Shock!

Aktuális promócsomag megérkezik, nézem a rémületes borítót és a teljesen ismeretlen zenekarnevet, rögtön találgatni kezdek; ez hót zicher valami 16 évesekből álló újabb truemetal csoda, így persze utoljára hagyom a sorban, majd végül - ha fanyalogva is - elkezdem hallgatni és pár másodperc múlva jön a döbbenet: ez meg mi a szösz?!

Mélyre hangolt gitárok, inkább füstös, húzós, nyers, mint extrém, és ehhez egy relatíve magas hangú fickó énekel elég különös, viszont annál jobb dallamokat. 42 perc múlva már vigyorgok, mint egy zsák vadalma, a borítót is megbocsátom, sőt, már tetszik is, a zene még inkább, és az ezt követő hetekben amerre járok szól mindenhol, kollégák körülöttem trapéznadrágot kezdenek hordani, és én még mindig nem tudom kik ők. Majd mikor enyém a tudás, az énekes neve okoz maradandó döbbenetet - mert a gitárosé semmit sem mond - szóval ez a dalospacsirta nem más, mint a Hammerfall Joacimja, és talán most szégyellnem kellene magam, hogy nem ismertem meg, ami csak azért fordulhatott elő, mert egy hang Hammerfallt nem hallottam eddig - elvből.

Azt is megtudom, hogy ez a csapat volt a Hammerfall előtt, mint projekt, egyszeri és megismételhetetlen, én pedig szívem szerint bezárnám Joacimot az alapító gitáros atyaúristennel egy szobába, hogy három lemezig meg se álljanak, mert ez olyan nagyon jó és köröket ver a legtöbb Rise Above-os csapatra, a Hammerfallt meg felejtse el, de nagyon, visítóembert találnak helyette ezret. Így van ez, ha az ember szívből zenél, csak ebből nem lehet megélni, poszter és címlapfotó sem lesz belőlük, pedig. A Mrs. Hippie azonban marad így ahogy van, egy érzésekkel teli lemezt adtak az utókornak, én pedig tudom, hogy a Lotus nálam ott lesz az év lemezei között.