Shock!

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen zenerajongó, aki a neten való szörfölés közben sokszor elgondolkodik azon, mégis hol a fenében vannak azok a csapatok, akik igazi sallangmentes, adrenalintól fűtött és ökölrázós rákenrollban utaznak, az egy számon belül tizenkilencezer hangot felhalmozó és hetvenhét tördeléssel teleszórt, gombamód szaporodó, dögunalmas prog-, metálkór- és egyéb alakulatok helyett. Aztán ahogy a napokban éppen ilyesmin morfondíroztam, hirtelen valami felsőbb hatalom közbenjárásának köszönhetően egyszer csak felbukkant a semmiből a Motorjesus legfrissebb dalgyűjteménye, és egy csapásra elsöpörte minden kétkedésemet.

A csapatról tudni kell, hogy Germánföldről származnak, legutóbbi stúdiómunkájuk három esztendővel ezelőtt jelent meg Race To Resurrection címmel, de megalakulásuk egészen a ′90-es évek végéig nyúlik vissza. Nem kis rutinnal rendelkező bandáról beszélünk ugye, de Magyarhonban persze kábé annyira sem ismertek, mint mondjuk a jelenleg már ikonikus státuszban leledző, ausztrál Rose Tattoo – csak hogy hasonló stílusban tevékenykedő példával példálózzak. A számtalan tagcserén átesett csapat jelenlegi felállásának talán legerősebb láncszeme Chris „Howling" Birx énekes, akire nem véletlenül tapasztották rá az „üvöltő" jelzőt, hiszen itt hallható teljesítményével nagyjából rá is teszi azt a bizonyos koronát az egész produkcióra. Nem véletlenül hangoztatják számtalanszor az örökbecsű szállóigét, hogy ha van egy jó énekesed, akkor általában nyert ügyed van. Ez utóbbi aranyszabály nyilvánvalóan a Motorjesusra is vonatkozik, azonban náluk szerencsére még kiváló dalok is kapcsolódnak a történethez.

Birx hangjában egyébként valahol ott rejtőznek a nickelbackes Chad Kroeger karcos, de mégis megnyerő stílusjegyei, csak hát a zene messze nem olyan mainstreambe készült, sziruppal nyakon öntött populáris valami, mint a kanadaiaké. Inkább az amerikai Black Stone Cherry-féle southern-, illetve street rock az irányadó, de nem állnak messze tőlük a klasszikus Thin Lizzy és a Motörhead korai lemezeinek hangulatai sem, amelyeket zseniálisan mixelnek össze a későbbi Winger (!) megközelítésével. Emellett csipetnyi James Hetfield is befigyel a hangszálakban, ami természetesen minimális Metallica-ízt is kölcsönöz a nótáknak, de senki ne gondoljon Master Of Puppets-féle cizelláltságra, inkább a Load / Reload-éra egyes momentumai sejlenek fel halványan. A legjobban persze Russell Allen jelenlétének örülök, aki ugyan testben és lélekben nincs jelen, viszont Birx torkában annál inkább! E példákból is sejthető, hogy a frontember igazi kincs a mai mezőnyben. A banda muzsikája pedig valami olyasmi pőre, alapra vett rock, ahol semmi, de tényleg semmi olyasmi nem történik, amitől 2021-ben seggre ülnél, viszont az energiaszint és a dallamok mégis a topon vannak, és garantáltan bele is fognak ülni a füleidbe, akár az első kör lepörgetése után is. Andy Peters és Patrik Wassenberg gitárosokból sem lesz soha klasszikus gitárhős, viszont dalszerzésből abszolút jelesre vizsgáztak. Sok hasonló stílusban mozgó alakulat bizony a kedvenc hangszereit is odaadná ezekért a szerzeményekért.

Ha éppen autó- vagy motorvezetés közben szól a Hellbreaker, az óriási refrént rád szabadító Dead Rising közben például tuti, hogy tövig fogod taposni/húzni a gázpedált, de nemcsak ez a dal, hanem konkrétan az egész lemez is jó értelemben vett slágergyűjtemény. Említhetném szinte bármelyik tételt az utóbbi Winger-lemezekre hajazó címadótól kezdve a mocskos, füstös stoner riffel felfegyverzett Black Hole Overloadon és a benzingőzös, punkosan zúzó Car Warson keresztül a hazai Asphalt Horsemen muzsikájával is rokon Firebreatherig, szinte mindegyikben forr az energia és termelődik az adrenalin, a sebesség pedig végig magas fordulatszámon pörög. Nekem személy szerint nagyon hiányzott már egy ilyen dalgyűjtemény. Mindössze azt sajnálom, hogy – a mai stúdiófelvételekre jellemző módon – itt is eltüntették Adam Borosch dobjait, amik így kissé erőtlenül is szólnak a muzsika ösztönös jellegéhez képest. Emiatt fél pontot le is akartam vonni a végleges értékelésnél, de a dalok alapján azért mégis inkább elnézem ezt, mert egy egészséges kilencest így is bőven megérdemel ez az anyag.

Ha nincsenek túl nagy zenei elvárásaid, és extra odafigyelést igénylő, egyéni villantásokról szóló csemegékre sem vágysz, akkor leginkább neked valók ezek a zsigeri, nem túl bonyolult és együtténeklős Motorjesus-nóták. Mönchengladbach nem csak a foci és a sör miatt érdemel figyelmet, akadnak arrafelé egészen kiváló hard rock bandák is.