Shock!

A Staindről két dolog jut eszembe első benyomásként. Az egyik az, hogy olvastam róluk valahol, miszerint a Limp Bizgentyűs Fred Durst újabb bandát fedezett fel. Na, egy újabb baseball-satyis brigád biztos, gondoltam magamban. Aztán meg láttam egy klipet valahol, egy nagyon szép lírai dalt, amit egy totál nem roxtár külsejű, kis köpcös, kopasz gitáros énekelt el nagyonnagyon szépen.

Na, meg is keveredtem ettől teljesen, majd az előző anyagot meghallgatva örömmel konstatáltam, hogy - talán tök véletlenül - Fred barátunknak most sikerült egy tök jó zenekart előrántania egy garázsból.

Az új lemez határozottan keményen indul, zúznak a gitárok... Nocsak. Aztán érkezik a súly alapra egy jól megszokott Staind-es, szomorkás ének, szép ez így együtt. Tán egy picit a Toolra is emlékeztet, de ez csak halvány bizgetés, igazából nem toolságosan zavar a hasonlóság, és mire elkezdenék ezen agyalni, el is tűnik, tán ott se volt. Voltál már úgy szomorú, amikor annyira elmerültél az önsajnálatban, hogy egyszer csak elkezdtél mosolyogni magadon, ezen a hülye világon, fura szomorkás mosollyal néztél magadra a tükörben...? Én voltam anno jó sokáig, és asszem ez lett volna a tökéletes zenei aláfestés kábé tíz évemhez. Épp ezért nem tudok elfogulatlanul írni ezekről a dalokról.

A zenekar kegyetlen jó, nagybetűs Dalokat tud írni, amik mondjuk beleszuszakolhatók egy szintén nagybetűs Rock skatulyába. A melódiák, az ütemek, a kíséret - mind viszonylag egyszerűek, mégsem sémák, a kórusok gyönyörűek és azonnal megragadnak az ember fülében - vagy inkább a szívében. Aaron Lewis énekesnek hihetetlen érzéke van ráadásul ezeket a nótákat valami halálosan meggyőző stílusban elénekelni... A Price To Play című nyitónóta kemény alapjaira, vagy a So Far Away csodaszép balladájára egyaránt úgy simítja rá a hangját, hogy elolvadsz tőle.

A Yesterday volt az a dal ahol éreztem más korunkbeli new-grunge bandák hatását, kicsit Nickelbackes a dolog, de a fene tudja, melyik banda írt először ilyen pattogós, rockos neo-pearljamet. Aztán mennek vissza melan-kólát inni, a Fray megint egy olyan dal, amit akkor kell hallgatni, amikor már túl vagy csalódáson, dühön és szomorúságon, ott állsz egyedül és csak nevetsz azon, milyen hülye a világ, és milyen hülye vagy benne te...

Aztán a Zoe Jane képében egy gyönyörű szerelmes dal indul el, és én pont most néztem rá a kedvesemre, aki visszamosolygott, és közben Aaron azt énekli, hogy "I want to hold you, protect you from all of the things I've already endured..." - és ez az a dal, ahol soha de soha nem fogom azt érezni, hogy az "I'll always love you" mondat picit is nyálas lenne. Van egy nóta, amire felkaptuk a szerkesztőség össznépi fejeit, hogy hű, ez micsoda Alice In Chains. Na, erre kiderült, hogy a dal címe Layne, és a fent említett csapat halálba drogozódott énekesének emlékére íródott.

A death-, grind-, gümő- és egyéb -core rajongók most bizonyára csöpögős gumirockernek fognak tartani, de ez akkor is tíz pont. Mert többet nem lehet sajnos.