Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Megadeth: Super Collider

megadeth_superKívülről nézve valóban viccesnek vagy furcsának tűnhet 2013-ban izgatottan várni egy újabb Megadeth lemezt, de az a helyzet, hogy hiába csinált Dave Mustaine hülyét magából a mögötte álló elég sok évben, valamiért mégis szerethető figura maradt. Aki pedig ismeri a zenekart, tökéletesen tisztában lehet azzal, hogy így ötven körül nem fogják már megváltani a világot, és alapműveket sem fognak letenni már az asztalra - mindez megvolt egy-két dekáddal ezelőtt -, továbbá döbbenetes újításokat sem fognak bevezetni, így például egészen biztosan nem lesz Megadeth mixed by Skrillex (vagy helyettesítsd be bármilyen most futó popzenei trenddel). Amit várhatunk tőlük, azt nevezhetjük akár Megadeth esszenciának is, hiszen bármelyik korszakukhoz is nyúlnak vissza, abból nagy eséllyel képesek úgy építkezni, hogy 2013-ban is vállalható és szerethető lemezt készítsenek. Hozzá kell tenni, az előzetes híreknek most sem kellett nagyon hinni: Mustaine szerint nagyon súlyos dalokat írtak, David Ellefson viszont a Countdown To Extinction érát emlegette, ám a forgatókönyvnek megfelelően egyiküknek sem lett igaza. Viszont azon sarkos rajongói véleményözön sem állja meg a helyét, amely szerint „az új lemez szar."

megjelenés:
2013
kiadó:
Universal
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 116 Szavazat )

Annak ellenére, hogy a Super Collider vegyesfelvágott, inkább a zenekar Cryptic Writings-féle slágeres, rádióbarát korszaka ül áttetsző árnyként a dalok felett, mintsem az előző pár anyag energikusabb, thrashesebb vonala, noha néhány dalban nem fukarkodtak a zúzós riffekkel sem. Ezt speciel cseppet sem bánom, mert egy harmadik-negyedik, nagyjából egyforma hangulatú lemez azért már az én relatíve elfogult ízlésemnek is sok lett volna.

A megjelenés előtt a nyitó két dalt már kiszivárogtatta a zenekar – ugyan megértem az okokat, de kezdem néha nem szeretni az ilyen ízelítőket, elrontják az első találkozás örömét –, így a Kingmaker és a Super Collider túl sok meglepetést még nem okozott. Előbbi lendületes 'deth-témák halmaza többkörös gitárszólókkal, elég erősen felismerhető Children Of The Grave-ízzel. Utóbbiban már arcon csapott a refrénnél az ezt már hallottam valahol-érzés, és ha pontosan ugyanezt nem, ám azért a Cryptic / Youthanasia korszakban hasonló dallamokat már hallhattunk Dave Mustaine-től. Itt egyébként már elég jól lehet érezni azt a különös, furcsán szomorkás hangulatot, ami néhány számban a háttérben ott lappang.

A Burn! azonnal megvett magának, noha ezt a zakatoló riffelést is egészen biztosan recirkulálták, de a „Burn, baby burn... 'cause it feels so good..." kezdetű refrénnel együtt a gitártémák egészen más fekvést adnak a gyereknek. Meg fogod adni magad azonnal, mert nem lehet nem szeretni. A Built For War thrashesebb, ezzel együtt felejthetőbb is, hasonlót írtak legalább egy tucatot már korábban, és ez a jellegtelenség egészen a közepénél megbúvó óóó-zós részig kitart. Az ilyesmitől egyébként alapesetben kiütést szoktam kapni, de itt kimondottan libabőröztetően lélekemelőre sikerült, és tényleg elmondható, hogy újdonságot hallhatunk Mustaine-éktől. Az Off The Edge sem a lemez húzódala: egészen jópofa friedmanes villantással kezdődik, majd átlagosan folytatódik, és valahogy végig az az érzésem, mintha ezt a témát valami húsz évvel ezelőtti elfeledett demóról halászták volna elő. Innentől kezdve viszont felfelé ível (nagyrészt) a Super Collider csillaga.

A Dance In The Rain minden szempontból tízpontos, már az hátborzongató, ahogy néhány cselló(?)vonást követően Mustaine szövegelni kezd, amibe később hegedű (?) is beúszik. Mesteren építkezik a szám, ráadásul a refrén nemcsak fogós, de megpendít bizonyos keserédes érzelmi húrokat is, annak ellenére, hogy Dave itt visszavált Donald kacsába. David Draimant (Disturbed, Device) sem tolták előtérbe, a Rust In Peace-hangulatú beindulós, kifejezetten vérpezsdítő rész utolsó harmadában lehet hallani. Remélem, lesznek olyan bátrak, hogy valamikor mindezt színpadra vigyék. Kart kartba öltve sétál mindez a következő Beginning Of Sorrow-val, ami egyben a lemez legfogósabb refrénjét is rejti, olyannyira, hogy teljesen lehetetlen helyzetekben kezdtem dúdolgatni magamban a Beginning of sorrow / There will be no tomorrow sorokat. A főtéma hallatán meg folyamatosan ott settenkedik a fülemben Peter Wichers (ex-Soilwork) sajátos játéka. A The Blackest Crow-ban hallható bendzsó (illetve egy hathúros gitár, amit bendzsótestre építettek) és slide gitár is újszerűnek mondható náluk, az pedig talán nem is akkora baj, hogy Willie Nelsont mégsem sikerült megcsípniük egy vendégszereplésre, mert nem lett túl emlékezetes ez a pár perc.

Draiman még egy dalban szerepel, ez pedig a Forget To Remember, amit akár a The Cult-féle Rain és a Billy Idol-féle White Wedding szerelemgyerekének is elkeresztelhetnénk, simán rá lehet énekelni, hogy here comes the rain vagy hey little sister, what have you done?, amin azért összes rajongásom ellenére szívből röhögtem. Végül is jól áll a Megadethnek a hajmetal is, csak hát Mustaine-nek közel nincs olyan hangja, mint Ian Astburynek vagy Billy Idolnak... A bluesos, hard rockos indítású Don't Turn Your Back is ezt a csapást követi, itt talán olyan érzésed is támadhat, hogy végleg visszakúsztak a '80-as évekbe, de amint beindul, kiköszörülik a csorbát, és a lemez egyik, gőzmozdonyszerű húzódalát ismerheted meg (noha a Shawn Drovertől megszokott módon sajnos a dobtémák meglehetősen fakók). A záró Thin Lizzy feldolgozással sok vizet nem zavarnak, beálltak a sorba a Sodom, a Helloween, a Dublin Death Patrol, Jorn és a többiek után, és ugyan hihetetlenül vidám és szeretnivaló, amint Mustaine a Stone cold sober and stone cold sweat / Running down the back of my neck sorokat önmagához képest teljesen újszerű formában kiabálja, azon kívül, hogy megadethesítették a dalt, sokat nem tettek hozzá, de nincs is ezzel semmi baj.

A 3D borítós (igazából csak a régi dimenziós, kacsintós pénztárcákra hajazó) bónuszos kiadványon még két szám található: az All I Want teljesen felejtős, se hús, se hal szerzemény, az A House Divided pedig inkább a trombita és az általa keltett mariachi-szerű hangulat miatt érdekes, amit Bob Findleynek köszönhetünk. Ez egy fokkal hallgathatóbb, ám sajnos szintén nem túl jó darab, bár a szólók legalább felkeltették a figyelmemet.

Ugyan igyekeztem sokat pörgetni a Super Collidert, az agyonhallgatásig egyelőre nem jutottam el, és még addig sem, hogy kiválogassam a kedvenc Chris Broderick szólókat. Chris hozza a már „megszokott" formáját, teljesen jól eljátszik mindent. A hangzást a zenéhez illően puhábbra formálták, és nagyon örülök, hogy Ellefson bőgőjét nem egyszer tényleg hangsúlyosra keverték. Arról meg lehet vitatkozni, hogy a frontborító nevetségesen gagyi vagy őrületesen szuggesztív és ötletes (az említett kacsintós pénztárcás változat jópofa), de inkább maradjunk annyiban, hogy nem ebből lesz az év pólómintája. A dalokat szerencsére nem kellett magamra kényszerítenem, és ugyan fogalmam sincs róla, egy-két év múlva miképp viszonyulok majd a Super Colliderhez, azt azért tudom, hogy ami most rokonszenves róla, azt szeretni fogom később is.

Ha te sem az évtized meglepetését várod a Megadeth-től ennyi év után, rövid barátkozás után kedvelni fogod az új lemezt (vagy egyes részeit), de azt is el tudom fogadni, ha valaki túl kuszának és lágynak tartja a lemezt, és nem sorolja majd fel az év végi listáján felsorolni. Én meg azt a hibát nem szeretném elkövetni, mint amikor a Risket olyan ügyesen és feleslegesen felpontoztam, így maradjunk annyiban, hogy a Super Collider egy hm... kellemes nyolcas.

 

Hozzászólások 

 
#28 GTJV82 2022-12-05 13:46
Érdekes, nekem ez (meg a Dystopia) sokkal jobban bejön, mint bármi más az új érából.
Pedig a Peace Sells... --> Cryptic Writings korszak "tokkal vonóval tetszik", de valahogy az újabbak közül jobban elfogadom, ha MegaDave nem akar mindenáron (kissé erőltetett módon) visszatalálni a thrash-hez, amit már kimaxol '85-'90 között.
Idézet
 
 
#27 pelu 2016-12-22 01:36
Úgy látszik nehezen adja meg magát ez az album. Első pár hallgatás után dobtam volna a kukába...erre most odajutottam, h hallgatom újra meg újra. Jó ez, csak meg kell hagyni neki az időt.
Idézet
 
 
+3 #26 Dead again 2016-07-05 20:43
Ma hallgatgattam ezt a lemezt, nem olyan tragédia . . . 8 pont lazán megvan.
Idézet
 
 
+10 #25 Venomádi 2015-06-18 16:39
Szerintem az egyik legjobbjuk. Tele van kurva jó refrénekkel, néhol verzékkel is, egyszerűen tényleg nem értem. Csak a kibaszott kóros RIP-vonalhoz hasonlítgatás megy egyfolytában, ezért mondjuk a metalos közösséggel már a kis faszom is tele van. Aztán majd kaptok megint egy jó adag zúzást, az meg tuti céltalan kalapás lesz, szóval az emberek nagy részének tényleg nem jár meg az a tisztelet, hogy zenét kapjanak, pláne nem ingyen. A hordának egyre több kell, és lehetőleg ráfordítás nélkül. Ha nem, egyenes kikéri magának!
Idézet
 
 
+5 #24 Takács Ádám 2013-12-01 16:56
Hosszú idő után sem ütött be túlságosan. Kingmaker jó, a többi átlagos. Kicsit keverhettek volna neki egy kis koszt, egy kis dögöt a hangzásba. Pedig anno nagyon vártam :/
Idézet
 
 
+2 #23 kmaker 2013-06-21 20:04
Nagyon gyenge lemez.
Amúgy nem tudom miért nem lehetett az Endgame irányvonalán maradni, az a valaha készült legjobb Megadeth album.
Idézet
 
 
+10 #22 DRAZSEN 2013-06-16 21:00
Szerintem jó album.Valóban könnyed,oké nem váltja meg a világot,no de ki volt az aki megtette az elmúlt 10 évben?
Fogja már fel mindenki,hogy sem Ride-ok,Masterek,sem Rust-ok,sem South of Heavenek nem születnek már.
Idézet
 
 
+5 #21 touristique 2013-06-07 00:00
Idézet - Igor Igorovics:
Abban nem vagyok biztos, hogy tényleg ez-e a pszichológiai ok, de de én is röhejesnek tartom mikor valaki 100X meghallgat azért egy albumot csak, hogy tetsszen neki. :) Ha valaki gyakorlott zenehallgató, esetleg még tud is egy kicsit zenélni, akkor szerintem simán levághatja, hogy az adott album csak egy újabb unalmas önismétlés, vagy azért tényleg törekedtek-e a zenészek a változatosságra , fejlődésre, újításra. Persze tudom, hogy sokan pont azt szeretik, ha egy banda lehozza kis túlzással ugyanazt az albumot tizedjére is. Nyilván van különbség mikor egy banda szimplán csak követi a trendeket és ezt próbálja fejlődésnek beállítani vagy mikor tényleg egy izgalmas, ritkán hallható produktummal áll elő.



Azt hozzátenném, hogy nem minden esetben vélekedek így. Szóval vannak olyan albumok, amiknek igenis sok hallgatás kell (bár a hallgatótól is függ, hogy mennyi idő alatt emészt meg egy albumot). Nekem korábban főleg progresszív vagy különösen brutális albumokat kellett vagy 10-szer is felraknom, hogy rendesen megismerjem őket. De ezek általában elsőre is igen érdekes alkotásoknak tűnnek. Olyan revelációm még nem nagyon volt, hogy valamit 20 hallgatásig gyengének gondoltam majd hirtelen hoppá... Gyenge albumokat nem is hallgatok meg 20-szor. :D
Idézet
 
 
+2 #20 Edward_Richtofen 2013-06-06 21:21
Idézet - Edward_Richtofe n:
A Megadeth, mint azt írtam korábban, amúgy sem az a seggre ülős lemezeket készítő banda, de jó, hogy vannak.


És természetesen ezt az elmúlt dekádra értem, nem az egész pályájukra.
Idézet
 
 
+3 #19 Edward_Richtofen 2013-06-06 21:20
Nekem inkább hangulati dolgok miatt történhetett az, hogy egy lemezt bő egy évvel az első meghallgatás után szerettem meg. A 13-nél is így volt, először emlékszem, elkönyveltem, hogy ez Megadethnek fos, és elő se vettem jó ideig. Aztán valahogy beütött, nem is tudom. Nem tartom egy remekműnek, semmilyen viszonylatban sem, de szerintem korrekt lemez, és mióta meghallgattam, ezzel pont ugyanígy vagyok. 100-szor képtelen lennék végigpörgetni egy lemezt relatíve rövid időn belül, ha nem tetszik. Maximum többször nekifutok, szünetekkel. A Megadeth, mint azt írtam korábban, amúgy sem az a seggre ülős lemezeket készítő banda, de jó, hogy vannak.
Idézet
 
 
+3 #18 Igor Igorovics 2013-06-06 20:35
Na jó, meg nyilván függ a hallgató hangulatától is, hogy milyennek ítéli az albumot.
Idézet
 
 
+8 #17 Igor Igorovics 2013-06-06 19:54
Idézet - touristique:
Nem kell velem egyetérteni, de szerintem ez az "eleinte nem tetszett, de meghallgattam kilencszázkilen cvenkilencezer kilencszázkilen cvenkilencszer, és egymilliomodszo rra már nagyon bejött" jelenség nem azért van, mert a számok olyan rejtett erőkkel bírnak amik csak egymillió hallgatás után nyílnak meg. Sokkal inkább azért mert az ember szimplán hozzászokik a számokhoz, és a fülének jól esik ismerős dolgot hallani. Erre épül az egész popzeneipar, addig nyomatni egy számot rádióban, zeneadókon, míg már főzés/mosás/takarítás/alvás közben is azt dúdolja a célcsoport.

Szerintem ez az album 1-2 év múlva sem lesz érdekesebb.


Abban nem vagyok biztos, hogy tényleg ez-e a pszichológiai ok, de de én is röhejesnek tartom mikor valaki 100X meghallgat azért egy albumot csak, hogy tetsszen neki. :) Ha valaki gyakorlott zenehallgató, esetleg még tud is egy kicsit zenélni, akkor szerintem simán levághatja, hogy az adott album csak egy újabb unalmas önismétlés, vagy azért tényleg törekedtek-e a zenészek a változatosságra , fejlődésre, újításra. Persze tudom, hogy sokan pont azt szeretik, ha egy banda lehozza kis túlzással ugyanazt az albumot tizedjére is. Nyilván van különbség mikor egy banda szimplán csak követi a trendeket és ezt próbálja fejlődésnek beállítani vagy mikor tényleg egy izgalmas, ritkán hallható produktummal áll elő.
Idézet
 
 
+8 #16 Thomas 2013-06-06 16:33
Ellenvélemények ide vagy oda, én mégis egy szerethető albumnak tartom. De biztos azért, mert fanatikus Megadeth rajongó vagyok. :)
Idézet
 
 
+6 #15 rotten 2013-06-06 15:44
Nekem csalódás a lemez, mert én thrash-t szerettem volna hallani tőlük. Persze ez nem jelenti azt, hogy hallgathatatlan , de én biztos nem fogom túl sokat hallgatni. Kicsit már a Th1rt3en is csalódás volt, de nekem onnan a Sudden Death többet ér, mint ez az egész album. Arra azért kíváncsi lennék, hogy már nem tudnak thrash-t csinálni, vagy csak nem akarnak. Legközelebb jó lenne valami hasonló tőlük, mint mondjuk az Exodus-túl a Tempo of the Damned. A címét már ki is találtam helyettük: Thrash Is My Business ...And Thrash Is Good!
Idézet
 
 
+1 #14 Equinox 2013-06-06 12:49
Idézet - touristique:
Nem kell velem egyetérteni, de szerintem ez az "eleinte nem tetszett, de meghallgattam kilencszázkilen cvenkilencezer kilencszázkilen cvenkilencszer, és egymilliomodszo rra már nagyon bejött" jelenség nem azért van, mert a számok olyan rejtett erőkkel bírnak amik csak egymillió hallgatás után nyílnak meg. Sokkal inkább azért mert az ember szimplán hozzászokik a számokhoz, és a fülének jól esik ismerős dolgot hallani. Erre épül az egész popzeneipar, addig nyomatni egy számot rádióban, zeneadókon, míg már főzés/mosás/takarítás/alvás közben is azt dúdolja a célcsoport.

Szerintem ez az album 1-2 év múlva sem lesz érdekesebb.

Betűről betűre így van ezzel a lemezzel. Kár pazarolni rá az időt, amikor sok érdekesebbnek épp talán emiatt nem jutna idő. Rustot még 100x fogom éáletemben meghallgatni, meg az előtte, utána jövő 3-4-et, de ezt sanszos, hogy soha. Mert ugye minek?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.