Shock!

október 09.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Revolution Saints: Rise

revolutionsaints_cÖt évvel ezelőtt a Revolution Saints debütálása pontosan azt az esetkört merítette ki, amikor összegyűlnek páran a rockszakma legkvalifikáltabb figurái közül, és ebből logikus módon kellene következnie a világmegváltásnak, ám az valamiért elmarad. Sőt, időnként még a léc alá is csúszunk... Bár ennek pontos okairól van egy nagyon határozott véleményem, mégsem mennék bele a bővebb kifejtésbe, egyrészt mert annak idején Danev kolléga a kellő szabatossággal megtette, másrészt abban sem vagyok biztos, hogy az n+1-edik Frontiers Recordsról és Alessandro Del Vecchióról szóló lamentálásomban bármi újdonsággal tudnék előrukkolni. A magam részéről akkoriban ezt a projektet már csak a leírtakból fakadóan is csupán egynyári(téli) mókának gondoltam, és én csodálkoztam legjobban, hogy végül a három muzsikus folytatta a közös ténykedést, ám ebben valamennyire talán a Deen Castronovo életében beállt változások is közrejátszhattak.

Második nekifutásra aztán már talán egy fokozattal sikerült növelni az élvezeti faktort, és a mindenfelől begyűjtött, majd összehegesztett panelekből egy szerethetőbb egység állt össze, a vadonatúj Rise pedig szerencsére szintén megtarja a két lépés távolságot a debütálás „unalom a köbön" hangulatvilágától. Más kérdés, hogy a Night Ranger hipertehetséges slágergyárosától, a Whitesnake másodvirágzásában oroszlánrészt vállaló Doug Aldrichtól, vagy épp a dobokon és vokálisan egyaránt első ligában játszó Deen Castronovótól vajon mennyire számít örömtelinek egy „nem olyan rossz" album. Márpedig ennél lényegesen magasztosabb jelzőknek azért továbbra sincs helye, és a szimpátia is leginkább a szépen összeválogatott frázisoknak szól, amelyeket többnyire eredetileg valahol máshol lehetett hallani...

megjelenés:
2020
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Az első három szerzeménnyel aránylag erős startot veszünk, sőt, ezek kevésbé kocka hangzással, és egy árnyalatnyival karaktereseb hangszereléssel akár még az utolsó két Journey-albumra is felférnének. Castronovo hangja jócskán az ötödik x-en túl is maximális biztonsággal mozog a fénykori Steve Perryt idéző magas tenor regiszterben, és egészen pofás dallamokat is kapott. A címadó dalban pedig konkrétan a csapat eddigi pályafutásának talán legjobb refrénjét hallhatjuk. Aztán az ezt következő lírai blokktól kezdve visszaállunk a komfortzónát jelentő tizenkettőegytucat AOR-világba, és valahogy elfelejtünk kikecmeregni belőle. Különösebb gond egyik témával sincs (na jó, azért például a Coming Home elég triviálisra sikeredett...), azonban zömében egyszerű stílusgyakorlatokat hallunk. Aztán amikor az egyik klipes húzónótának szánt Talk To Me is szimplán csak rendben van, már kezd egyértelművé válni, hogy a világmegváltást máshol érdemes keresnünk.

Számomra továbbra is kérdéses, hogy a szerződési kötelezettségek teljesítésén- és Deen Castronovo énekesi kvalitásainak kibontakoztatásán túl vajon mire rendeltetett ez a kvázi-zenekar. Az ugyanis általánosságban elmondható, hogy a zenészek részéről amolyan rutinmunkát kapunk mindenfajta különösebb plusztól mentesen. A született vezéregyéniségnek mondható Blades szinte végig a háttérben kullog, az általában blues-gyökerű, öblös vibratókkal és szikrázó szólókkal operáló Aldrich pedig gyakorlatilag egyszerű session-muzsikusként funkcionál, vagyis Castronovón kívül érezhetően senki sem élete kihívásaként éli meg a dolgot. Persze a napnál is világosabb, hogy a formáció egyik tagjának sem ez az elsőszámú szerelemprojektje, csak amikor már harmadjára verbuválódik össze ez a három figura, talán már méltán várhatna az ember fia valamiféle koncepcionális többletet. Ebben a formában azonban ez minden szerethető tulajdonságának dacára is csupán egy a millióból.

A Revolution Saints öt évet és három nagylemezt követően is sokkal inkább a nagy nevekről, mintsem az igazán maradandó produktumról szól. Ennek megfelelően a Rise egy újabb album a sorban, amely kellemes hallgatnivalót nyújt, de nélküle is ugyanolyan kerek volna a világ.

 

Hozzászólások 

 
#5 metalsanyi 2020-02-17 11:46
Koszi! Kesobb mar rajottem :-)
Idézet
 
 
#4 Meszlényi Bálint 2020-02-16 14:59
Üdv! Arra, amelyik linkelve van. :)
Idézet
 
 
#3 metalsanyi 2020-02-16 12:59
Kedves Balint!

Danev Gyuri melyik cikkere gondolsz?
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2020-02-15 14:43
Eddig azt mondtam, hogy a két lemezükből lehetne egy jót összeválogatni. Most már a háromból egyet, de őszintén szólva erről nem tudom mit raknék rá. Többet vártam ettől a csapattól, még akkor is, ha bevallottan is csak egy projekt. Mi lehet nekik a motiváció, amiért részt vesznek ebben? Mert valóban, ekkora nevektől - akik nemzetközi szinten is über zenészek - a ,,nem olyan rossz", az tényleg nagyon kevés. Ez után jobban örülnék, ha Aldrich és Castronovo ezerrel koncentrálnának a következő Daisies albumra, mert az utolsó ott is elég karcsú lett. Na, hátha Hughes mester plusz életerőt lehel a csapatba!
Idézet
 
 
#1 frontiers 2020-02-15 08:22
Rajtam is átment ez a lemez, a két promó nótát leszámitva semmi....

nagy kár ezekért a zenészekért
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wackor - Budapest, Wigwam, 2005. március 18.