Shock!

A finn Sentenced a Down albumával lépett végérvényesen más ösvényre, melyen egyenesen haladnak előre, nem kísérleteznek igazán semmivel, írják az egymástól nem sokban különböző albumokat, a Crimson is egyenes folytatása a '98-as Frozennek.

Más lett a sound egy kicsit, stúdiót váltottak a srácok, immáron saját hazájukban rögzítették az új lemezt, a hazájában neves Tico Ticoban. Korrekten is szól a lemez, nekem kicsit rockosabbnak tűnik a sound, kevésbé metalos (ne ijesszen el ez senkit, a metal azért nem veszett ki belőlük!) Kellemesek a dalok, bár nem egy helyen úgy éreztem, hogy én ezt vagy azt mintha már hallottam volna előzőleg. Na ja, Ville Laihialanak nincs egy óriási hangterjedelme, így óhatatlanul hajlamos önismétlésre. Zeneileg sem merészkedtek semerre, olyan "Sentencedesen" tipikus az album. Nem baj ez. Tulajdonképpen tetszik is minden nóta kivétel nélkül, és persze vannak kedvenceim is (a fájdalom-hegyekkel átitatott refrénű Fragile, a lendületes No More Beating As One, meg a P. Lost hangulatú Dead Moon Rising, vagy a jó kis döngölős My Slowing Heart).

Szóval jó kis album ez, sokat is hallgatom, csak hát ugye ettől a zenétől sem lesz túl vidám az ember. Hazájukban meglepően jó a fogadtatása a Crimsonnak, itthon pedig a My Dying, Amorphis, régi Lost és tsai vonalat kedvelőknek biztos tetszeni fog az új Sentenced is.