Shock!

Tim Donahue, a fretless gitár nagymestere úgy gondolta, itt az idő, hogy egy lemez erejéig elhalássza James LaBrie-t a Dream Theatertől, valamint a dobok mögé pottyantotta Mike Mangini-t (Extreme, Vai), aztán összehozták ezt a lemezt.

Aki Donahue nevét nem is ismeri, LaBrie neve alapján bizonyára progmetalt vár, és azt is kap. Kicsit féltem is a meghallgatás előtt, mivel James énekteljesítményével onnantól, hogy Dreamből kilépett Kevin Moore már nem kontrollálta, nem voltam túlzottan elégedett. Itt viszont - valószínűleg amiatt, hogy Donahue már az énektémák nagy részét megírta James érkezése előtt - szinte nyoma sincs a helyenkénti kotkodácsolásnak, az énekhang a klasszikus Images And Words lemezt idézi vissza, igazi dallamok, nagyívű, jól felépített énektémák lebegnek a feszes progmetal alapok fölött.

A Million Miles zúzósan nyit, olykor tekerve a ritmuson, magával ragadva a hallgatót, majd két és fél percnyi líra következik a leheletfinom Let Go képében. A My Heart Bleeds egy gépies szekvenszer-alapra épül, melyre James effektezett hangja hoz fura űrös témákat. Aztán belezúz a gitár, és máris hallatszik, miért jó egy fretless gitár: Itt bizony még a negyed hangok is szerepet kapnak! Furcsa, de nagy élmény! Donahue egyébként még 1980-ban építette meg első saját fretless (bund nélküli) szólógitárját, majd sikerrel elvégezte a Berklee "zeneakadémiát", nem csoda hát, hogy van "agy" a lemezen dögivel, a fretless hangzás pedig sok helyen szerepet kap színezésként. A Feel My Pain szólója például olyan, mintha egy slide gitár szólna - azzal a különbséggel, hogy slide gitárral igen nehéz tizenhatodokat játszani...

A Morte Et Dabo egy újabb két és fél perces átvezető, viszont ezúttal középkori templomkórus szólal meg, magasztosan, csodálatosan. A Children Of The Flame egy Dream Theaterbe oltott Black Sabbath, a téma - csakazértis leírom - málházós, az énektéma itt is szinte önálló életet él, nem csak "lekísér" James újkori szokása szerint.
(málházós. málházós. MÁLHÁZÓS. M-Á-L-H-Á-Z-Ó-S. csakazértis, forever málházós. még akkor is, ha valahol jól megkaptam, hogy ez milyen divatjamúlt szó. málházós rullah. nahát.)

Az album "feelingre" hasonlít az Ayreon lemezekhez is, összetettsége, komplexitása gyakran emlékeztetett Lucassen mester munkásságára. A Dream hasonlat sem csak James miatt adott, de hála az egeknek, a Madmen And Sinners jóval túlmutat a magába borult Álomszínházon. Még biztosan fogom hallgatni ezt a lemezt, mert megérdemli, még ha nem is kólintott iszonyatosan fejbe.