Shock!

június 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queensryche: The Verdict

queensryche_cVajon mikor jöhet el az az időszak, amikor egy új Queensryche-megjelenés kapcsán ismét csak a muzsikáról értekezünk? Talán most? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, miközben a „legendás” jelző mára csaknem minden értelmezési lehetőségét kimerítő zenekar legújabb produktumát hallgattam. Alighanem mindenki számára ismert, hogy miért is lényegesek az imént megfogalmazott kérdések, de ha netán még vannak odaát, akik számára ez a téma az újdonság erejével hat, úgy a száraz tényekre szorítkozó, mérsékelt intenzitású kutatómunkára ösztönözném őket. Napjainkra ugyan némiképp talán már csitulni látszanak a 2012 környékén forrongó indulatok, annyi azonban bizonyos, hogy az ekkor történtek a Queensryche esetében jó időre kizárták az objektív, pusztán szakmai teljesítményen alapuló értékítélet lehetőségét. Igazságos narratíva innentől fogva a hallgatóság körében nemigen létezik, és attól tartok, ez a The Verdict megítélésére is rá fogja nyomni a bélyegét...

megjelenés:
2019
kiadó:
Century Media
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Az elmúlt hét évben a világ gyakorlatilag atomjaira szedte szét a témakört, és persze szinte mindenki törekedett vagy a megmaradt Queensryche-felállás, vagy pedig Geoff Tate javára legyártani a maga kis kommentárját. Bár egyes esetekben tőlem sem idegen az elfogultság, ebben a történetben valahogy máig sikerült kívül maradnom, mivel igazán egyik oldal teljesítménye sem gyakorolt rám túlzottan markáns impulzusokat a kenyértörés óta. Azt persze nem tudom szó nélkül hagyni, hogy a nagyon sokáig szinte mindenfajta közönségtől eredő hatást ignoráló, vegytiszta művészi szabadságot magáénak valló –- számomra egyébként rém antipatikus – attitűdöt miként váltotta fel bájos fordulatként mindkét fél részéről a rajongótábornak való megfelelni akarás. A sok évig tartó, depresszív hangulatú művészkedés után hirtelen mindenki kezesbárány lett, ebben azonban profizmusát tekintve a hivatalos Queensryche vitte a prímet, Tate pedig helyenként a léc alá ment. Igazán maradandó produkció azonban nem született sem az eredeti frontember, sem pedig Michael Wiltonék műhelyében. És ezen az állapoton a The Verdict sem változtat.

Csakis pozitívan tudom méltatni a tényt, miszerint a jó másfél évitizedig tartó, nyomasztó depirock után Todd La Torre közreműködésével következetesen a nyitottabb hangvételű, hagyományosabb alapokon nyugvó dalok jelentik a fő irányt, leginkább a korai, heavy metálosabb érára visszautalva. Ez most sincs másképp, és még azzal együtt is örömteli a dolog, hogy azért tisztában vagyunk vele, ehhez képest milyen zenei magaslatokban is jártak ők már az Operation: Mindcrime / Empire / Promised Land triumvirátus idején. A puritán, egyszerű koncepció azonban olykor képes nagyot ütni, még ha ez nekik az eddigi kísérletek során csupán mérsékelten is sikerült. Az új album kapcsán sem tudok egyértelműen kiütéses győzelemről beszámolni. A muzsika stílusa ugyan a zenekar kreatív szárnyalását jelentő '80-as éveket idézi, a konkrét ötletek azonban inkább amolyan másodvonalbeli szinten mozognak, annak ellenére, hogy az alapanyag ennél hatásosabb végeredményt is kiadhatna.

Példának okáért Todd La Torre személyében adott egy frontember, aki – előre is elnézést kérek az elfogult rajongóktól – mára Geoff Tate-nél is Geoff Tate-ebb, már ami az énektechnikai megoldásait illeti. Ám miközben olyan magasságok szaladnak ki belőle száz százalékos stabilitással, amilyenekre Geoff már jó ideje nem képes, valahogy dramaturgiailag nem képes feltenni azt a koronát a zenei alapra, amely elődje alakításait annak idején annyira maradandóvá tette. Pedig a frontember a megszokottnál több forrásból is meríthetett volna ihletet az énektémákhoz, ugyanis ezúttal nem csupán Tate, hanem Scott Rockenfield szerepében is letette névjegyét. Igen, ezt úgy kell érteni, ahogy írom: miközben Rockenfield kurtán-furcsán, bizonytalan időre kifarolt a projektből, úgy döntöttek, Todd hangszeres kvalitásaival helyettesítik az alapító-dobost. Ezen a téren csupa jó hírrel szolgálhatok, La Torre ugyanis professzionális, képzett dobos benyomását kelti, aki ráadásul mindent tud erről a műfajról. Húznak a tempók, ülnek a metrikus modulációk, és a páratlan ütemek is stabilak, muzikálisak. Utóbbi kapcsán mondjuk nem igazán értem, hogy az új dalokban miért álltak rá ennyire erőteljesen a hétnyolcados témákra, ugyanis egy idő után igencsak kiszámíthatóvá válik a dalok lüktetése...

A sematikusság egyébiránt a dallamvezetésekre is jellemző, és sajnos a biztató kezdés után rendre előjönnek a nagyjából egy tőről fakadó típushibák: hangulatteremtő készségüket tekintve nem képesek felvenni a versenyt egykori önmagukkal. Nincsenek igazán jelentős, átélhető kontrasztok, illetve többnyire az igazán fogós dallamok sem érkeznek meg, amikor egyértelműen ott lenne az idejük. A helyzet csak fokozódik, amikor a záró Portrait-ben mégis megpróbálkoznak valamiféle lassabb, kifejtősebb témával, itt ugyanis még az eddigieknél is tapinthatóbbak a hiányosságok. Várnánk ugyanis a szép harmóniákra valami olyasfajta előadói fűszert, amelyet egykor mesterfokon tudtak adagolni, a katarzis azonban elmarad.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell: a verdikt! Pusztán zenei produkcióként az új Queensryche-lemez korrekt, professzionális munka benyomását kelti, Wiltonék tehát most is ügyeltek rá, hogy a balhés elválás utáni konszolidáltabb image ne szenvedjen csorbát. Az egykori zsenialitásra azonban legfeljebb néhány autentikusan elővezetett stílusgyakorlat utal. Ez egy lassan negyven éve ténykedő zenekar esetében elfogadható, mindazonáltal sajnálatos, hogy az egykor oly briliáns, majd utána módszeresen felbomlasztott egység újjáépítése mára szinte lehetetlen küldetésnek látszik.

 

Hozzászólások 

 
#9 Gurgi 2019-03-30 13:52
Jól sikerült a lemez! Ajánlom mindenkinek a kétlemezes verziót, sok érdekességgel. Az újak pedig bármelyik régi lemezzel kezdhetik, kizárt a csalódás
Idézet
 
 
#8 Anomander 2019-03-30 13:04
Idézet - Scarecrow:
Nekem nagyon bejön ez a lemez, de az igazság az, hogy egy régebbi Queen... lemezt se hallgattam még eddig, tehát a véleményem nem mérvadó.


Érdekes vélemény, szerintem pont azért mérvadó, mivel nem kötődik hozzá elvárás a múlt miatt, ezáltal segít objektíven, de legalábbis másik szemszögből nézni a lemezt.
Amúgy az első 5 lemezüket melegen tudom ajánlani felfedezésre, háromról itt is van remek írás a Klasszikushock rovatban, ezeken felül a The Warning egy eléggé 80-as évek hangzású, de meglepően érett első lemez, a Rage For Order meg egy prog-metál műfajteremtő alapmű.
Idézet
 
 
#7 Anomander 2019-03-29 14:05
Részemről a Queensryche első 5 lemeze olyan alap- és mestermű, amihez foghatót nyilván nem lehet már elvárni sem tőlük, sem mástól (az Operation:Mindc rime konkrétan A Kedvenc Lemezem, 30 éve ismerem, és a mai napig lenyűgöz)
Az új lemezeik ezekhez képest kanyarban sincsenek, de ugyanakkor jó hallgatnivalók, van bennünk egy csomó Queensryche stílusjegy, amit szeretek.
A The Verdict illik ebbe a sorba, fogom is még hallgatni, szerintem kb 7.5 - 8 pontot megér.
Todd tényleg Geoff-klón, de örülök a fenti kiemelésnek, hogy emellett még Scott székébe is be tudott ülni, holott a mérce egyáltalán nem alacsony!
A mostani lemezen, főleg a második felében, amúgy vannak lassabb, késői Queensryche-ot idéző hangulatú dalok is, szerintem nem is rosszak. Valamint a Light-Years szerintem egészen kiemelkedően sikerült, ott van lendület, jó refrén meg minden.

Rush-típusú életmű csak egy van, sajnálom, hogy a Queensryche ezt nem érte el, de akkor is jólesik az újkori lemezeiket hallgatnom, és várom a nyári koncertet.
Idézet
 
 
#6 zoli09 2019-03-29 12:46
Jogos a kritika, de! Akármennyire messze van a 2015-ös és a mostani album a klasszikus érától, mind a kettőt sikerült megszeretnem a hiányosságaik ellenére. Szerintem nem a "jórahallgatás" esete áll fenn, már kb. háromszori lejátszást követően megtetszett. Furcsa egy kicsit, mert valóban kevés az emlékezetes refrén vagy gitárjáték, de valahogy mégis egyben van az egész. Mintha a 80-as évekbeli B-oldalas számok és kevésbé ütős demók lennének profi módon és modern hangzással előadva. Összességében 8/10.
Idézet
 
 
#5 Scarecrow 2019-03-29 12:21
Nekem nagyon bejön ez a lemez, de az igazság az, hogy egy régebbi Queen... lemezt se hallgattam még eddig, tehát a véleményem nem mérvadó.
Idézet
 
 
#4 maradonnna 2019-03-29 12:06
Szerintem egy jó lemezt csináltak!sokat hallgatom,nagyo n tetszik!
Idézet
 
 
#3 RockRob 2019-03-29 10:58
Kíváncsi vagyok, mindenképp meghallgatom párszor! Szerintem amúgy az előző album jóval több volt mint korrekt alkotás, inkább félúton volt a kiváló és a zseni között... ..(jól ismerem a zenekar klasszikus albumait, de fanatikus sem vagyok, tehát objektíve írom ezt).
Idézet
 
 
#2 irtózatos flótás 2019-03-29 10:40
Egészen a Promised land-ig mindegyik lemezük nagyon erős volt. Utána a Hear of now frontier valami katasztrófa.Aztán még írtak pár erős dalt, de elvesztettem az érdeklődésemet a zenekar iránt.
Idézet
 
 
#1 Montsegur 2019-03-29 09:35
Egyetértek. Ha Queensryche, akkor Mindcrime és Empire, a szikrázó zsenialitás ikertornyai. Minden, ami utánuk jött, nekem fájdalmasan középszerű.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.