Shock!

október 27.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Leprous: Malina

leprous_cAz elmúlt kábé öt évben többé-kevésbé folyamatosan hülyén éreztem magam a Leprous kapcsán, de egyértelmű, hogy perverz kis kapcsolatunk a Malinával ért a csúcsára. A norvég proggerek esetében már nagyjából a 2011-es keltezésű Bilateral óta sejthető volt, hogy komoly dolgokra hivatottak, csupán az volt a kérdés, hogy ezt az ígéretet mikor váltják majd be, illetve a legújabb időkben az, hogy beváltják-e egyáltalán, vagy szupernóvaként szétrobbannak egy olyan univerzumban, ahová a magam részéről sosem kívánkoztam. Túl a rokoni kapcsolaton, aligha véletlen, hogy az Emperort maga mögött hagyó Ihsahn annak idején éppen Einar Solberg kölyökképű kis társulatát választotta maga mellé kísérőzenekarnak – nem mellesleg én is ennek kapcsán figyeltem fel a notoddeni kvintettre. A Leprous az évek során aztán magától értetődő módon egyre inkább önjáróvá kezdett válni, és mára már kifejezetten kiköveteli annak jogát, hogy senkihez ne kelljen őket hasonlítgatni.

megjelenés:
2017
kiadó:
InsideOut
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

A Malina valóban valami olyasmi, amit kizárólag Solbergéktől kaphatunk meg a színtéren, és amire igazán a közvetlen előzmények sem készíthettek fel bennünket. Ez a muzsika kismillió apró elemet tartalmaz az altrocktól a progmetalig terjedő spektrumból (még ha bizonyos dolgokat csak utalásként vagy indokolatlan utánérzésként is), és ma már tényleg legjobb csak Leprous-zeneként hivatkozni erre a rengeteg forrásból táplálkozó produkcióra. Ahogy említettem, a múltban számomra lemezről lemezre egyre kevésbé volt egyértelmű, hogy a szemünk előtt felnövő urak célba érnek-e mindezzel, de legkésőbb az új album kapcsán beérkező, rendkívül megosztott, általában végletes érzelmektől fűtött vélemények biztosíthatnak mindenkit afelől, hogy ez tényleg megtörtént. A számos korábbi tagot és a mentor Ihsahnt is felvonultató, Live At Rockefeller Music Hall címmel tavaly kihozott DVD valóban lezárni látszik egy korszakot, amelyet követően várhatóan óriási elvárások súlya alatt kell majd dolgoznia a Leprousnek.

Logikus lenne a változás okaként a tagságnak a utóbbi években látható átrendeződését megsejteni, de aki ismeri a zenekar kreatív kémiáját, az tudja, hogy zenei szempontból ez a csapat mindig is a billentyűs/énekes Solberg egyszemélyes hőskölteménye volt. Ennek megfelelően a Malinán hallható zene is 95 százalékban egyedül tőle származik, a másik őstag, Tor Oddmund Suhrke gitáros leginkább csak a szövegírásba segített be, a többiek szerepe pedig ilyen szempontból még csekélyebb volt. Mégsem gondolom, hogy a Baard Kolstad dobos (Borknagar, Rendezvous Point) és Simen Børven bőgős alkotta ritmusszekció szenzációs teljesítménye nélkül hasonló végeredményre juthattak volna, hiszen ha valamire, az itt hallható tizenegy plusz egy tételre tényleg illik az a jelző, hogy perkusszív (vajon létezik ez a szó egyáltalán?). Maga a Leprous pedig annak ellenére is talán a progrock skatulyába illik leginkább, hogy számos tekintetben nem is lehetne kívülállóbb. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsük, itt nincsenek önálló hangszeres szólók (egyáltalán), és ez önmagában is alapvetően befolyásolja a dalszerkezetek felépítésének logikáját.

Kell néhány hallgatás, hogy az ember füle hozzászokjon a maga módján tökéletesen értelmezhető módon megszólaló, mégis valamiképpen lefojtott hatást keltő zenéhez, amit ugyanúgy megszabadítottak mindennemű agresszivitástól, akárcsak az éneket. Utóbbinál álljunk is meg egy (hosszú) pillanatra, mert borítékolhatóan ez lesz az a pont, ahol a mai Leprous sokaknál már azelőtt elhasal, hogy egyáltalán esélyt kapott volna. Solberg (sógorához, Ihsahnhoz hasonlóan) teljesen leszokott arról, hogy torkának durvább regisztereit munkára fogja, ami csak azért lehet problémás, mert ez a Malina egészét uraló, olykor üvegrepesztő falzett hosszabb távon tényleg idegborzoló tud lenni, ha nem ápolsz különösen jó barátságot ezzel az énekstílussal. Alapvetően nem tudnék belekötni az elképesztő pontossággal, kifogástalanul éneklő frontember teljesítményébe, de némi ellenpontozást a vokál terén egészen bizonyosan megköszönnék. És az egészben pont az a döbbenetes, hogy a Malina összességében van olyan erős, hogy minden efféle ellenérzést zárójelbe tud tenni.

Még kevésbé tudnám pontosan körülírni, hogy mire számítson az, aki most tenne először próbát a csapattal – valószínűleg a szokásosnál több türelmet és a kislemezen előzetesen kihozott Leprous-slágereket (From The Flame, Stuck, Illuminate) javasolnám, aztán jöhet a mélyvíz, és végül az életre szóló szerelem vagy utálat. A legkomolyabb próbatétel mindenképpen a normál kiadást záró The Last Milestone, amelyet a gitárok helyett az általában is hangsúlyos vonósok, na meg az elképesztő szakadékokba alá-, majd onnan magasba szálló Solberg hangja uralnak, és amely dal azért már mindenképpen túllép az átlagember tűréshatárán – az enyémen is. A felsikító hangok között azonban itt is olyan hangulatokat találunk, amiért újra és újra hallanunk kell ezt a záró tételt, és utána persze a teljes lemezt is. A borító és az artwork egyfajta űrbéli kontextusba helyezi az egész alkotást, aminek abszolút helye is van itt. Ha engem kérdezel (és erre persze ráerősít az alkalmazott vörös-kék színkombináció), mindez akár a Solaris filmzenéje is lehetne.

Nem könnyű ez a szerelem, de valószínűleg kellett hozzá közös múltunk minden keserédes pillanata, hogy most így tudjon lángolni. A Malina ma úgy hat rám a progresszív vonalon, mint talán az Images And Words óta semmi.

A Leprous november 19-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#8 Túrin 2018-12-16 12:43
Hát, hát...
Több, mint egy év elteltével sokszori csócsálás után azt kell, hogy mondjam, hogy nem váltotta be az album a hozzáfűzött reményeimet, és nem érett be nálam. Pedig az eddigiek alapján abszolút a Leprous volt nálam az etalon fiatal banda, de sztem ezen az albumon valahogy önmagukba fulladtak.
Az első három szám például egyetlen, utólag mindig elkülöníthetetl en masszává olvad egybe Einar nagyon hasonló énektechnikai és dallamvezetési megoldásaival és összességében is nagyon kevés emlékezetes momentumot találok az albumon, nemhogy kerek, önálló számot, az egy szem, tényleg zseniális Mirage kivételével.
Kár, nagy kár, remélem, érzik, hogy a saját stílusok sablonokká való kikristályosítá sa (aminek halvány jelei azért már a Congregation-on is voltak) hosszú távon nem vezet nagy dolgokhoz.
Persze lehet, hogy a bevételi mutatók mást jeleznek nekik.
Idézet
 
 
+8 #7 valarmorgulisz 2017-09-28 11:57
Húú de nehéz ügy ez a lemez. Rohadtul érződik benne, hogy ez egy akkora modern klasszikus lehetne, mint a ház. Valamiért azt gondolom pár számnál bent maradt a zseni. Pl a nyitó-záró dal nálam abszolút nem működik. A többi remekmű. Főleg a Mirage-tól vagyok teljesen szét. A vége akkora katarzis, amit csak talán a Gojira vagy a Tool okozott nálam. Döbbenet. Nálam 8/10
Idézet
 
 
+3 #6 Draveczki-Ury Ádám 2017-09-28 11:24
Idézet - Szálasihónaljsz őre:
Guys!
Az új Cradle lemezről mikor várható valami?
Csak azért érdekel, mert nekem rettenetesen tetszik és kíváncsi lennék a kedvenc zenei magazinom hogyan viszonyul hozzá.

Igyekszem jövő hétre megírni. Szerintem is jó.
Idézet
 
 
+2 #5 Szálasihónaljszőre 2017-09-28 11:12
Guys!
Az új Cradle lemezről mikor várható valami?
Csak azért érdekel, mert nekem rettenetesen tetszik és kíváncsi lennék a kedvenc zenei magazinom hogyan viszonyul hozzá.
Idézet
 
 
+4 #4 Koroknai Balázs 2017-09-28 08:57
Idézet - Final Command:
"...amelyet a húros hangszerek helyett az általában is hangsúlyos vonósok...."

Azért ezt nem gondoltad át teljesen :)

köszi, javítva
Idézet
 
 
+4 #3 s4tch 2017-09-28 08:53
nekem nagyon kellett már egy ilyen lemez. utoljára a teljesen más vonalon mozgó dredg tudott hasonló mennyiségű és minőségű nyivákolást letenni az asztalra. geddy lee vagy a coheed&cambria énekese óta nem kellett ennyit a vokálokkal való barátkozással tölteni, mint a leprás esetében, de megéri, nagyon erős anyag ez.
Idézet
 
 
+6 #2 Final Command 2017-09-28 08:02
"...amelyet a húros hangszerek helyett az általában is hangsúlyos vonósok...."

Azért ezt nem gondoltad át teljesen :)
Idézet
 
 
+7 #1 19EmpEroR75 2017-09-28 05:54
Valahol már a Coal óta sejthető volt, hogy errefelé tartanak, ahogy fokozatosan kiveszett a zenéjükből és az énekből az agresszivitás, addig a legváratlanabb pillanatokban robbant be a váltás a két tartomány között. A fokozatos váltás nagy valószínűséggel párhuzamosan haladt azzal, hogy Solberg szép lassan "átvette a hatalmat" a zene felett. Persze azelőtt is tulajdonképpen rá épült az egész, de addig valamennyire -
az első két album idején - a többiek is belefolytak a bandán belül a dalokba. Az új tagok (ahogy írtad is) valószínűleg még kevesebb szerepet kaptak az alkotási időszakban, mint a régiek.
Ha ezzel az albummal kezdem az ismerkedést, tuti nem jönne be. Ez a hang hosszú távon nekem baromi idegesítő tud lenni, ennek ellenére a vitathatatlanul magad fokú hangszeres tudás és a kiszámíthatatla n váltások (és persze az atmoszféra) miatt számomra perverz és érthetetlen módon mégis lenyűgöz ez az új album, pedig nagyon paráztam tőle. Szokni kell, annyi biztos.
Igazából nem tudom pontozni. Hallgatom. És ámulok. Főleg magamon, hogy még mindig bejön a banda.
(annyiban vitatkoznék, hogy Ihsahn teljesen felhagyott volna az extrém vokalizálással. Az Arktison is hallatja - persze kevesebbet, mint régebben - a károgást a tiszta ének mellett).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.