Shock!

Két CD és egy EP után jelentette meg jelen lemezét ez a 10 éves svéd banda. A bio alapján progresszív csapatként indultak, de ez a - kissé már elcsépelt - jelző annyira már nem illik a csapatra. Azt mindenképpen azonnal leszűrheti az első hangok alapján is bárki, hogy svédek a fiúk, egész egyszerűen az összképen hallatszik valahogy.

Fura, hogy az Abbától a Europe-ig szinte minden svéd bandában van valami megfoghatatlan izé, olyan svédül szólnak a hangok, vagy mi. Patrik Lundström énekes is az első lélegzetvétele után azonosítható országilag, engem legjobban Göran Edmanra (ex- Malmsteen, Kharma) emlékeztetett a magasabb tartományokban mozgó, ultrahajlékony hangja. A zene hordoz magán némi progresszív hatást (bár nem a Dream-féle virgagyártásra kell itt gondolni, inkább a Spock's Beard finom világára), de ugyanúgy vannak benne hard rockos, sőt, helyenként etnós elemek is.

A nyitó dalnak máris akkora refrénje van énekileg, hogy tyühej, utána merész húzással egy majdnem musicalesen csöpögős (és mégis isten) balladát vezetnek elő, amiben a Soundgarden Feketelyuk Napja találkozik az Extreme érettebb szerzeményeinek hangulatával. Gyorsabb dalok és balladák váltakoznak szép sorjában, bár a tempósabb szerzeményekben is az akusztikus hangszerek dominálnak. Fura néhol a dalok szerkezete, az akkordok, az énektémák is olyan kis nemnormálisak, mintha egy beszeszelt svéd népdalgyűjtő kezdene kurjongatni egy rockzenekar próbájára betévedve, miközben a jazz-tanszak ifjú tehetségei is beszállnak zongorán és svéd tradicionális nyirettyűn. Eklektikus, de nagyon kellemes és szórakoztató a zene, és nem fekszi meg az ember gyomrát minden összevisszasága ellenére sem.

A humor sem áll messze a fiúktól, a Moomin Took My Head például egy kedves, szinte gyerekdal szintű balladácska arról, hogy a moomin, ami egy minivíziló-szerű mesefigura, elvitte a főhős fejét, pedig már épp felébredt volna, így most milyen nagy bajban van szegény. Imádom, nem tehetek róla, na. Néha azért megvillan a kezükben a hangszer, és szólóznak egy ízes, progos kellemeset, de mindig kiváló érzékkel adagolják az ilyesmit, épp csak annyit, amitől a zene még zene marad és nem megy át esztelen magamutogatásba. Az On című szerzemény megint tiszta folk, akusztikus gitárral, mandolinnal, teljesen citerásan szól néha a dolog. Meg van benne valami teljesen hülyén megfújt furulya is, nagyon nem metal, de kegyetlen jó, aki meg zúzni akar, vegyen magának légkalapácsot.

Kellemes ez a tizenkét dal, amolyan mindig felvidító útitárs, jókedvet és természetességet sugárzó érzelemgombóc. Kilencest kezdtem rajzolni, de mégis csak tízesre krixkraxolódott. Mert megérdemli.