felvetették az ötletet. Nagyon jól összebarátkoztunk velük, turnéztunk is együtt, aztán pár éve az Armored Saint is előzenekaroskodott nekik a harmincéves jubileumi bulikon San Franciscóban, én meg el is nyomtam velük a The Four Horsement. Szóval hosszú közös történelmünk van, de nekem nem ezt az utat jelölte ki a sors. Megváltoztattam volna a heavy metal arculatát, és nincs szükségem efféle nyomásra... James kiváló énekes, tényleg nagyon sokat fejlődött az évek során, és nem is igazán tudok elképzelni mást a helyén. A Metallica korai időszakával kapcsolatban viszont az emberek a mai napig nem értik meg, hogy hiába figyeltek egyre jobban a zenekarra, Los Angelesben az Armored Saint is népszerű bandának számított, jól működtek a dolgaink. Szóval egyáltalán nem tűnt csalogatónak otthagyni azokat a srácokat, akikkel együtt nőttem fel, hogy belépjek egy másik zenekarba, amikor a mi szekerünk is jól futott."

A zenekar első nagylemezéhez a Chrysalis is komoly reményeket fűzött, az Armored Saint több mint 300 ezer dollárból rögzíthette az albumot, ám végül nem váltak be a vágyak. A csapat egyrészt igen nehezen jött ki Michael James Jackson producerrel, másrészt hiába képviseltek valami egyénit a színtéren egyszerre súlyos, ám dallamos, az amerikai metalbandák többségéhez képest lazább, finomabb muzsikájukkal, a kiadó által remélt áttörés nem következett be. Vera: „Amikor a nagykiadók a '80-as évek elején felismerték, hogy a heavy metalban pénz van, vadul elkezdtek szerződtetni mindenkit a környéken, és ebbe a szórásba mi is beleestünk, de a Chrysalis kiadó emberei ennek ellenére egyszerűen nem értették, hogy mit csinálunk. Alapvetően fogalmuk sem volt a metalról, de ha valaki felkerült a Billboard-listára, akkor nekik is kellett egy olyan banda. A March Of The Saintet ennek megfelelően egy olyan producerrel kellett megcsinálnunk, aki még a Black Sabbathot sem ismerte. Amikor rákérdeztünk, azt mondta, hogy hallott már róluk... Az ilyesmiken utólag már könnyű nevetni, de akkor ez azért elég aggasztó előjel volt, nem véletlen, hogy a March Of The Saintnek olyan kiherélt, gitárszegény hangzása lett."

Mindez persze nem jelentett totális kudarcot: noha az ekkortájt jellemző színpadi kosztümök mai szemmel igen komoly túlzásnak tűnnek, a Can U Deliver című dal kisebb sikere révén az album több mint 150 ezer példányban kelt el világszerte. Miután a zenekar megkapta a második anyaghoz az Ozzy Osbourne mellől ismert Max Norman producert, méltán hihették, hogy másodjára berúgják a gólt. Sajnos ugyanakkor ez sem jött össze: Phil Sandovalnak drogproblémái miatt távoznia kellett a fedélzetről a lemezfelvételek közepette, és hiába sikerült gyakorlatilag hibátlanra az 1985 novemberében kiadott Delirious Nomad, a kiadó ekkor már csak fél szívvel állt mögöttük. Az albumból kevesebb fogyott, mint a debütből, és az Armored Saint hirtelen ott találta magát a senkiföldjén – ekkor már mindenki látta a Chrysalisnál és a menedzsmentnél, hogy a csapatot egyszerűen nem lehet eladni az Államokban, mert kicsit amolyan „se hal, se hús" effektus érvényesül náluk. Bush: „Igazából sosem passzoltunk tökéletesen egyetlen skatulyába sem. Nem játszottunk thrasht, de hajmetalt sem, aztán egy idő után a power metalos vonalhoz soroltak bennünket, de szerintem mindig is bluesosabban szóltunk, mint az efféle csapatok. Szerintem a legtöbb úgynevezett power metal-banda sosem lett volna képes olyan nótát írni, mint amilyen például az Over The Edge volt a Delirious Nomad lemezen. Szóval mindig is ott volt nálunk ez a bluesosabb irány, ami révén túlmutattunk a power metalon is. És soha, semmiféle divathullámhoz nem igazodtunk."

0516as7

A kiadó még egy esélyt adott a bandának, de ekkor már lehetett sejteni, hogy sok jó aligha sülhet ki ebből az egészből. Megbonthatatlanságukat ugyanakkor jól jellemzi, hogy ezúttal Joey Vera utasította vissza a Metallicát, akik ekkor már igazi sztárstátuszban kerestek utódot a tragikusan elhunyt Cliff Burton helyére: „Hívtak, hogy játszogassunk egy kicsit és nézzük meg, mi sül ki a dologból. Én viszont éppen nyakig ültem a hármas felvételi munkálataiban, épp a meló kellős közepén jártunk, és nem álltam készen arra, hogy otthagyjam a barátaimat, majd csatlakozzam egy másik zenekarhoz. Megköszöntem nekik a megkeresést, és nemet mondtam." A lojalitás anyagi értelemben biztosan nem bizonyult kifizetődőnek: a négyesben rögzített, 1987 őszén kihozott Raising Fear még a Delirious Nomadnél is kisebb példányszámban ment el, így a csapat hamarosan ismét a Metal Blade istállójában találta magát. Miután pedig a turnén rögzített Saints Will Conquer koncertlemezt sok bírálat érte a hangzása miatt, bevettek még egy gitárost Jeff Duncan személyében.

Az ismét ötösben alkotó Armored Saint megújult erővel, a Chrysalis-szerződéstől megszabadulva látott neki a negyedik lemeznek, ám amikor már azt hitték, végre egyenesbe fordulhatnak, minden korábbinál súlyosabb trauma érte őket: a demózási fázisban Dave Prichardnál leukémiát diagnosztizáltak. Mire egyáltalán felfoghatták volna, mi történik velük, a csapat egyik legfőbb dalszerzőjét néhány hónap alatt elvitte a gyilkos kór: Prichard 1990. február 28-án, mindössze 26 éves korában elhunyt. Ezek után a többieknek ahhoz is hónapokra volt szükségük, hogy eldöntsék: egyáltalán folytatják a közös zenélést. Miután azonban elhatározásra jutottak, visszavették a bandába az időközben megtisztult Phil Sandovalt, és nekiláttak összeállítani az albumot azokból a demókból, amelyeket még javarészt Dave hagyott nekik örökül.

0516as2

A zenekar nem éppen nyilvánvaló producert választott az új lemezhez, hiszen azzal a Dave Jerdennel vonultak stúdióba, aki az elmúlt években olyan albumokat jegyzett, mint a Red Hot Chili Peppers Mother's Milkje, a Jane's Addiction Ritual de lo Habitualja vagy az Alice In Chains Faceliftje. A Prichard nélküli stúdiómunka nem bizonyult könnyűnek, de a zenekar eltökélte, hogy nem kívánnak gyászlemezt csinálni, hanem épp ellenkezőleg, meg szeretnék ünnepelni elhunyt társuk életét az új anyaggal. Bush: „Igazság szerint már az is eredmény volt, hogy egyáltalán elkészült a lemez, és emiatt is rejlett benne valami különleges. A dalok többségét még Dave írta, és miután meghalt, nem igazán tudtuk, hogyan leszünk képesek elkészíteni az anyagot. Igazság szerint olyan mélypontra süllyedtünk akkor, hogy még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán meg akarom csinálni... Gonzo és Joey sokkal inkább eltökélte magát nálam, és ragaszkodtak hozzá, hogy igenis fejezzük be, amit elkezdtünk. De abban mindnyájan egyetértettünk, hogy családi alapon kell elkészíteni. Ezért mondtuk azt, hogy akkor jöjjön vissza Phil, aki családtagnak számított, és maradjon Jeff is, aki szintén beilleszkedett közénk. Jeff eleve jelen volt, amikor a dalok elkezdtek összeállni, és a demók egy részén is játszott. Fel sem merült, hogy akkor most kerítünk valami gitárost, és az majd betölti a Dave helyén támadt űrt. Úgy gondolom, ez a különleges kapocs fordult végül olyannyira gyümölcsözőre a Symbol Of Salvationön. Nagyon furcsa volt, mert végig úgy éreztük, hogy Dave ott van velünk. Igazság szerint azóta is így érzem, pedig nem vagyok kimondott spirituális ember, inkább agnosztikusnak mondanám magam, ha szóba kerül a hit meg a vallás kérdése. De érzem, hogy itt van."

A formálódó lemez tizenhárom számából zeneileg hatot még Prichard jegyzett szólóban, további kettőben pedig társszerzőként volt benne a keze, ám emellett sikerült szó szerint is szerepeltetni a végleges változat egyik dalában. Bush: „Nagyon élvezetes volt Dave Jerdennel melózni, mert igazán szórakoztató arc, aki ráadásul elég sajátos szemszögből tekint a világra. Direkt lazára is vette a munkát számunkra a stúdióban, és pontosan erre volt szükségünk akkor. Emellett pedig sikerült pár nagyszerű dolgot megvalósítani: például Joey megmentette Dave gitárszólóját a Tainted Pasthez, pedig a felvétel csak egy demókazettán szerepelt, és ez még a ProTools-korszak előtt történt. Nem ment egyszerűen, de megcsináltuk, és nagyon jól sikerült a végeredmény, meg persze a tudat is rengeteget jelentett nekünk, hogy Dave is szerepel a lemezen. Emlékszem, egyszer még a metallicás srácok is lejöttek hozzánk a stúdióba, és buliztunk egyet. Benyomtuk nekik a lemezt a kontrollszobában, és minket is nagyban inspirált, hogy ott vannak velünk. Lars például óriási rajongója volt a lemeznek, és miután elkészült a végeredmény, segített visszajutnunk a Q Prime menedzsmenthez is, akik egy rövid ideig, a korai időkben már intézték az ügyeinket."

0516as8Az Armored Saint ötödik nagylemeze, a Symbol Of Salvation végül 1991. május 14-én jelent meg. Az anyagot nyilvánvalóan Dave Prichard emlékének ajánlották, de ezt és az elegánsan feketébe öltöztetett csomagolást leszámítva szó sem volt gyászlemezről – sőt, épp ellenkezőleg. Bush: „Az Another Day vagy a Last Train Home nagyon reményteli, optimista kicsengésű dalok. Szerintem az Armored Saint egyik lényeges eltérése az volt a többi, hasonló vonalon mozgó csapathoz képest, hogy mi sosem játszottunk negatív töltésű zenét. Nem volt negatív a kisugárzásunk, a szövegvilágunk, mindig is a derűsebb, pozitívabb oldal felé hajlottunk. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem illettünk sehová. Minket nem érdekelt az ördög meg a többi hókuszpókusz: ehelyett olyasmiket akartunk írni, ami mélyen megérinti az embereket, gondolkodásra sarkallja őket, érzelmeket vált ki belőlük. Szóval a zenénkben mindig is ott rejlett ez a pozitív kicsengés, és ez a reményteljesebb megközelítés talán a Symbol lemezen jelent meg a leginkább kézzel fogható módon."

A zenekar törekvéseit már a Reign Of Fire bődületes nyitása is tökéletesen példázza: talán ez a lemez legdirektebben támadó himnusza, valóban ízig-vérig amerikai power metal zakatoló gitárokkal, ugyanakkor már itt is hallatszik, hogy az Armored Saint bizonyos szempontból mindig kilógott az olyan bandák közül, mint a Metal Church vagy a Vicious Rumors. Miközben ugyanolyan dohogó, európai fémzenék tüzében kovácsolt alapokra építkeztek, maga a zene jammelősebb, játékosabb, hogy azt ne mondjam, néhol egyenesen progresszívebb színezetet öltött – azzal együtt is, hogy a csapat mindig is a lehető legfogósabb dallamok nagymesterei közé tartozott, és eszetlen témahajigálósdiról természetesen szó sincs náluk. A dal ennek megfelelően azonnali K.O.-t hoz, Bush védjegyszerű dallamai már a verzékben a fülbe ülnek, nem is beszélve a száz százalékos refrénről, amely valósággal szétfeszül az energiától – és azt is érdemes figyelni, miket nyomat a kiváló szólóbetét alatt és után a Vera – Gonzo ritmusszekció... Emellett pedig ott rejlett valami rock'n'rollos, bluesos íz is a dalaikban, ami ebben a formában abszolút nem volt jellemző ebben az irányzatban.

Utóbbi a Reignben még annyira nem is köszön vissza, a második Droppin' Like Fliesban azonban már teljes valójában megmutatkozik. A döngölős, zúzós alapriff itt is vérbeli US power metal roppant markáns groove-val, és Bush már a verzékben is olyan irányba kormányozza a szerelvényt, amire nem feltétlenül számítanál a téma alapján: a lélek legmélyére hatol ez a jellegzetesen keserédes, ráspolyos hang, és egyből megérti az ember, miért is akarta a gazdáját olyannyira megszerezni a Metallica. A visszafojtott, feszültséggel teli, mégis heroikus refrén újfent hatalmasat üt, ebben a formában tényleg nem is tudok hasonló megközelítésű dalt mondani a műfaj hosszú történetéből: ez a csapat tényleg unikum. Az igazi katarzis, a kvázi-sláger ugyanakkor harmadikként érkezik a Last Train Home képében, amely nemcsak a lemez, de a banda talán legjobb dala is egyben. Sajátos átmenet ez a hard rock és a heavy metal között, pont azon a zenei senkiföldjén, amelyet az Armored Saint kivételével nem nagyon taposott más. Tényleg ott kísért benne mélyen valami optimizmus, maga a szám ugyanakkor kifejezetten felkavaró: a sajátos feszültséget elsősorban a verzék nagyszerű Bush-dallamai alá nyomott, nyugtalan basszusfutamok és dobütemek, illetve egyszerre szomorú és álomszerű gitárhangok szolgáltatják. A bridge-dzsel azonban más fokozatba kapcsol a zenekar, és egy olyan refrénnel koronázzák meg a témát, amely örökre beléd ég, ha csak egyszer is meghallottad. Mindez pedig egy csodaszép lassú részbe torkolló, briliáns szólómeneten át jut el a végkifejletig, amely afféle megtisztító katarzis, tényleg nem lehet mellette szó nélkül elmenni. Megszámolni sem tudom, hány nehéz vagy kilátástalan helyzetben raktam be ösztönösen ezt a dalt az évek során, és nem emlékszem olyan pillanatra, amikor ne segített volna. Örök kedvenc.

0516as5

A melodikus sláger után a Tribal Dance-szel aztán felpörgetik a motort: mint az a címből is sejthető, itt Gonzo törzsi ritmusai és adják az alapot a sötét, kicsit talán még a korai Savatage-zsal is rokon, de a bandára jellemzően groove-osabb, gyilkos riffnek. Gonzo játéka briliáns itt, de az egész számban rejlik valami transz-szerű, hipnotikus érzés (a kántálós refrén különösen nagyot üt, ez itt tényleg olyan hatást kelt, mint valami rituális törzsi tánc), ami egyébként tökéletesen passzol is a nemzetközi drogkereskedő hálózatok működése által ihletett – de Bushra jellemzően természetesen több síkon is értelmezhető – szöveghez. Viszont utána kiváló érzékkel újabb rockosabb témával folytatják a The Truth Always Hurts révén, ahol a riffek szinte légiesek, a főszerepet pedig természetesen Bush ehhez passzolóan szárnyaló dallamai játsszák. Örökre rögzül is két-három hallgatás után, a szöveg („From the top of the world to a sunken ship / No in between / Karma sure can be a frazzled trip") pedig akár a banda sajátos karrierútjára is ráhúzható.

A Half Drawn Bridge rövid instru felvezetés az Another Dayhez, amely ismét azt a kissé ködös-kesernyés, mégis pozitív-megtisztító érzésvilágot hozza, mint a Last Train Home, és csak a kiváló szólóbetéttel pörög feljebb, mégis végig rendszerben marad. Kicsit olyan hangulat árad ebből is, mint amikor hirtelen elhatározásra jutsz valami sarkos szituációban, és ugyan nem fájdalommentes a döntés, meg mindaz, amit magával hoz, mégis megkönnyebbülsz. A dal hallatán megint egyszerre érthető és totális rejtély, miért nem jutott el soha szélesebb közönségrétegekhez ez a banda: érthető, mert skatulyázhatatlan, amit csináltak, viszont felfoghatatlan, mert a dallamok annyira erősek és ragadósak, hogy azt gondolnád, egyből rákattant, aki csak meghallotta. Pedig sajnos nem... Az egyenes vonalú címadó dal, a Hanging Judge és a Warzone hármasának direktebb amerikai metalja akkor már nagyobb eséllyel indulhatott volna a fémzabáló táborban, hiszen ezekben a tempósabb, riffcentrikusabb dalokban ismét a zenekar morózusabb oldala mutatkozik meg, de Bush természetesen megint elsőrangú melódiákkal koronázza meg őket. Kiváló megoldás, ahogy a Hanging Judge-ban még a szólógitár is szinte versenyt énekel vele a bridge-ben és a refrénben, mindenképpen sokat ad hozzá a dalhoz ez a látszólagos apróság. De a másik kettő is elsőrangú szerzemény.

0516as6

A Burning Question ismét kettősebb arcélű darab: miközben a riffek itt is power metalos erővel döngölnek, a verzékben megint beköszön a könnyedebb, rockosabb íz, ráadásul Bush ide is méregerős refrént kanyarít. Kiváló felvezetés a lemez legepikusabb témájához, a Tainted Pasthez, amely ugyanakkor megint minden skatulyából kilóg: már az is példaértékű, ahogy a finom, szép intróból kibomló tempókra először akusztikusan kanyarítják rá az alapokat – némi latinos felhanggal –, ahogy viszont többek között a Prichard-szólón is keresztül felépítik az egészet, az bizony egyenesen bámulatos. És mondanom sem kell, mekkorát énekel itt is Bush... Kell is utána a Spineless szimplább, alapra vett, a korai időkkel rokon power metalja, hogy zárásként kicsit visszarángassa a földre a hallgatót.

Noha a hangzásában is perfekt lemez kritikai fogadtatása minden várakozást felülmúlt, a csapatnak ezekben a hónapokban már nem termett túl sok babér. A Reign Of Fire, illetve a Last Train Home rendszeresen bekerült a Headbanger's Ballba, de mire az anyag kifuthatta volna magát, az év őszén berobbant a köztudatba a Nirvana, és gyakorlatilag hónapok alatt gyökeresen átalakult a rockzene térképe. Pedig a Last Train Home-ban benne volt a potenciál ahhoz, hogy magasabb kategóriába lökje őket, de ehhez egyrészt kevésnek bizonyult a Metal Blade ereje és pénze, másrészt az őrségváltás kimosta a főáramból a hasonló csapatokat. Így aztán nem segítettek a csapaton a turnék a Suicidal Tendencies vagy a Savatage társaságában sem, pedig utóbbi párosításnál tökéletesebbet zeneileg bizonyosan nem lehetett volna álmodni. 1992 tavaszán az Armored Saint úgy fejezte be a turnézást, hogy a lemez ismét nem váltotta be a reményeket, és megint egy helyben topogtak vele a korábbiakhoz képest. Ez pedig egy idő után már a hangulaton is nyomot hagyott, hiszen mindnyájan tisztában voltak vele, hogy éppen életük legjobb lemeze állt bele a földbe, a vállveregetések pedig nyilván mindenkinek jólesnek, de a számlákat elég nehéz belőlük kifizetni.

0516as3

Ilyen körülmények között futott be John Bushhoz az őt megkörnyékező második Big Four-banda ajánlata: „Amikor először megkeresett az Anthrax, gondolkodnom kellett a dolgon. Lehet, hogy ez most bénán hangzik, de az Armored Saintben a mai napig él egyfajta lojalitás, hiszen a közös történelmünk a gyermekkorunkig nyúlik vissza. Konkrétan nyolcévesen barátkoztunk össze, és ez a barátság a mai napig megmaradt. Vagyis nehéz volt azt mondani, hogy akkor most elmegyek, hiszen épp előtte csináltuk meg a Symbol Of Salvationt, ami óriási volt, és roppant sok érzelmet tettünk bele Dave betegsége és halála miatt. Nem igazán tetszett az ötlet, hogy akkor most otthagyom a zenekart, de rákényszerültem. A lemez eredményei a korábbiakhoz hasonlítottak, így elérkezett az idő a továbblépésre, de még ennek ellenére is hezitáltam. Aztán beszéltem pár barátommal, és mindannyian azt mondták, hogy ne legyek hülye, én pedig beláttam: igazuk van. De fontos volt számomra, hogy az Anthraxben az elejétől fogva részese legyek a dalszerzési folyamatnak, hiszen az Armored Saintben szövegíró voltam, és nem akartam kizárólag azt elénekelni, amit elém tesznek, mert hallottam, hogyan dolgoztak Joey Belladonnával. Szóval egyből megpróbáltunk dalt írni közösen, és nagyjából egy óra alatt összeállt az Only. Ebből elég gyorsan rájöttünk, hogy remekül fogunk tudni együtt dolgozni." Mindez ugyanakkor már Vera szerint is tényleg csak egy utolsó, szimbolikus szöget jelentett az Armored Saint koporsójában: „Azt hiszem, akkor már egy idő után mindenképpen befejeztük volna. A Symbol lemez turnéi után egyáltalán nem voltunk jó állapotban, rengeteget vitatkoztunk egymással, és általánosságban véve is boldogtalan hangulat uralkodott a bandában. A Symbol rengeteg jó kritikát és elismerést kapott, de a megjelenését követő egy évben nagyon szar eladásokat produkált. Mindenki csalódott és kiábrándult volt, aki csak részt vett az elkészítésében. Ezek után őszintén örültem, hogy John előtt ilyen lehetőség villant fel."

Az Armored Saint tehát 1992 derekán szétment. Bush az Anthrax frontembereként folytatta, és hihetetlenül meggyőzően tette le a névjegyét az egyébként szintén Dave Jerden producerkedése mellett készített Sound Of White Noise-on. És noha Scott Ianékkel némileg más irányba fordult, bizonyos dalokban egyértelműen átörökítette az Armored Saint örökségét az Anthraxbe is: az említett Only mellett több Bush-korszakos Anthrax-téma is egyértelműen hordozta magán ezeket a jegyeket a Nothingtól a Catharsison át egészen a Think About An Endig. Vera eközben stúdiós munkálatokba fogott, majd az évtized közepén bekerült a Fates Warningba, ahol azóta is megszakítás nélkül játszik, és egyébként is számos projektben bukkant fel az évek során. A gyermekkori kötelék azonban nem bomlott meg a tagság között: a true metal revival idején, a '90-es évek végén ismét összeállt az Armored Saint, és már bevallottan csak tét nélkül, a móka kedvéért elkészítették a bivalyerős Revelation lemezt 2000-ben.

0516as10

A zenekar azóta is hobbibandaként működik tovább: a 2010-es La Raza inkább csak korrekt volt, a tavalyi Win Hands Down azonban minden túlzás nélkül odatehető a '80-as évek klasszikusai mellé. És saját bevallásuk szerint ma már szemernyi keserűség sincs bennük, amiért nem futottak be. Bush: „Számomra az is nagy siker, hogy készítettünk pár lemezt egy nagykiadónak, és azután is képesek voltunk folytatni miután kirúgtak bennünket... Nem volt egyszerű, de felálltunk, és továbbmentünk. Igazság szerint szerencse volt, hogy olyan fiatalon kerültünk bele ebbe az egészbe, hiszen amikor az első EP készült, átlagosan 19 évesek lehettünk. Emlékszem, amikor kirúgtak a Chrysalistól, valaki közölte velünk, hogy a zenekarnak annyi, miközben körülbelül 24 évesek voltunk. Akkor nagyon rosszul érintett ez az egész, de a mai fejemmel már csak röhögnék: baszd meg, haver, még csak kölykök vagyunk! Minek van vége? Még el sem kezdtük! Egy 24 éves arc számomra ma még gyerek, de nekünk akkorra már három nagylemez volt a tarsolyunkban. Persze tény, hogy zenekarként rengeteg kihívással kellett szembenéznünk." Vera: „A menedzsment, a zenekar és a Chrysalis kiadó hibái, illetve egyéb körülmények egyaránt közrejátszottak abban, hogy nem sikerült áttörnünk, meg persze a rossz időzítések is. Rengeteg teóriát lehet felállítani erre vonatkozóan, de dióhéjban azt hiszem, ennyi a lényeg. Mindegyik albumunkra büszke vagyok, még azzal együtt is, hogy itt-ott akad néhány nagyon hülye dal, és némelyiken a produkciós munka is rendkívül szar volt. Néhány dologban tökéletesen fején találtuk a szöget, másokat meg elszúrtunk. De igazából mai fejjel sem változtatnék egyiken sem, mert mind egy tanulási folyamat része volt."

Száz szónak is egy a vége, ebben az esetben egy ha nem is hibátlan, de azt közelítő életműről beszélhetünk, hiszen még az Armored Saint két kevésbé perfekt albumán, a Raising Fearen és a La Razán is rengeteg óriási dal szerepel. Viszont amennyiben nem ismered a zenekart, mindenképpen a Symbol Of Salvationnel kezdd az ismerkedést, mert egyértelműen ez a csúcsművük, amely az eltelt huszonöt évben azért csak felnőtt eladásilag a March Of The Saint mellé, és kezdeti fiaskója ellenére mára a banda legsikeresebb lemezének számít a debüt mellett. Amerikai tradicionális metalban ez az egyik legkiemelkedőbb album, amely csak valaha is megjelent.

 

Hozzászólások 

 
#14 Doktorúr 2017-11-19 14:15
Hehe, úgy látszik az Excalibur (a John Boorman-féle!) nem egy metalzenészt ihletett meg: itt a névválasztás kapcsán, de gondolhatunk az Anaal Nathrakh-ra, vagy a Metallica To Live Is To Die c. dalának rövid szövegére is.
Amúgy én is csatlakozom azokhoz, akik szerint ez a remek banda méltatlanul alulértékelt, holott remek dalokat tudnak írni, Bush meg egy óriási torok. :)
Idézet
 
 
-2 #13 tónyó 2016-05-18 10:51
Se nem elég agresszív, se nem elég slágeres ez a zene, azért nem lettek sose mainstream.
Idézet
 
 
+4 #12 AntiCimex 2016-05-17 21:56
Masterpiece az biztos es rohadt jo emlek a kozepiskolas evekbol!Izes Gibson SG + Les Paul combo sound, idonkent megspekelve egy Fender Strato-val!Bokor Jancsi hangja pedig totalisan illik ehhez!!!
Idézet
 
 
#11 DéeL 2016-05-17 14:10
'87 - Hell On Wheels Tour (Grim Reaper, Helloween, Armored Saint). A La Raza-t megspórolhatták volna, a többi lemez első osztályú US power.
Idézet
 
 
+4 #10 bluevoodoo 2016-05-17 10:38
A lemez, ami végig egyetlen óriási refrén. A Revelation amúgy szerintem hozza ennek a szintjét, azon is óriási dalok vannak.
Idézet
 
 
+1 #9 DéeL 2016-05-17 08:48
Idézet - DéeL:
Még annyit tennék hozzá, hogy '85-ben együtt turnéztak a W. A. S. P.-pel és a Metallica-val illetve felléptek a '91-es Dynamo fesztiválon.


Felléptek a '89-es Dynamon is.
Idézet
 
 
#8 DéeL 2016-05-16 21:06
Még annyit tennék hozzá, hogy '85-ben együtt turnéztak a W. A. S. P.-pel és a Metallica-val illetve felléptek a '91-es Dynamo fesztiválon.
Idézet
 
 
+5 #7 DéeL 2016-05-16 20:15
Egy rettentően alul értékelt banda zseniális albuma, amely az elsővel egyetemben örök favoritom. Napok óta a March Of The Saint dübörög a kocsimban, előtte pedig ez a korong ment.
Idézet
 
 
+12 #6 Davidian 2016-05-16 12:50
Először az Anthrax Stomp albumán hallottam John Busht (a mai napig az a kedvenc Anthrax lemezem), az Armored Saint csak azután következett. Iszonyú jó arc és teljesen hiteles figura, ennél sokkal többet édemelt volna a csapatával együtt. De az élet már csak ilyen, és a fentiek alapján ő így is elégedett :)
Idézet
 
 
+6 #5 abdul 2016-05-16 12:36
ismerkedés a lemezzel: kocsiban hallgatás. last train home-nál szem elkerekedés, miaszentfasz ez, úristen, miért nem hallgattam eddig ezt a csodálatos brigádot...

utolsó lemezük tetszett meg annyira, hogy visszamásztam az életműben... a sos pedig azóta is a kocsiban figyel pendrájvon.
Idézet
 
 
+4 #4 necromedve 2016-05-16 11:30
Kimerítő cikk egy szuper lemezről. Halálmetáloskén t is ott van a legnagyobb kedvenceim között, ahogy a zenekar is.

Azt nem tudom, sajnáljam-e, hogy a grunge érkezte miatt nem futottak be (megérdemelték volna) és feloszlottak, ha beüt nekik ez a lemez, tuti, hogy pár szintén bivaly Anthrax albummal lenne kevesebb a metal világ.

Egyedül egy dologban nem értek egyet Ádámmal: szerintem a La Raza is szuper lett. Picit talán rockosabb a többinél, de ettől függetlenül hamisítatlan Armored Saint. Nekem speciel jobban tetszik, mint az első pár albumuk.
Idézet
 
 
+6 #3 kamikaze 2016-05-16 11:12
Az ezredforduló előtt készített albumaik közül egyértelműen a Symbol a legjobb munkájuk, mégsem sikerült vele a nagy áttörés. Minőségében ehhez hasonlítható a tavalyi Win Hands Down is, ami ugyancsak brutálisan erős. És még mindig nem fedezik fel a bandát tömegesen a népek, hihetetlen! Valami tényleg hiányzik náluk, ami sorozatban semlegesíti az értékeiket. Az időzítés, a hangzás, a menedzsment, a megjelenés, vagy a könnyen befogadható slágerek hiánya, ki tudja. Pedig akinek bejön a '80-as évek elejének európai metalja egy kis amerikai powerrel fűszerezve, az nem csalódhat bennük. Nagyon sok jó nótával egyéni zenét játszó kult csapat az Armored Saint, érdemes velük megismerkedni.
Idézet
 
 
+7 #2 toonman 2016-05-16 09:51
Amikor-azt hiszem-a Zenebutikban leadtak a Can U Deliver klipből kb. másfél percet,azalatt a zene el sem indult kb...
A Raising Fear még ma is megvan kalózműsoroson!
A La Raza nálam egyenértékű ezzel,örök érvényű alkotások!
Idézet
 
 
+10 #1 blckstr 2016-05-16 09:09
Fantasztikus cikk a világ egyik legjobb albumáról! John Bush a legjobb!!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.