Shock!

november 23.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Opeth: Heritage

Egyszerre áldás és átok, ha egy zenekar már az elejétől fogva teljesen kialakult hangzásvilággal rendelkezik. Áldás, mert az elejétől fogva adott számára egy bizonyos nimbusz, és már egész korán hivatkozási alappá, mércévé válhat ahelyett, hogy a többség lefitymálóan másokat emlegetne a lemezek hallatán. És átok is, mert az efféle bandák hosszabb távon roppant nehéz helyzetbe kerülnek a velük szemben jelentkező fokozott csodavárás miatt, ha pedig váltanak, a törzstábor még annál is nehezebben viseli el az iránymódosításokat, mint azt egyébként másoknál tenné. Nos, ha valakikre igaz, hogy korán megtaláltuk önmagukat, hát az Opeth mindenképpen ilyen csapat. Mikael Åkerfeldt és mindenkori társai már az Orchid debütön is a saját stílusukban nyomultak, ami a későbbiekben még tovább tisztult. Lehet vitatkozni azon, melyik állomás volt a sok közül a csúcs, vitatkozik is rajta folyamatosan mindenki, az azonban biztos, hogy a banda most már régóta márkanévnek számít a progresszív(nek is nevezett) színtéren.

megjelenés:
2011
kiadó:
Roadrunner/Magneoton
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 82 Szavazat )

A vonatkozó külföldi és hazai fórumokat olvasgatva néha határozottan olyan érzésem támadt az utóbbi hetekben, mintha Åkerfeldtéket is elérte volna a Dream Theater-effektus: a korábban gyakran a metal műfaj leghatalmasabb újítóinak, megváltóinak, csúcs-zsenijeinek titulált muzsikusok nimbusza mára jócskán megkopni látszik, az utóbbi néhány lemez megítélése mindennek nevezhető, csak egységesnek nem, és eközben sokan a ló túloldalára is átestek, amint ledilettánsozzák, gyűlölettel fikázzák a zenekart, néha már a régebben szanaszét istenített korábbi albumokat is szidalmazva. Különösebben nem tudok mit kezdeni ezzel a hozzáállással, főleg, hogy viszonylag régóta követem Mikaelék pályafutását – igen, már a nagy kultuszőrület kirobbanása előtt is ismertem a bandát, és a mai napig a My Arms, Your Hearse – Still Life – Blackwater Park triumvirátust tartom a csúcsműveiknek. Mivel az Opeth csillaga főleg az utolsó idején kezdett el meredeken emelkedni, azóta rengeteg különféle-fajta érdeklődésű és ízlésű ember érkezett a táborukba, így persze nem csodálkozom az egyre durvább vitákon sem. A legkevésbé sem meglepő, hogy az indulatok pont a Heritage megjelenésével párhuzamosan hágtak a tetőfokukra, Mikaelék ugyanis most lépték meg a fentebb említett nagy váltást. (Abban viszont nem vagyok biztos, hogy akkor is ennyien szidalmaznák ezt az albumot, ha mondjuk 2003-ban vagy 2005-ben jelenik meg, amikor jóformán sikknek számított szeretni a zenekart...)

Az Opeth zenéje mindig is rengeteg különféle hatást olvasztott önmagába, többek között ettől tudtak olyannyira izgalmasan hatni a '90-es évek második felében. Nem állítom, hogy a Blackwater Park után már csak önmagukat ismételgették volna, de tény: a kezdetben forradalmian újszerűnek ható zenei világ a 2001 utáni albumaikon egyre inkább kiszámíthatóvá vált, még ha a nívó mindig is magas maradt. A Heritage azonban szakít a korábbi stílussal, vagy akár úgy is fogalmazhatunk, hogy annak csupán egy oldalára gyúr rá, méghozzá száz százalékosan. Ez pedig a progos-ősrockos vonal a rocktörténelem hőskorából, a '60-as évek végéről, '70-es évek elejéről, amikor trapézgatyás, nagyszakállú, atomra szívott arcok jammeltek egymással naphosszat, magasról téve arra, mi zajlik a garázs falain kívül, szabadidejükben pedig – Iggy Pop szavaival élve – arról vitáztak szenvedélyesen, vajon hol helyezkedik el a következő zenekari próba az univerzum makrokozmikus rendszerében. Vagyis azzal még semmit sem árultunk el az anyagról, hogy kiveszett a zenéből a death metal és eltűntek a hörgős részek, ugyanis jóval többről van itt szó: a Heritage egyáltalán nem metal album. És mielőtt megkérdeznéd, hogy akkor a Damnation második része-e, sietek leszögezni: nem, az sem. Opethnek persze Opeth, hiszen Mikael zeneszerzői stílusa összekeverhetetlen. Inkább azt mondanám, hogy a jól ismert hangzásvilág egyik szeletének minden eddiginél alaposabb kibontását kapjuk meg itt szűk egy órában. Az elszállós betétekkel teli, jammelős, imprózgatós, a témákon hosszasan csócsálódó, javarészt belassult, mégsem lírai oldalt.

Azokkal a véleményekkel nem is nagyon akarnék itt foglalkozni, amelyek szerint a lemez ürességtől kongó, céltalan parasztvakítás, hiszen Åkerfeldt neve mindig is garancia volt a magas szintű zeneiségre, és ez most is stimmel. Azzal viszont néhány hétnyi ismerkedés után sajnos egyet kell értenem, hogy a Heritage egy baromi önző album. Ez az egyik oldalról rokonszenves, hiszen az említett hőskort jellemző kompromisszum-mentesség mára javarészt teljesen eltűnt a rockzenéből, és mindig örülök neki, ha mai anyagokon vélem felfedezni az irmagjait. A másik oldalról viszont az efféle önző albumokat nem feltétlenül rakja be állandóan az ember, és számomra ez itt bizony pontosan ez az eset. Alapvetően bírom azt a zenei világot, amelybe most nyakig belemásztak a svédek, a Heritage azonban sajnos ennek fényében sem hallgattatja magát annyira, mint azt az Opethtől várná az ember. A Pain Of Salvation is ebben a négy évtizeddel ezelőtti progos-ősrockos irányban kalandozik az utóbbi időben – nyilván nem így, hanem a saját módján –, ott azonban érzek valami olyan plusz mágiát a dalokban, amitől újból és újból elindítom őket. Itt ezzel szemben még ennyi idő után is csak kevés fogódzót vélek felfedezni a rengeteg téma közepette, amit csak még feltűnőbbé tesz a lemez rendkívül homogén volta. És ezzel most nem azt akarom mondani, hogy mindenáron a death metalos elemeket sírom vissza, mert nem így van. Ha viszont egy teljes album ívét és dinamikáját tekintjük, senki se mondja nekem, hogy nem létezhet középút a kísértetiesen pittyegő zongorafutamokra simuló gitár- és basszushangok dominálta, jobbára lágy finomsággal hömpölygő zenefolyam és a lánccsörgető, kecskebelező-vérivó hörgős-blastbeates darálás között. Mert ugyebár korábban pont az Opeth volt az a zenekar, amelyik bebizonyította, hogy igenis létezhet...

A legragadósabb dal egyértelműen az elsőként megismert The Devil's Orchard, leglendületesebb arcukat pedig a Ronnie James Dio emlékének dedikált, ennek megfelelően klasszikus Rainbow-ízű témákkal operáló Slitherben mutatják. Összességében azonban az elmélkedősebb, önmagukba borult szerzemények dominálnak a lemezen. A leghosszabb, nyolc és fél perc fölé kúszó Famine dinamikusabb középrésze, a The Lines In My Hand lüktető tempói vagy a Folklore utaztatós, szárnyaló szakasza hallatán az ember szinte már-már felkiált örömében a vehemensebb témák nyomán. A lemez hangzása egyébként tényleg vintage és tényleg gyönyörű, a borító és a booklet képei, betűtípusai pedig szintén évtizedekkel repítik vissza az embert.

Nem kívánom túlelemezni a lemez kapcsán Åkerfeldt mozgatórugóit – az elmúlt bő másfél évtizedben hagytak maguknak elég játékteret egy olyan típusú albumhoz is, mint a Heritage, és valószínűleg egy csak hörgős témákkal operáló, zúzós Opeth anyag sem verne kisebb hullámokat, mint ez. Kétlem, hogy egy Mikaelhez hasonlóan okos arc ne tudná, hogy ha a Metallicának, sőt, bizonyos tekintetben még a Bon Jovinak sem sikerült a stíluskanyarok révén teljes egészében maga mögött hagyni az előítéletekkel körülbástyázott metal gettót, akkor ő is hasztalan próbálkozik kilépni onnan. Vagyis úgy gondolom, most valószínűleg csak éppen ilyenje volt, és ettől még a következő Opeth mű akármilyen is lehet majd... Ebből fakadóan simán elfogadom a zenekartól ezt a lemezt is, de lassúsága és a kevés kapaszkodó miatt valószínűleg csak amolyan nagy ritkán beköszönő éjszakai hangulatzene lesz nálam a jövőben, mintsem heti-havi rendszerességgel előkapott kedvenc. A pontszámom sem a minőségnek szól, hanem szimpla tetszési index: bármikor elismerem az itt felvonultatott erényeket, de a műsor élvezeti értéke számomra ezúttal nem több ennyinél.

 

Hozzászólások 

 
-7 #11 chris576 2018-01-25 19:04
Érdekes. Én ezt az albumot minden idők egyik legnagyobb prog rock albumának tartom, egyenértékű a korabeli Pink Floyd nagyságával, monumentális, legyűgöző, korszakalkotó! Mivel ennél a lemeznél kapcsolódtam csak be az Opeth munkásságának tanulmányozásáb a, meg kell hogy mondjam, a korábbi albumokat képtelen vagyok meghallgatni, itt egy teljesen más, érettebb vonal kezdődött a zenekar életében.
Idézet
 
 
-4 #10 zoliiloz 2013-11-02 00:56
Ennél az albumnál nálam a hangulattal és a "néha a kevesebb több" igazsággal meggyőztek és a hatásuk alá kerültem. Imádom a Blackwater Park vastag hangzását -nálam a legjobb- bár ez az utolsó album varázslatos és egészen különleges hangulatú. Nem tudom megunni.
Idézet
 
 
-3 #9 Krisz 2011-10-10 09:39
Elsőre nagyon nem tetszett, sokadikra felfedeztem benne pár igen jó témát, ha olyanok lennének sűrűbben, király lenne, így viszont néha elvesznek a leállások között. Úgyhogy felemás a véleményem, mindenesetre összehasonlítha tatlanul jobb a kb. hasonló stílust megcélzó új Pain of Salvationnél.
Idézet
 
 
-4 #8 steris 2011-10-03 07:58
Ez a hsz. körülbelül annyira mesterkélt és erőltetett, mint az album maga.

5/10 amúgy.

Nem baj az, ha valaki egyszerű.
Csak akkor az illető miért hallgat Opeth-et és olvassa az én hozzászólásomat ...?
Idézet
 
 
-1 #7 Equinox 2011-10-02 13:52
Eddig mindeki az egekig magasztalta a lemezt h igen végre nincs az a csúnya hörgés vagy pedig nicns hörgés DE ugyanolyan zseniális. Minden szóval egyetértek. Nálam is 7-es és ez élvezeti index nem minőségérteklés . Bár szerintem van néhány unalmasabb dal is, szóval korrekt a 7. Slither ellenben kegyetlenül tetszik, tiszta Rainbow
Idézet
 
 
-13 #6 Nert 2011-10-02 12:01
Idézet - steris:
Alig hiszem el, hogy a mai felszínes és lecsupaszított világban valaki előáll egy ennyire érthetően komplex, bámulatosan szép hangzású, végtelen sok finomságot rejtő és lelket simogató albummal. Olyan szükség volt rá, mint egy falat kenyérre az éhezőnek. Nem győzök hálát adni Akerfeldtnek...


Ez a hsz. körülbelül annyira mesterkélt és erőltetett, mint az album maga.

5/10 amúgy.
Idézet
 
 
-4 #5 M 2011-10-02 10:49
a 7 pont igen reális. nem egy hallgathatatlan lemez, de én nem éreztem azt a hallgatása közben, h többször is lepörgetném
Idézet
 
 
#4 steris 2011-10-02 07:41
Alig hiszem el, hogy a mai felszínes és lecsupaszított világban valaki előáll egy ennyire érthetően komplex, bámulatosan szép hangzású, végtelen sok finomságot rejtő és lelket simogató albummal. Olyan szükség volt rá, mint egy falat kenyérre az éhezőnek. Nem győzök hálát adni Akerfeldtnek...
Idézet
 
 
-1 #3 A 2011-10-02 00:03
Nekem nagyon tetszik ez az album. Szép, dallamos, nyugodt és ez a puha, visszafogott hangzása is remek. És óriási, hogy a nagy váltás ellenére is egy pillanat alatt felismerhető, hogy Opeth szól. Nekem nem hiányzik róla semmi, sem a hörgés, sem a zúzás. Olyan ez az album, mint egy külön világ, elazít, elringat, a szellős, nyugodt, lassú mivolta teret hagy, hogy az ember a zene élvezete mellett gondolataiba mélyedhessen, kiszakadhasson a mindennapokból, és egy órás utazás után felfrissülve térhessen oda vissza. Szerintem tökéletes.
Idézet
 
 
-1 #2 Tomika 2011-10-01 22:58
Igazából nekem az előző a Watershed sokkal gyengébbnek tűnik.
Nem volt az a lemez amire azt mondanám,hogy ez a szám most "húú de jó" nem rossz de nekem hiányzik abból valami.
Ellenben itt a hertiage ami nekem rettentően tetszik.
Igaz,hogy nincs benne az mint a ghost of Reveries-ban (számomra az a full jó hörgős Opeth album, sajnálom ha szentség törésnek számít) de ez az album is roppant jó és nagyon tetszik.emlékszem anno damnation-ön is meglepődtünk,ho gy akusztikus és mennyire furcsa a többihez képest még is imádom.
Ez a cd is bejön nagyon csak érlelni kell szerintem kicsit jobban
Idézet
 
 
-20 #1 joi 2011-10-01 21:19
Köpet!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.