Shock!

Nicsak, Chris Cornell új bandában? Nem, ez egy Ian Thornley nevű gitáros-énekes, és a zenekar a Thornley. Hm. Érdekes. A srác hangja annyira (és némelyest a fejszerkezete is) ezer százalékosan az ex-Soundgarden torok hasonmása, hogy Chris hangazonosítós széfje (ha van ilyen neki) simán kinyitható lenne Thornley segítségével!

A zenében is akad persze némi Soundgarden, de inkább modern metalba nyúlt most bele a Roadrunner, ahol keveredik az újféle divat-grunge (Nickelback, Creed, Staind, Audioslave) és a zúzósabb nu bandák hatása. Mondjuk Chad "Nikkelhátú Nótakopírozó" Kroeger volt némelyest a ludas a banda felfedezésében is a fáma szerint...

Eléggé divatszagú a zenekar, mintha a Roadrunner szeretné meglovagolni a nu grunge népszerűségét egy ilyen stílusú, viszonylag slágeres nótákat alkotó bandával. Mert bizony egyéniség dolgában kissé óvatosak voltak a fiúk a nótaíráskor, tulképp a nóták nagy részét el tudom képzelni klipesítve az MTV-n, akár még a Britney-s műsorsávban is. A nyitó Falling To Pieces, a dallamos So Far So Good (erre készült az első klip is) vagy a groove-os Easy Comes egyaránt lehet gumirockerek kedvence. Viszont én meg néha hajlamos vagyok gumirocker (is) lenni, és ez a lemez igenis tetszik. Egyéniség nincs, tudom, én írtam pár sorral feljebb, de akkor is, jó hallgatni, kellemes, baromi jól szól, rendben vannak a dallamok... Persze a stílus határokat is von, ezért óriási instrumentális villantások nincsenek, a gitárszólók, ha néha egyáltalán vannak, akkor is inkább csak színeznek, mint robbantanak, és olyan hatalmas érzelmi skálát sem fog át a mondanivaló, szomorkásan és szolidan dühös a lemez.

No, hogy akkor mindenkinek kicsit igaza legyen: szeretem a lemezt, mert jó. Az tíz. Egyéniség nincs. Az mínusz négy. Viszont mégsem zavar. Plusz kettő. Tehát nyolc. Autóba kiváló lesz, csak traffipax ne legyen sehol!