Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Opeth: In Cauda Venenum

opeth_c„Ki itt belépsz, hagyj fel minden hétköznapi beidegződéssel!" Valami ehhez hasonló gondolatokat sugall a svéd Opeth, friss lemezének hipnotikus kezdő hangjaival, melyet mintha egy álomszerű, lassított képkockán feltáruló ódon kertkapu, berozsdásodott csapszegeinek nyikorgása követne, hogy valami nem evilági időbe és térbe vezesse a földi örömök kertjébe látogatót (Garden Of Earthly Delights). Egy olyan helyre ahol egyszerre van jelen a múlt és a jövő. Ahol megáll az idő és megszűnik a valóság, hogy valami még igazabb realitásnak adjon helyet. Ahol rálelhetsz a magadban eltemetett igazságra, melynek megismerésekor egyszerre válsz semmivé és mindenné.

Ugyan nem szokásom túlzásokba esni a magvas gondolatokkal, de ez az óriási zenei örökséggel rendelkező svéd zenekar egyszerűen felszínre hozza a mélyen lapuló, intellektuálisnak ható eszmefuttatásokat. Utóbbiaknak ezúton sem én fogok itt eleget tenni, csupán teszek egy próbát arra, hogyan lehetne szavakba önteni mindazt, amit az In Cauda Venenumon hallunk. Nyilván nem nehéz észrevenni azt sem, hogy roppant elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban, hiszen számomra ez a muzsika annyira egyedi és különleges, amit felesleges bárki előtt is eltitkolnom. Mégis megpróbálom az objektivitás lencséin keresztül megosztani a tapasztalataimat és valamennyire motiválni a neadjisten, frissen idetévedt olvasót/hallgatót, hogy ha hosszútávon nem is, de legalább egy órára próbáljon meg leugrani a mindennapi mókuskerékről, hogy megismerkedjen e kivételes csapattal. És e mutatvány gyakorlására talán a minden eddiginél szerteágazóbb muzsikát tartalmazó friss korong tökéletesen alkalmas is lehet.

megjelenés:
2019
kiadó:
Moderbolaget / Nuclear Blast
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 62 Szavazat )

Három esztendővel ezelőtt, az ugyancsak nagyszerűen sikerült Sorceress kapcsán még írtam olyanokat is, hogy az elmémben lerakódott kellemes emlékfoszlányoknak köszönhetően el tudnék viselni egy kis jól időzített hörgést is a dalokban. Nos, az új lemez kivesézésének időszakában ehhez hasonló vágyak már abszolút nem ütötték fel a fejüket, hiszen amit itt hallunk, megint kicsit az a más jellegű, finomabb húrokat is mesterien megpengető zenét játszó alakulat, és amelyet megint csak ugyanúgy lehet szeretni, ahogyan az eddigieket is. Tegyük is gyorsan hozzá: talán soha ezelőtt nem kívánt még egyetlen Opeth-lemez sem annyi törődést és ismerkedést, mint amit ez a legfrissebb remekmű megkövetel a hallgatótól. Egyrészt a szerzemények átlagosan hét perc felettiek, ami önmagában is komoly kihívást jelent a több mint egy órásra hizlalt anyagon, azonban a jelenkori Opeth-muzsika formája az igazán figyelemre méltó, amelyből Mikael Åkerfeldték szinte minden hagyományosnak nevezhető kapaszkodót száműztek.

A dalok a kizárólag tudatosan megkomponált részletek helyett, inkább ösztönösen és folytatólagosan örvénylenek az egyik érzelemből a másikba, ezáltal szabályosan magába szippantják az embert, és megadják az esélyt arra, hogy számos alkalommal alámerüljön e különleges atmoszférában. Utóbbit így csakis ez a csapat képes megteremteni. Ez alól talán csak egyetlen dal, a félelmetes melódiákból összehegesztett Universal Truth jelent kivételt, amelyben ott rejlik a kellő potenciál ahhoz, hogy már a második ismerkedést követően se legyél képes kitörölni az emlékezetedből. A svéd és angol nyelvre is egyaránt felfűzött zenei utazás (maradjunk a továbbiakban is az angol dalcímeknél) nagy része viszont direkt a speciális hangulatteremtésről szól, a hátborzongatóan szép, költeményekbe illő kis minieposzokról, amelyek egy-egy dalon belül is külön életre kelnek.

Elég csak a már említett Pink Floyd-ízű bevezető után berobbanó Dignityre odafigyelni: mintha valami szürreális filmbe cseppennénk bele, annyira sokrétű, különböző stílusokból táplálkozó muzsika jön velünk szembe. Martin Axenrot nem evilági ütemei vagy a lekevert, szimplán zseniális éteri hangok egészen más világba kalauzolnak, hasonlóan, mint ahogyan az egy drámaian befejeződő mozi stáblistája alatt is lenni szokott. Nem tehetek róla, de már csak utóbbi, pár másodperces kis szösszenettel is egyből levettek a lábamról, hiszen ilyen és ehhez hasonló ízes, finom és egyedi zenei csemegéket szó szerint csak három esztendővel ezelőtt hallottam a legutóbbi sorlemezen. Azóta sem, senki mástól... A filmzene-szerű koncepció egyébként is fokozottan jelen van, hiszen a több helyen fellelhető hangfoszlányok, dialógusok, de legfőképpen a csodás szimfonikus zenei motívumok mind-mind ez utóbbit támasztják alá. Mindezt úgy, hogy ez alkalommal is változatlanul a '70-es évekből táplálkozó pszichedelia és progresszív rock adja a szerzemények vázát. A Heritage óta jelen lévő Joakim Svalberg billentyűs vintage hangszínekre tekert elektromos orgonái és Hammondjai ezúttal is kiemelt szerepet kaptak, de amikor kell, a súly ettől még nagyon is jelen van, hiszen érezhetően most mintha kissé koszosabbra vették volna az összképet az előzményekhez képest. Martin Méndez sötét tónusú, változatos hangszínű mélyei is kellemes arányban, telten szólnak. Már csak emiatt is érdemes beleásni magunkat a dalokba, hisz a basszer a hagyományos sound mellett sokszor alkalmazza a Geezer Butler védjegyévé váló torzabb színeket is, valamint néha átvált fretless bőgőre is, ha valamelyik nóta éppen utóbbit igényli.

A Travis Smith festményébe csomagolt anyag minden egyes szerzeménye kifinomult, nemesi ízekre érlelt külön kis világ, amelyek idővel felfedik apró, ínyenceknek való csemegéiket, s amelyekhez szinte semmi más nem kell, csak türelem, nyitottság és a figyelem megszentelése. Kizárólag ebben az esetben hálálja csak meg a törődést mind a nyolc perc fölé kiterjesztett, Mikael ragyogó énekével és az ős-Hawkwindre emlékeztető, vad, space-es jammelésekkel fűszerezett Heart In Hand, vagy a hasonló terjedelemmel büszkélkedő, és csúcspontokban egyaránt bővelkedő All Things Will Past. A Next Of Kin vonósokra komponált felépítése és szerkezete pedig csak önmagában megérne egy külön tanórát. Ahogy befejezik, az tulajdonképpen maga a csupa nagybetűs KATARZIS. Ami ugyanígy elmondható az ezt követő, zongorás, floydos Lovelorn Crime-ról is, amelyben Fredrik Åkesson a lehető legízesebben idézi fel David Gilmour egyedi stílusát, hogy aztán felkészítse a terepet a szigorúan építkező Charlatanhoz, ahol a végkifejletben még szerzetesek gregorián kórusát is sikerült olyan váratlanul beékelni, hogy ismét elmondhassuk: ilyet sem hallottunk még soha Opeth-lemezen. A hasonlóan friss elemekkel operáló, már említett Universal Truth után persze megint szokatlan megoldásokat hallhatunk a sötét, ördögi hangulatú, swinges The Garroterben, ami tökéletes aláfestés (lenne) egy bizarr David Lynch-filmhez – amivel talán el is mondtam mindent nagyszerűségéről. Ha pedig épp arra lenne szükséged, hogy kitárt karokkal, behunyt szemmel és tiszta elmével lebegj a semmiben, akkor a Continuum tripes, utaztató melódiái erre kifogástalanul alkalmasak lesznek.

Biztosan lesznek most is olyan ősrajongók, akiket ugyanúgy untatni fog az In Cauda Venenum minden egyes hangja, mint ahogyan gyakorlatilag minden, ami a Heritage – rosszabb esetben a Blackwater Park – óta történik a zenekar háza tájékán, de ők talán képesek lesznek majd ezt meggyőző érvekkel is alátámasztani a kommentszekcióban. Ettől függetlenül engem még mindig el tud varázsolni ez a csapat, anélkül, hogy elvakult rajongóként viselkednék, hiszen Åkerfeldték továbbra is képesek olyan pluszt adni, ami egyre ritkább jelenség a mai mezőnyben, és képesek még az intuícióval megáldottakat is fogékonyabbá tenni a zenehallgatás művészete iránt. Hányingert okozó szenttehén-effektus ide vagy oda, nekem ez most ugyanúgy tízpertíz, mint ahogyan az életmű kábé 80-90 százalékából bármi.

 

Hozzászólások 

 
-1 #29 Warrior85 2020-12-06 12:32
Idézet - Darren:
Nekem az Opeth-életműben eddig egyetlen album van, ami nem 10/10, a Watershed. A váltás volt a legjobb, amit az emberünk tehetett, nagyon rossz lett volna végignézni az Opethet ellaposodni. )



A Watershed minden idők egyik legjobb (Opeth) albuma, tökéletes irány volt a Ghost Reveries után (bizonyos értelemben véve érettebb is, mint bármely korábbi anyaguk) és tökéletes lezárása ennek a korszaknak. Inkább így fogalmaznék.

Szerintem a rajongók nagy része fel sem fogja, mennyire nehéz egy ilyen rendkívül széles repertoárral megáldott zenekarnak lemezről lemezre megújulni, úgy, hogy közbe tartsa azt a szintet, és egyéniséget, amit a fanok elvárnak tőle. Nekik ez mégis sikerül, aki szerint meg nem, az sose értékelte, sose szerette őket igazán.
Idézet
 
 
-1 #28 molnarsaci 2020-03-18 10:02
Nekem mondhat bárki bármit, az Opeth albumról albumra kiadja a mesterművét és mindegyik egy fantasztikus utazás. Aki nem érti ezt a fajta művészetet ne is próbálkozzon ellenkezni, mert nem lesz igaza.
Idézet
 
 
-1 #27 sajt 2020-01-01 19:24
Tele van a zenei gyűjteményem 70-es évekbeli progos anyagokkal, de azokat ma már (néhány kivétellel) nem szívesen hallgatom, rémesen avittnak érzem őket. Erre jön az Opeth és konkrétan ez a lemez és úgy idézi meg azt a korszakot, hogy nem érzem rajta azt a megzápulást, amit a nagy elődök legtöbb anyaga elszenvedett!
Velem ilyen még soha nem volt, a dupla cd-t egymás után háromszor meghallgattam és mindvégig élveztem! Elővettem a korábbi lemezeket is a Blackwater Parkig bezárólag és sorra csak azokat hallgattam, vagy jó két hétig.
Kicsit lehiggadva és másokat is hallgatva most az a véleményem, hogy majdnem ez a legjobb Opeth album, de csak majdnem, egy picit talán valóban rétestészta, a vége inkább nyúlik, mint igazi katarzist hozzon.
Idézet
 
 
-1 #26 DRAZSEN 2019-12-18 03:16
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.


Szerintem nem a zenei stílusjegyekre utalt,hanem a banda állapotára.A zenei palettán való elhelyezkedésre .
A Dream is,és az Opeth is sajnos 20 éve nem nagyon csinál semmi lélekbe hatoló,maradand ó extra cuccot.Vannak is meg nem is,szól is valami meg nem is.Amolyan megfeneklés az egész.
Én még gyötröm magam néha,vannak jó pillanatok,de az összkép számomra is necces,és kevésbé ösztönző
Idézet
 
 
-1 #25 Montsegur 2019-10-23 09:07
Nekem már a "hetvenes évekbeli progresszív rockzene" is unalmas volt, és sajnos számomra az unalmas dolgok retrója (pl. jelenlegi Opeth) is unalmas... Nem vitatom a tudásukat, de sajnos elalszom rajta.

Nekem a valódi progressziót a hetvenes években a punk jelentette, nem ez. Ez egy zsákutca. Szép, színes, kiválóan hangszerelt zsákutca. Attól még örülök, ha valakinek ez jön be, nem vagyunk egyformák.
Idézet
 
 
-1 #24 Gábor 2019-10-21 08:57
Idézet - Bjorn:
Mindenki a Blackwater Parkot emlegeti az Opethtel kapcsolatban, pedig szerintem az már gyengébb lemez volt mint a Still Life. Utána a Damnation és a Deliverance is erősebb, és szerintem a Watershed is. A Sorceress tetszett egyedül az "új stílusú" lemezek közül. Ez párszor lement, de csak hömpölyög hömpölyög és nem jut sehova... csalódás.


Nálam a Still Life egyáltalán nem favorit. Már a hangzása is idegesít. A hármas lemezt sokkal jobban csípem ennél és a Blackwaternél is. Viszont a Watersheddel nem tudom mi a baja sokaknak, az egy csúcs lemez.
Idézet
 
 
-1 #23 Padányi-Gulyás Gergely 2019-10-21 07:53
Idézet - Equinox:
...Régen is voltak prog hatások az Opethben, de mióta a fűszerből lett a krumpli meg a hús, valahogy nincs meg az a különleges íze...


Ennél frappánsabban megfogalmazva még sehol sem hallottam, mit gondolok én is az újvonalas Opethről :) Köszi, lopom! :D
Idézet
 
 
-1 #22 janomano 2019-10-19 15:01
Idézet - Gereblye Géza:
[quote name="Darren"] Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni!



Ez az egy mondat megragadta a figyelmemet, (es a kommentelöi kepzelöerömet :) ) a tema nem tartozik az uj Opeth lemezhez, de leirom. Ami az alkotoi szabadasagot illeti, napjainkban - is - sok bandanak meg kell dölnie a kiadoi akarat es kontroll fele, "Nem olyan zenet csinalsz ami nekünk tetszik, nem eladhato, nem lesz több lemezre szolo szerzödes, szeva."
A Jasta egyik podcastjeben is elökerült nemreg ez a tema, es a beszelgetes politikailag korrekt szinten zajlott, nevek nelkül, de a Napalmot mint komoly kontrollt gyakorlo ceget peldakent valahogy megemlitettek.
A Nuclear Blast a csimborasszoja ennek, telistele vannak egyenlemezeket szallito bandakkal. Szomoru azt latni/hallani, hogy Overkillek, Exodusok mennek ala a kivanalmaknak. (Az Opeth esete talan picit mas, a kiadas maga sajat, ha jol latom a felallast.)
Manapsag, abban az esetben ha a zenekarod nem piaci tenyezökent, termekkent akar jelen lenni, akkor marad a DIY, vagy a kiskiados megoldas, ami anyagi sikerrel nem kecsegtet, viszont azt csinalsz amit akarsz. Trottel, Alternaive Tentacles, Web of Mimicry, Neurot, Ipecac, hogy csak az ismertebbeket emlitsem, ezeknel deklaralva van hogy nem dumalnak bele semmibe :)
A Ricskeszt legutobbi adasaban is van egy ide felhozhato reszlet, a P. Mobil es a Hammer fele, majdnem tetö ala hozott, de aztan megsem konkretizalt megallapodassal , valami ott sem smakkolt. Es akkor meg a közönseg altal felallitott elvarasokrol ( az elsö lemez jo a többi szar, nincsenek dalok stb.) meg nem is beszeltünk
Idézet
 
 
-1 #21 Gereblye Géza 2019-10-19 12:52
Idézet - Darren:
Nagyon sokan emlegetik az előző albumok miatt felépített elvárásokat és skatulyákat.
Nekem az Opeth-életműben eddig egyetlen album van, ami nem 10/10, a Watershed. A váltás volt a legjobb, amit az emberünk tehetett, nagyon rossz lett volna végignézni az Opethet ellaposodni. Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni! A Heritage egy hirtelen váltás volt, de azóta is abból építkeznek, ebben az albumban pedig tökéletesen beért. Sokszor meghallgattam már, talán 100x is (többnyire svédül, mert jobban tetszik), és most már kimondom: ez az egyik legjobb Opeth album! (Ezek a szavak egy olyan embertől jönnek, akinek az abszolút kedvence a Morningrise, de semmilyen elvárása nincs arra nézve, hogy a későbbi albumoknak hogy kellene kinéznie az etalon Morningrise-hoz képest! Ha azt akarom hallani, bármikor visszatehetem a lejátszóba...)


P.O.N.T.O.S.A.N.
Idézet
 
 
-1 #20 Darren 2019-10-19 10:44
Nagyon sokan emlegetik az előző albumok miatt felépített elvárásokat és skatulyákat.
Nekem az Opeth-életműben eddig egyetlen album van, ami nem 10/10, a Watershed. A váltás volt a legjobb, amit az emberünk tehetett, nagyon rossz lett volna végignézni az Opethet ellaposodni. Sosem szabad muszájból, elvárások miatt zenét írni! A Heritage egy hirtelen váltás volt, de azóta is abból építkeznek, ebben az albumban pedig tökéletesen beért. Sokszor meghallgattam már, talán 100x is (többnyire svédül, mert jobban tetszik), és most már kimondom: ez az egyik legjobb Opeth album! (Ezek a szavak egy olyan embertől jönnek, akinek az abszolút kedvence a Morningrise, de semmilyen elvárása nincs arra nézve, hogy a későbbi albumoknak hogy kellene kinéznie az etalon Morningrise-hoz képest! Ha azt akarom hallani, bármikor visszatehetem a lejátszóba...)
Idézet
 
 
-1 #19 Tehid 2019-10-18 22:08
Kb egy hónapja elővettem és végighallgattam az Opeth életművét. Meggyőződésem volt, hogy a Stil life a csúcs és ami a a Blackwater Park után jött az a szépen levezényelt hattyúhalál. De mondom biztos én vagyok a begyöpösödött, hát nézzük vét. Nem, nem hiszem, hogy velem van a baj. Nem az Opeth az, itt a Vízválasztó után hallottam. És most itt nem a hörgés elhagyását hiányolom. A hangulat, az ősz hiánya, az elmetülés hiányzott, kiütesedés. Ez az album viszont visszahozta az első találkozás hangulatát. Szeretem és köszönöm. Visszatért egy régi nagy szerelem.
Idézet
 
 
-1 #18 Gereblye Géza 2019-10-18 20:13
Idézet - JR:
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.


Nem a stílusra értettem, hanem arra, hogy öregségükre elfelejtettek DALOKAT írni, inkább ilyen sehova sem vezető technikai hokizásból állnak a lemezeik. Ebben a stílusban ezernyi jobb banda van, és volt 30 évvel ezelőtt is, ebben semmi újdonság nincsen. Régen legalább újítók voltak, most inkább csak követők. (Persze "a csecsemőnek minden vicc új"-alapon a rajongótábor fele elhiszi nekik, hogy ez milyen kurva nagy progresszió.)


Szerintem te nem hallgattad meg ezt a lemezt, ha sehova sem vezető technikai hokizásról beszélsz. Az oké, hogy nem neked szól, de attól még nem lesz szar automatikusan.
Idézet
 
 
-1 #17 éhenkórász 2019-10-18 19:07
A Blakwater parkig hibátlan az életmű aztán rájött a művészúr, hogy a metal neki már eléggé ciki,bezzeg a 70-es évek, az igen. Azóta nem az igaziak.
Idézet
 
 
-1 #16 saszi 2019-10-18 19:02
Csodálatos alkotás. Minden hangja kincs
Idézet
 
 
-1 #15 JR 2019-10-18 18:29
Idézet - Gereblye Géza:
Idézet - JR:
Szerintem az Opeth az új Dream Theater. És nem a pozitív értelemben...


Az Opeth sosem volt olyan, mint a Dream Theater, semmiben sem hasonlítottak, a progresszivitás uk is teljesen másmilyen irányú, az Opeth-nél ez inkább regresszívitás, és baromi izgalmasan csinálják ezen a lemezen. Az meg, hogy svédül is kijött, még érdekesebb.


Nem a stílusra értettem, hanem arra, hogy öregségükre elfelejtettek DALOKAT írni, inkább ilyen sehova sem vezető technikai hokizásból állnak a lemezeik. Ebben a stílusban ezernyi jobb banda van, és volt 30 évvel ezelőtt is, ebben semmi újdonság nincsen. Régen legalább újítók voltak, most inkább csak követők. (Persze "a csecsemőnek minden vicc új"-alapon a rajongótábor fele elhiszi nekik, hogy ez milyen kurva nagy progresszió.)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.