Shock!

Ki hitte volna annak idején, amikor Steven Wilson úr szólókarrierje úgy beindult nyolc-tíz éve, hogy valaha még visszatér a Porcupine Tree-hez? Akkortájt a korlátok közül való kiszakadás igénye, a skatulyakényszer levetése volt a fő mozgatórugó, ami az ő esetében amúgy teljesen érthető is, még azzal együtt is, hogy a Porcupine eleve nem volt egy önmagát kopírozó produkció, mi több, a korai idők elszállósabb dolgaitól az utolsó lemezekig elég sok színt felfestettek azért a csapat palettájára. Ha rosszmájú akarnék lenni, mondhatnám, hogy a nagy művészi szabadságában szinte már célt tévesztett szólóban, mivel ott lépésenként átment mostanra szomorúan súlytalan popba (még leírni is fáj, sajnos), de jó hír a rosszban, hogy az anyabanda vonalára illő ötleteit most nem egy ottani újabb sasszéba fektette, hanem a Porcupine visszatérésbe. (Meggyőződésem amúgy, hogy a saját neve alatt sem ragad majd be a The Future Bites világába, így véletlen sem engedném el a kezét, élőben meg eleve mindig lenyűgöző.) A kérdés volt, hogy mit várhatunk ennyi önmegvalósítás, egy tizenkét év kihagyás után érkező új Porcupine Tree-lemeztől?

A nyitó Harridan affelé terel, hogy sok tekintetben a késői Porcupine-ból táplálkozó anyagot várhatunk, és nagyjából mindent magába foglal, ami erényük volt, a finom és sejtelmes hangulatú komplex betétektől a Fear Of A Blank Planet keményebb pillanatait megidéző súlyon át a Wilsonra jellemző, azonnal hatni képes, sodró erejű (ám cseppet sem negédes) refrénig. Azonnal felismerhető hangja, a rá jellemző harmóniamenetek, énekdallamok miatt persze lehet más hangulati visszacsatolásokat is találni az albumon, az Of The New Day zeneileg például simán odarántható a szólókorszak emblematikus témái, a Drive Home vagy a Happy Returns mellé mondjuk. A Rats Return progresszivitása meg akár a The Raven That Refused To Sing lemezzel is összetalálkoztatható, azaz az eltelt évek nem törlődtek ki maradéktalanul, nem időgéppel léptünk vissza 2010-be. Én inkább úgy mondanám, hogy ha nem áll meg anno a Porcupine Tree, valószínűleg hasonló úton haladt volna tovább, mint a szólókarrier ezen pillanatai, ezek a dalok pedig csak megerősítenek ebben a gondolatban. A hangzásvilág egyébként követi az utolsó Porcupine Tree-anyagokon megszokottakat.

A progresszivitás a lemez alappillére, és egészen a hét-kilenc perces dalok hosszáig merülnek, ráadásul esetükben nem egy esetben olyan szinten tördelt, váltásokkal gyakran és váratlanul megterhelt, néha hangulatában is komoly fordulatokkal bíró szerzeményekről van szó, amihez leírás alapján egy óvatlan hallgatónak szinte megoldóképlet kellene mellékelni. Ez itt nem szitokszó, és pont ebben mutatkozik meg Wilson nagysága: az esetenként érzelmileg is elkülönülő részeket úgy tudja formálni, hogy a végeredmény se sok, se befogadhatatlan nem lesz, kiszámíthatatlan, mégis hallgattatja magát, és még fülbe ragadni is képes. E tekintetben ma is képes a színtér nagyjait is állva hagyni. A Closure/Continuation nagy része így ténylegesen le is nyűgöz. Az elektronikus kísérletezés szerencsére nem sok teret kap, talán a Walk The Plank az, ahol ezt elengedi némiképp, ez egyben az a dal is, ami talán legmesszebb mutat vissza az életműben. Progresszivitás terén a már említett Rats Return a leginkább kiemelhető, amely túlmutat még a Harridanen is, ami viszont a bonyolult ritmusok és a klasszikus értelemben vett slágertéma legszemérmetlenebb házasítása. Mindeközben olyan szintű hangszeres játék hallható végig, ami szinte már-már megalázó.

Mégsem maximális a pontszám, ez pedig csak annak köszönhető, hogy minden eddigi ömlengés ellenére sem az összes dal talált el maximálisan. A Walk The Plank még oké, ha nem is eredendően kap el, de el tud sodorni, az album második felében azonban akadnak terjengősebb, „elszálltabb", melodikusabb alapokra helyezett tételek is, amik valahogy sokadik hallgatásra is csak nehezen közelednek hozzám. A Chimera's Wreck egyenesen kissé szürkés a nagy egészhez mérten, akárcsak a Never Have, a Love Is The Past Tense meg valahogy olyan kis súlytalanka, kellemes, de ártalmatlan, mint egy pohár tej – ez utóbbi például messze nem mondható el a fentebb kiemelt dalokról. A Population Three is némileg öncélúbb talán a kelleténél.

Kicsit igazságtalan amúgy kizárólag Wilsont magasztalni mindazért a nívóért, amivel azért tagadhatatlan bír az album. Én is azért csak őt emlegettem eddig, mert az alapvető motorja az egésznek az ő szerzői vénája, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Gavin Harrison is sokat hozzátett a dalok formálásához (eleve a kettejük titokban elkövetett jammelései következményeként állt újra talpra a Porcupine Tree), Richard Barbieri pedig lehet, hogy csak utólag lépett most a képbe, de hangszerelésben biztos vagyok benne, hogy ő is bőven tett bele értéket.

Bízom benne, hogy innentől, ha szakaszosan is, de újra él majd a Porcupine. 2009 után jó lenne újra egy haza koncertnek is örülnünk!