Shock!

Az évek múlásával meg kell tanulni elengedni a dolgokat – például a rajongást. Új kedvencek érkeznek, akikért új arcok fognak rajongani éppen úgy, ahogy mi is tettük annak idején. Egy bizonyos kor felett az ember már megengedhet magának sommás összegzéseket, a magam részéről pedig arra jutottam, hogy a – minden bizonnyal – utolsó rajongói korszakom pont a Volbeathez köthető. Aránylag „későn", a Guitar Gangsters & Cadillac Blood album megjelenésének környékén kaptam fel a fejem igazán a dánokra, de szerencsére még pont elcsíptem Michael Poulsenék klubos korszakát. A 2009-es és 2010-es e-klubos (ehh, tudom, akkor már Dieselnek hívták) bulik kapcsán már akkor és ott eldöntöttem, hogy huszonöt évvel azelőtt az L.A.-i Whisky A Go Go közönsége érezhette így magát, amikor a korai Guns N' Roses a színpadra robbant. 

A Volbeat is meglévő hozzávalókat használt, azokból azonban olyan robbanásveszélyes, vagány elegyet készített, ami azonnal feketeöves fanatikussá változtatott. Már másfél évtizede (újabb ehh) is nyilvánvaló volt, hogy ha csak valami/valaki botot nem dug a küllők közé, akkor bármilyen csúcsot meghódíthat a zenekar, és ez pontosan így is történt. Tegyük gyorsan hozzá, mindebben hosszú évek tudatos építkezése is benne van, ez ténylegesen egy klasszikus, alulról felépített, minden lépcsőfokot megmászós történet, ahol a folyamatos munka és a ragyogó tehetség aratott végül diadalt, és lett az elvismetálos dánokból felső polcos headliner zenekar. Sokáig úgy tűnt, hogy a death/groove metalos Dominust hátrahagyó Poulsen egyszemélyes hőskölteményeként kell gondolnunk a Volbeatre, majd a lehető legjobb pillanatban, a kiadóváltás és az akkor már elkerülhetetlenné vált megújulás időszakában, egészen pontosan az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies lemeznél belépett a körbe Rob Caggiano gitáros/producer, és a Poulsen/Caggiano páros gyakorlatilag együtt cipelte a csúcsra a Volbeatet. Tíz évet jelentett az utóbbi korszak a zenekar történetében, amikor szinte minden arannyá változott, amihez hozzáértek, de aztán, ahogy a legjobb kapcsolatokban is megesik, végül valami eltört kettejük között.

A válás részleteit sosem teregették ki, nem is hiszem, hogy ránk tartozna a dolog, ami tény, hogy persze a covid tehet erről is, a karantén leple alatt pedig Poulsen újra teljesen magához ragadta a kormányrudat, és egymaga rakta össze a Servant Of The Mind albumot, ahol Caggiano szerepe csupán pár jelzésértékű szólóra redukálódott. Rob nem sokkal később el is köszönt a banda kötelékéből, helyét azóta sem töltötték be fix muzsikussal, amolyan állandó kisegítőként a roppant szimpatikus, de elődeinél talán szürkébb Flemming C. Lund (The Arcane Order) lép fel Poulsenékkel, ő felelt most a God Of Angels Truston hallható gitárszólókért is. Érdekes módon a Servant... kiadása előtt megint egy olyan időszakhoz ért a Volbeat, amikor égető szükség volt a megújulásra, mert az azt megelőző Rewind, Replay, Rebound már vitathatatlanul magán viselte az (ilyen távon tulajdonképpen kikerülhetetlen) panelesedés jeleit. A 2021-es lemez pedig megadta a kezdetektől kitartó rajongók vágyainak tárgyát: egy, a korai albumok világához közelítő, riffelősebb, súlyosabb anyagot.

Minden racionális megfontolás alapján a Servantnak engem is egy tehervonat lendületével kellett volna elkapnia, ahogy az sokan másoknál meg is valósult – ehhez képest ez lett az első Volbeat-anyag, amit sosem sikerült jóra hallgatnom. Sokat gondolkoztam a miértekről, és végső soron azokhoz csatlakoztam, akik szerint a zenekarnak nem volt szüksége erre a hátraarcra, vagy ha már egyszer így alakult (és miért is ne írhatna Poulsen olyan lemezt, amihez kedve van?), jóval több, valóban kiemelkedő dalra lett volna szükség. És úgy alakult, hogy miközben a Guitar Gangstersről vagy akár a Seal The Dealről ma is tömegével ugranak be teljesen indokolatlan pillanatokban is dúdolni való témák, a pár évvel ezelőtti Servantre tulajdonképpen már nem is emlékszem. A frontember old school death metalos kifakadását (Asinhell) mindenesetre jó jelnek tekintettem az újabb Volbeat-sorlemez előtt, az efféle tét nélküli, ténylegesen a zenéért való zenélés általában más vonalon is kellemesen üdítő felfrissülést szokott magával hozni.

A God Of Angels Trust (vagyis G.O.A.T.) tehát az Asinhell-lemez és -turné miatt egy évet „késett" a megszokott Volbeat-periódushoz képest, de már a nyitó Devils Are Awake megnyugtatólag hathat a táborra: a zenekar ott folytatja, ahol legutóbb abbahagyta. Itt van újra minden, ami Volbeat, aztán mindenki szabadon eldöntheti, hogy vágyik-e még az immár törzskönyvezett fordulatokra, vagy másfelé tekint. Jólesik, hogy végre újra mindössze tíz dal és csak kicsivel több mint negyven perc a „versenytáv", az ezúttal talán kevésbé eltalált frontképpel büszkélkedő kecskés lemez látszólag teljesen egészséges ábrázatú. És nem, a belbeccsel sincs különösebb gond, az viszont sokat elmond, hogy érzésre megint nagyon hosszúnak hat ez az anyag, és újfent kevés fejet felkapós pillanatot hoz. A nem túl eredeti, de persze ettől még zseniális címmel és dalszöveggel kidíszített In The Barn Of The Goat Giving Birth To Satan's Spawn In A Dying World Of Doomban például Poulsen egy helyen idézi meg a maga szentháromságát (Cash, Elvis, Hetfield), a dalból mégis azzal a furcsán kellemetlen érzéssel jövük ki, hogy egy nagyjából tűrhető Sad Man's Tongue-pótlékot kaptunk.

A G.O.A.T. pont akkor és úgy tud mézédes és/vagy laza lenni, amikor arra szükség van, ami engem illet, semmi problémám nincs (korábban sem volt) azzal, ha az összhatás inkább rock, mint metál, ráadásul a súlyosabb témák (például a Sátán által is újkori, mégis régisulis Volbeat-slágernek teremtett, a lemez megjelenésével egyidejűleg meg is klipesített Demonic Depression) rendre beviszik a gyomrost. Könnyű lenne azt mondani, hogy a zenekar a saját csapdájába esett, ami viszont talán túlzás, még akkor is, ha Poulsen nyilván pontosan tudta, hogy a tábor mire vár. Tipikusan olyan ez a lemez, hogy az egyes témák külön-külön akár jól is eshetnek, de egyben nagyon nehezen csúszik a dolog, és ez pont azért van, mert önmagában a hozzávalók sem extrák. És talán emiatt is hallom úgy, mintha a híres és sokfelé megénekelt Hansen-soundnak is egy tompább változatát kapnánk ezúttal. Összességében pedig attól tartok, hogy ismét egy olyan soralbummal van dolgunk, ami semmilyen markáns nyomot nem hagy majd maga után, és főleg ez az, ami zavar. Főleg, hogy a Volbeatről van szó, ami... de erről már beszéltem az első bekezdésben.

Ideje van az elengedésnek, és ha már ezzel kezdtem (nem véletlenül), akkor ezzel is zárom soraimat, hiszen ha egy zenekar egymás után három lemezével sem tud meggyőzni, akkor ez a valaha volt szerelem valószínűleg sosem kap már lángra. Ezzel azonban neked nem kell foglalkoznod, ha téged nem nyomaszt a múlt, és egyszerűen csak minőségi Volbeat-muzsikára vágysz, a kecske elhozza azt neked.