Shock!

március 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Porcupine Tree: Fear Of A Blank Planet

A Sündisznófa már két éve tart rabságában, méghozzá az ágain megtermett Deadwing lemezzel csalt kelepcébe. A Rush, Pink Floyd, Tool és sok mindenki más zenéjét beolvasztó érzelem-prog csapat ezúttal kissé szúrósabbra vette a figurát, amely talán annak köszönhető, hogy egy kivétellel az album minden dala az előző lemez turnéján formálódott véglegesre, de az is közrejátszhatott, hogy a banda agya, Steven Wilson énekes-gitáros-mindenes nem egy plafonbámulós fajta, megannyi projectje és elfoglaltsága közé talán csak időkibővítővel tudta beszorítani anyazenekara új lemezét.

megjelenés:
2007
kiadó:
Roadrunner / CLS
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A szúrósság persze nem speed-thrash orgiát takar, inkább a témaválasztás rideg, a modern világról, az elidegenedésről szólnak a dalok. A nyitó címadó tétel karcosságát természetesen itt is enyhítik andalítóbb pillanatok, mint a vonósokkal telepakolt My Ashes vagy a Sentimental, de az alap hangvétel mégis ez a furcsa, agyban megbúvó félelem, pszichedelikus paranoia – az Anesthetize például számomra olyasmi, mint a Gathering bonyolultabb pillanatainak férfi megfelelője, nyakon öntve Tool és Opeth szósszal – fura mix, de működik. Ha valaki egyetlen dalt kérne mintául a zenekar egészére, most már ezt mutatnám meg neki: Gavin Harrison agyas, mégis zsigeri dobolása fölött Richard Barbieri kissé ipari hangzásúra kevert, mégis klasszikus progrock alapon nyugvó billentyűjátéka csak fokozza az ének és a finom, ám zaklatott gitárjáték furcsa szépségét.

Két illusztris vendég is tiszteletét teszi az albumon: a Rush gitáros Alex Lifeson az előbb említett Anesthetize-ben szólózik, a King Crimson főnök Robert Fripp pedig tovább színesíti a Way Out Of Here-t. Vele egyébként még egy dalt (Nil Recurring) rögzített a Porcupine Tree legénysége, de még nem tudni, mi lesz a dal sorsa, talán valamilyen bónuszként bukkan fel a későbbiekben.

Hat hosszú, de cseppet sem unalmas dal ötven percben – a Porcupine Tree nem talált fel semmi igazán újat az előző lemez óta, csupán még tökéletesebbre fejlesztette az eddigieket. És ez bizony jó is így.

 

Hozzászólások 

 
#2 Saxii 2018-02-03 22:01
Idézet - Nagaarum:
NAGYON szeretem ezt a bandát, viszont egyvalami idegesít. A doboscsere. Itt a Chris Maitland szerintem jobban érezte mi kell, a Harrison szétüti a nótákat. Totál elvesztette a pszichedelikus rock jellegét az egész. Helyette progresszív metálba fordult át.
Mondjuk ez a lemez tetszik, de szerintem a PT a Lightbulb Sun lemezzel érte el a csúcspontját...


Szerintem Gavin Harrison a modern progresszív rock egyik legnagyobb dobosa. Ha nem "ütné szét" a számokat akkor a Porcupine Tree igen sokat veszítene a varázsából.
Idézet
 
 
-4 #1 Nagaarum 2010-12-03 13:02
NAGYON szeretem ezt a bandát, viszont egyvalami idegesít. A doboscsere. Itt a Chris Maitland szerintem jobban érezte mi kell, a Harrison szétüti a nótákat. Totál elvesztette a pszichedelikus rock jellegét az egész. Helyette progresszív metálba fordult át.
Mondjuk ez a lemez tetszik, de szerintem a PT a Lightbulb Sun lemezzel érte el a csúcspontját...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.