Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Leprous: Pitfalls

leprous_cA Leprous a Malinával végleg kilépett a progmetal utánpótlás mezőnyéből, és egy definitív lemezzel köszönt be, egyszersmind a műfaji skatulyában a metalt kiradírozva az egyetemes (rock)zenében helyezte el saját magát. Sokak számára már az előd The Congregation meghozta ezt az áttörést, de én csak a magam nevében beszélhetek, engem pedig a Malinával sikerült végül kétvállra fektetnie a notoddeni ötöknek, és a mából visszatekintve sem érzem, hogy korábban sikerült volna ilyen kaliberű állásfoglalást abszolválniuk. Egy skandináv fiatal számára magától értetődő, hogy már tizenévesen ura a hangszerének, de kezdjék bármilyen korán a zenélést, valahol természetesnek tűnik, hogy egy művészi koncepció az alkotók harmincas éveire érik be a maga teljességében. Zenészi képességek terén a Leprous már a Bilateral idején a legfelső ligában játszott, a családi kötelékek révén is érintett Ihsahn személyében pedig olyan mentoruk is akadt mindjárt a pályájuk legelején, akinél jobb mesterre aligha akadhattak volna ezen a roppant nehezen kiismerhető terepen.

megjelenés:
2019
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Más kérdés, hogy merre lehet elindulni egy olyan alkotás után, ami esélyt sem kapott rá, hogy ne váljon kortárs klasszikussá, tökéletes gömbbé egy manapság leginkább a sima felületek szétdarabolásában jeleskedő műfajban? Nos, a Pitfalls egyértelműen megugorja ezt a lehetetlenül magasra helyezett lécet, és azt a munkát szállítja, amelynek a Malina után logikusan következnie kell. Természetesen nem egy klasszikus felfogású második felvonásra gondolok, hanem minden konvenciót körberöhögő hozzáállásuk kiterjesztését egy újabb albumra. Itt tényleg megvalósulni látszik az a sokat pufogtatott klisé, hogy minden lehetséges, és a dallamos részek úgy lesznek még dallamosabbak, hogy egy centivel sem lett könnyebben befogadható, kevésbé tüskés a végeredmény. Eleve már a brigád halálos fegyvere, Einar Solberg dalszerző/énekes/billentyűs hangja elég ahhoz, hogy a sikítófrászt hozza a gyanútlanokra, de ha a teljes képet nézzük, a bizarr ütemmutatók és a talányos görbületek ezúttal is a leprousi sztenderdet hozzák, „csupán" a hangjegyek ágyazata változott valamelyest.

Persze magára vessen, aki kellő nyitottság híján próbálkozik Solbergéknél, esetleg a mai napig arra a hátraarcra vár, ami visszavezetné hőseinket a korai évek világába. Nem tudom, mennyi tudatosság van mindebben, de a Leprous láthatóan nyílegyenesen tart valahova, és nem vet számot az esetleges rajongói lemorzsolódással. Egy művész persze nem is járhat el másként, a Pittfalls pedig valódi művészlemez lett, amit történetesen olyan emberek készítettek el, akik nyitva tartják a kapukat az ún. könnyebb műfajok felé is. Könnyűzenéről beszélni viszont már csak azért is furcsa lenne, mert a friss lemezt bevallottan a frontember legsötétebb korszaka, a depresszió feneketlen mélyére tett kirándulása inspirálta – ennek ellenére az anyag szinte egyetlen pillanatra sem húz le, sokkal inkább Felemel. Az ebből az élményből született dalok pedig éppen olyan könyörtelenül szókimondóak (halld: Observe The Train), mint amilyen szemérmetlenül csapong a zene az alkotóknak tetsző dimenziókban. Piszok dolog lehet ezzel szembesülni (főleg a konkurenciának), de a Leprousnak egyszerűen minden jól áll, amihez kedve támad.

Sok mindent meg kell szoknia, aki ezt a zenét hallgatja, a hangszeres szólók hiánya a legkevesebb, a legkomolyabb rejtvényt talán éppen a hangzás megfejtése okozza majd. Elsőre úgy tűnhet, hogy itt bizony semmi nincs a helyén, üres tér van ott, ahol a megszokott frekvenciákat, kapaszkodókat keressük, és a refrének is csupán nagyon távolról utalnak a hagyományos felfogásra. A hangmérnöki szlengből felbukkanó panoráma sokkal találóbb kifejezés ide, és valóban, a szokásoktól eltávolodva értelmet kap például a gitárok rendkívül visszafogott, mégis eltéveszthetetlen jelenléte, és a látszólag újfent mindent leuraló ének is megtalálja a maga helyét, mintegy hatodik hangszerként. Az arányok egy fokkal egészségesebbnek tűnnek az énekes és zenekara viszonylatában, mint a Malinán, de azért senki számára ne legyen meglepetés: a Leprous filmjének rendezője továbbra is Einar Solberg. Az elmondottak okán nem is javasolnám máshol kezdeni az ismerkedést, mint a tényleg csakis a legsötétebb árnyalatokkal festő, a Pitfalls beláthatatlan palettáját hellyel-közzel reprezentáló The Sky Is Rednél. A Grand Canyon sem lehet ennél szédítőbb élmény.

Az általam adott pontszámot (ezúttal is) csupán irányadónak szánom, hiszen teljesen logikus, hogy a Malina minden falat átütő hatása megismételhetetlen, és számomra jó eséllyel már örökre az marad A Leprous-lemez. Elődjéhez képest a Pitfalls kevésbé visel meg, jó és rossz értelemben egyaránt, de ettől még aligha merném bármilyen tekintetben is tökéletlennek nevezni. Anélkül, hogy konkrét neveket mondanék (de a persze elsősorban a kínosan vergődő Dream Theaterre gondolok), nálam ma a Leprous jelenti a progresszivitás legmagasabb fokát.

A Leprous február 19-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#15 Gábor 2023-02-03 16:49
valahogy az első albumaik jobban bejöttek a Leprousnak de ez van.
változunk és nem ugyanabba az irányba. a Haken is eleinte nagyon bejött de már az utóbbi albumaik nem adnak akkora katarzist mint ahogy ugyanezt érzem a Dream Theaterrel is. ettől számomra egyik banda sem jobb vagy rosszabb és az albumok sem. dalok vannak meg amiket szeretek hallgatni. a Leprous - Pitfalls albumról pl az Alleviate-t.
Idézet
 
 
#14 Túrin 2020-02-24 20:45
Na,végighallgat va, és ismerkedve az albummal, azt kell mondjam, hogy ez iszonyat jó lett.
Egy újabb mestermunka a csapattól, igazi hangulatbomba. És hiába egységes az összkép, és hat át minden dalt egyfajta éteri, lebegve távolodó hangulat, mégis, sokkal elkülöníthetőbb ek, karakteresebbek lettek a számok, mint a Malinán, amivel a mai napig nem tudtam megbarátkozni (az egy szem Mirage kivételével).
Szóval az irány lehet, hogy mégis kedvemre való lesz, csak jó dalokat kell írniuk.

Ja, Demeter Zoltán voltam.
Idézet
 
 
#13 Demeter Zoltán 2019-11-19 22:07
Redriot:
A Bilateralt vagy a Coalt hallgasd meg tőlük. Azon mindazt megtalálod, amit ebben kerestél. Nagyon eltávolodtak attól a vonaltól. Ettől még minőségi, amit csinálnak és ezt az albumot még nem hallgattam végig, de már a Malina sem az volt, amit én hallani szerettem volna tőlük.
Ez nem hiba a részükről, egyszerűen csak másfelé fordultak. Marad nekem elég hallgatnivaló így is.
Idézet
 
 
#12 redriot 2019-11-16 10:33
Idézet - Igazmondó:
Érzelmes popzene = árulás a metál szent ügye ellen?


Nem egészen erről van szó. Egyszerűen csak nem érzem elég előremutatónak, kísérletezőnek ezt a lemezt ahhoz hogy elfogadjam a progresszivitás csúcsának. Nem ismerem a Leprous korábbi munkáit, lehet hogy ahhoz képest brutális fejlődésen mentek át de így, "szűz" füllel nem hallottam benne azt az elképesztő különlegességet .

Ellenben nem rég fedeztem fel a Can zenéjét. Arra aztán nem lehet mondani hogy bármi köze lenne a metalhoz, mégis tetszik, lenyűgöz hogy miket alkottak 1970 körül. Minimum 20 évvel megelőzték a korukat!

A Pitfalls nekem túlságosan az énekre épül. Lehet hogy egy banda neve van a borítón de ez teljesen egy szólólemeznek érződik. És ha valakinek nem zsánere ez az énekstílus és dallamvilág akkor onnantól nem is érdemes kísérletezni ezzel az anyaggal, mert ez erről szól.
Idézet
 
 
#11 imi 2019-11-15 20:07
Lehetne egy Gojira, Leprous közös turné!
Idézet
 
 
#10 Igazmondó 2019-11-15 16:41
Idézet - redriot:
Szeretem a kísérletező, meglepő zenéket, szeretem a "WTF?" pillanatokat, mikor valami beteg, tempóváltástól, hangszerelési fordulattól a padlón koppan az állam, majd miután ismét elkapom a fonalat elégedetten vigyorgok.

Egy ideje már szemezgettem a Leproussal. Gyakran felbukkant a Youtube ajánlások között, a zenei oldalakon a kritikák között, de nem mertem eddig belevágni.
Most Balázs kritikáját elolvasva felbuzdultam és végighallgattam az új albumot.

És... Eh.
Lehet hogy bennem van a hiba, lehet hogy mégsem vagyok elég nyitott de csalódtam. Ez lenne a progresszív zene csúcsa?

" Eleve már a brigád halálos fegyvere, Einar Solberg dalszerző/énekes/billentyűs hangja elég ahhoz, hogy a sikítófrászt hozza a gyanútlanokra, de ha a teljes képet nézzük, a bizarr ütemmutatók és a talányos görbületek"

A "halálos fegyver" találó kifejezés. A karamell öntetben úszó marcipán, csokimousse-szal, aranycsillámmal megszórva egy darab nyers, véres húscafat ehhez a gyerekhez képest.

Na jó, azért felkészültem, nem adom fel! Nyomjuk tovább!

Vártam a beígért bizarr ütemmutatókat, talányos görbületeket. És semmi. Valamit amire felkapom a fejem - de nem.

Olyan mintha nem is egy zenekar lemezét hallgattam volna hanem az énekes szólóprojektjét .

"mindent leuraló ének is megtalálja a maga helyét, mintegy hatodik hangszerként."

Ez tévedés. Az ének itt nem hatodik, hanem az ELSŐ hangszer. Minden az ének alá van rendelve ezen az albumon. A zene csak az ÉNEK háttérbe szorított aláfestése, homályos háttér. Úgy gondoltam hogy egy jó prog lemezen még ha az ének nem is tetszik még találhatok rajta olyan káprázatos zenei megoldásokat amikre majd elismerően bólogatok majd.

Hát egy f@szt találtam. Mikor már néha egy kicsit sikerült elrévednem a zenére (az áll-leeséstől azért messze voltam) jött Einar Solberg, csokihabos marcipánhalál hogy. AAAAAaaaaaaAAAA AAaaa!

Bocsánat hölgyeim is uraim, de ez nekem érzelmes popzene, nem progresszív metal, de mégcsak nem is rock. Megpróbáltam böcsülettel, de alulmaradtam. Sorry.


Érzelmes popzene = árulás a metál szent ügye ellen?
Idézet
 
 
#9 redriot 2019-11-15 16:01
Szeretem a kísérletező, meglepő zenéket, szeretem a "WTF?" pillanatokat, mikor valami beteg, tempóváltástól, hangszerelési fordulattól a padlón koppan az állam, majd miután ismét elkapom a fonalat elégedetten vigyorgok.

Egy ideje már szemezgettem a Leproussal. Gyakran felbukkant a Youtube ajánlások között, a zenei oldalakon a kritikák között, de nem mertem eddig belevágni.
Most Balázs kritikáját elolvasva felbuzdultam és végighallgattam az új albumot.

És... Eh.
Lehet hogy bennem van a hiba, lehet hogy mégsem vagyok elég nyitott de csalódtam. Ez lenne a progresszív zene csúcsa?

" Eleve már a brigád halálos fegyvere, Einar Solberg dalszerző/énekes/billentyűs hangja elég ahhoz, hogy a sikítófrászt hozza a gyanútlanokra, de ha a teljes képet nézzük, a bizarr ütemmutatók és a talányos görbületek"

A "halálos fegyver" találó kifejezés. A karamell öntetben úszó marcipán, csokimousse-szal, aranycsillámmal megszórva egy darab nyers, véres húscafat ehhez a gyerekhez képest.

Na jó, azért felkészültem, nem adom fel! Nyomjuk tovább!

Vártam a beígért bizarr ütemmutatókat, talányos görbületeket. És semmi. Valamit amire felkapom a fejem - de nem.

Olyan mintha nem is egy zenekar lemezét hallgattam volna hanem az énekes szólóprojektjét .

"mindent leuraló ének is megtalálja a maga helyét, mintegy hatodik hangszerként."

Ez tévedés. Az ének itt nem hatodik, hanem az ELSŐ hangszer. Minden az ének alá van rendelve ezen az albumon. A zene csak az ÉNEK háttérbe szorított aláfestése, homályos háttér. Úgy gondoltam hogy egy jó prog lemezen még ha az ének nem is tetszik még találhatok rajta olyan káprázatos zenei megoldásokat amikre majd elismerően bólogatok majd.

Hát egy f@szt találtam. Mikor már néha egy kicsit sikerült elrévednem a zenére (az áll-leeséstől azért messze voltam) jött Einar Solberg, csokihabos marcipánhalál hogy. AAAAAaaaaaaAAAA AAaaa!

Bocsánat hölgyeim is uraim, de ez nekem érzelmes popzene, nem progresszív metal, de mégcsak nem is rock. Megpróbáltam böcsülettel, de alulmaradtam. Sorry.
Idézet
 
 
#8 Gereblye Géza 2019-11-15 13:31
Idézet - kamikaze:
Ezzel az énekstílussal k. nagy sikere lenne az egykori Kék golyó bárban (de ha nem így hívták javítsatok)! Tipikusan az állig begombolt ingű egyetemista sznob kockák zenéje, ami nyomokban rockot is tartalmaz. És egyesek szerint ez lenne most az etalon prog. Vicceltek? Akkor már inkább Endre és az Ossián! :D


Az ilyen egyetemista sznobozás a tulok Metál Józsefek sajátja, akiknek amúgy a klasszikus szado-mazo bőrfétis teljesen oké, de szívesen buziznak, ha valami kevésbé primitívvel találkoznak.
Idézet
 
 
#7 Koroknai Balázs 2019-11-15 13:05
Idézet - GTJV82:
Einar zsenije és egyedi gondolkodásmódj a talán csak Garm-hoz (Ulver, Arcturus, ex-Borknagar) mérhető.

Akartam is említeni (de aztán vmiért mégsem tettem), hogy többször is eszembe jutott az Ulver a Pitfallst hallgatva. A DT ehhez képest egyszer sem, csupán kikívánkozott belőlem az összevetés a régi és az új királyokról...
Idézet
 
 
#6 kamikaze 2019-11-15 12:59
Ezzel az énekstílussal k. nagy sikere lenne az egykori Kék golyó bárban (de ha nem így hívták javítsatok)! Tipikusan az állig begombolt ingű egyetemista sznob kockák zenéje, ami nyomokban rockot is tartalmaz. És egyesek szerint ez lenne most az etalon prog. Vicceltek? Akkor már inkább Endre és az Ossián! :D
Idézet
 
 
#5 GTJV82 2019-11-15 12:18
Párját ritkítóan előremutató zene(kar), Einar zsenije és egyedi gondolkodásmódj a talán csak Garm-hoz (Ulver, Arcturus, ex-Borknagar) mérhető.
Fura, hogy az első "éles" váltás a Tall Poppy Syndrome/Bilateral páros után jött, aztán a Coal/Congregation/Malina trió letisztultabb vonalát valóba a csúcsra járatta a Malina.
Kíváncsi vagyok, ez a mostani még letisztultabb, lazább, és egyfelől szerteágazóbb vonal iránymutató-e a jövőre nézve, vagy ez csak egy egyszeri állomás volt a csapat és Einar életében.
Mindenesetre a minőség a megszokott magas szintű most is.
10/10
Idézet
 
 
#4 Edward_Richtofen 2019-11-14 18:31
Kurva jó zenekar, bár nekem a mai napig az első lemezük tetszik a legjobban, nem hipszterkedésbő l, egyszerűen az egy 10/10 progmetal lemez, sokkal közelebb áll hozzám az a morcosabn hangzás, mint ez az artrock vonal, persze ettől függetlenül borzasztó minőségi bármi amit kiadnak. A viszonyítási alap szerintem is rossz, a Leprous inkább az olyan outside-the-box csapatokhoz mérhető, mint a VOLA (beszarás amit művelnek), de régen is közelebb álltak az Opeth világához, mint a DT jéghideg profizmusához.
Idézet
 
 
#3 Simon Zoltán 2 2019-11-14 17:17
Most komolyan tudtok még valamit a Dream Theater ekézésén kívül is ? Annyira szánalmas már.
Idézet
 
 
#2 Levin Malma 2019-11-14 13:53
A Dream Theater valóban vergődik, azonban a Leprous művészi prog-art rockjához ők nem jó viszonyítási alap. A DT-t inkább a Sons of Apollo-hoz kell mérni, ahol két volt tagjuk is játszik, és akik lelépték őket mindjárt a bemutatkozó lemezükkel.
A Leprous titka az, hogy semmit sem szabad elvárni a zenéjüktől, teljesen úgy kell belekezdeni, hogy itt bármi megtörténhet, és mi akarjuk is, hogy megtörténjen. Ekkor átütően minőségi a Pitfalls is. A Sky is Red alkalmas arra, hogy a hallgató megtapasztalja a saját korlátait, bár ha lavaki Laurie Anderson-on, Voivod-on és no-man-en edződött, akkor ezzel sem lesz problémája...:-)
Idézet
 
 
#1 valarmorgulisz 2019-11-14 08:50
Egyértelműen erősebb a Malina. De azért a Pitfallsnak is megvannak a maga nagy pillanatai. EZek közé tartozik a nyitó Below, ami felfoghatatlanu l hook dal. Az Observe The Train. A csúcspont, az "album Mirage-a" a At The Bottom és az utána következő Distant Bells. ez a negyedóra egyszerűen hibátlan utazás. Tökéletesen megkomponált, filmzene, örömzene. Élmény hallgatni, ahogy építik a dalokat. Talán még tanulmány is lehetne. (és hallgassátok meg mennyire kibaszott tisztán énekli el Einar ezeket a majdnem elénekelhetetle n témákat). Az Alleviate is parádé, a többi 3 szám viszont szerintem gyenge, közepes. Nálam ez egy 8-8,5 pontos lemez ezek miatt. A Sky is Red már nagyon igénybe vette az én -amúgy nyitott - türelmem és befogadóképessé gem. Jöhet a 2021-es lemez :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.