Hülye az ember. Néha ugyanis direkt szeret fájni. Ilyenkor a legjobb, ha fogja a Katatonia egyik lemezét - például ezt - és elkezdi hallgatni, beleérzi az összes régi fájdalmát, és ahogy a zene halad előre, szép lassan feloldódik minden... Lehet ugyan próbálkozni, hogy belepréseljük ezt a zenét valamilyen skatulyába, ilyenkor mondhatjuk, hogy kicsit gót, kicsit dark, kicsit doom... de inkább nevezzük fájdalom-metalnak, és akkor mindent el is mondtunk róla.
Mi a recept? Vegyünk öt zenészt, akik tökéletesen urai hangszerüknek, de a villogás helyett képesek egységes, összefogott dalokat és érzés-csomagokat alkotni. Vegyünk egy tiszta, szép hangzást, amibe egy kicsit Dan Swanö is belenyúlt, előnyére. Vegyünk egy végre nem tipikus Travis Smith borítót - ezúttal nincsenek orvosi segédeszközök és torz figurák, csupán fekete-fehér, fényképszerű szösszenetek, némelyest a hőskori Metropolis film díszletei között bolyongó gyerekekkel és angyalokkal. Aztán ebből keverjünk össze tizenhárom szomorúság-golyót és lőjük ki magunk felé. Ez a Viva Emptiness.
A darkgothicdoom zenék tökéletes esszenciáját hallani a korongon, melyből hálistennek hiányoznak az említett stílusokra jellemző, néhol túlzó klisék, nem ismételgetik magukat, mint az ilyes bandák sajnos néha megteszik. A szövegek sem az egyszerű dark egyértelműségeket halmozzák egymásra, mert amellett, hogy meglehetősen sötétek és szomorúak, de nagyon is emberiek. Csak beleolvastam pár sorba, és máris éreztem: bizony, velem is megtörtént ilyen, már én is éreztem azt, amiről itt írnak...
Változatosan adagolják ráadásul a dalokat, van metalosabb tétel, ami után pont jókor érkezik egy nyugodtabb, akusztikusabb szomorka, aztán jön egy kis monumentalitás, és így tovább.
Nehéz is írni erről többet. Hallgassátok. És adjatok rá 10-est, mint én.
