Shock!

július 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Judas Priest: Firepower

judaspriest_cNagy Judas Priest-fanként kedveltem a zenekar legutóbbi Redeemer Of Souls albumát, de ahogy akkor is pedzegettem a kritikában, már csak amolyan nyugisan levezető öregek jutalomjátékaként tekintettem rá. Aranyos és szerethető volt a 2014-es lemez, ezen nincs vita, viszont a Firepower egyértelműen túlmutat rajta. A csapat ezúttal más szinten mozog, mint legutóbb, ami ráadásul már első hallgatásra is ordító. Vajon a régi veterán stúdiós munkatárs, Tom Allom, illetve a mai metalszíntér egyik csúcsproducere, Andy Sneap közös munkája dobott ekkorát az anyagon? Netán Glenn Tipton rázta meg magát, és akart még utoljára nagyot villantani egészségügyi kényszernyugdíjazása előtt? Vagy Richie Faulkner illeszkedett be még jobban a dalszerzői tandembe? Esetleg mindez együtt? Nem tudom, és talán nem is fontos. A lényeg, hogy bizonyosan ez a Priest legjobb albuma a Painkiller óta, és ilyen teljesítményre már tényleg nem számítottam tőlük.

megjelenés:
2018
kiadó:
Sony
pontszám:
9+1 /10

Szerinted hány pont?
( 124 Szavazat )

Az egyik legfontosabb különbség az előző lemezekhez képest a karcosabb hangzás. A Nostradamus a zene szerteágazóbb, kísérletezősebb megközelítése miatt szólt lágyabban, a Redeemert meg sound tekintetében egyértelműen tatásabbra vették a kelleténél. Itt viszont szó sincs finomkodásról vagy pláne öregességről: még akár azt is megkockáztatom, hogy a maga stílusában máig etalon megszólalású Painkillert leszámítva egyetlen Priest-albumnál sem sikerült még ennyire topra tenni a hangzást. Sneap általában persze minden lemezre rányomja a bélyegét, amin csak dolgozik, és ha nem tudnám, itt is gyakorlatilag azonnal megmondanám, hogy köze volt az albumhoz. Viszont a Priest még így is jobban megőrizte jellegzetes megszólalását, mint sok más banda, akik az évek során összekerültek Andyvel. A gitársound és Scott Travis dobhangzása egyaránt perfekt, Ian Hill basszusa pedig egyetlen korábbi lemezükön sem alapozott még ennyire telten és szépen. De nem kizárólag a tömény, fémes, mégis kellően szellős és elegáns megszólalás teszi annyira dinamikussá az albumot, ugyanis maga a zene is húzósabb, erőteljesebb összképet mutat most, mint az utóbbi két anyagon. A még egy kanyarral korábbi, Rob Halford visszatérését jelentő Angel Of Retributionnel összehasonlítva pedig egyértelműen jobbak most a dalok.

Már a tipikusnak mondható, gyorsabb Priest-riffeléssel startoló, tempós címadó és a pattogós Lightning Strike is jó indítás, és akadnak még efféle stílusban fogant darabok az albumon, mint például a címéhez méltóan gonosz, a banda szintjén kimondottan zúzós Necromancer. Az egyensúlyt viszont ezúttal is a kellő változatosság teremti meg. A kicsit Halford ezredfordulós szólóalbumainak hangulatát is felidéző, súlyos középtempójú Evil Never Dies vagy a monumentalitása miatt némi epikus érzetet sem nélkülöző Children Of The Sun egyaránt száz százalékos Priest, mégis kellően markáns saját arcéllel rendelkeznek, pont úgy szólnak, ahogy kell. Sőt – és ez tényleg érdekes –, a Spectre modernebb megoldásaiban, egy-két fogásában halványan még a Ripper-érát is visszaköszönni hallom. A két legnagyobb királyság azonban számomra jelenleg a Never The Heroes, illetve a Rising From Ruins. Előbbiben a '80-as évek Judasának magával ragadó melodikussága, illetve higgadtan húzós középtempói köszönnek vissza, és a 21. század egyik legmonumentálisabb Priest-refrénjével, illetve egy rövid, de roppant elegánsan építkező szólóval koronázták meg. A Rising szintén a legfogósabb, legdallamosabb pillanatokat gyarapítja, és olyan csodálatosan építkezik, hogy az embernek tényleg kedve lenne alaposan megölelgetni az öregeket a hallatán. Ilyet, így tényleg csak a Judas Priest tud, és ezek a fantasztikusan megformált dalok tényleg abszolút csúcsformában mutatják minden idők egyik legfontosabb és legjobb metalbandáját.

Több helyen is olvastam, hogy a lemez a végére kicsit befárad. Ezzel nem értek egyet, számomra a rövid, védjegyszerűen csikorgó riffeléssel ellátott No Surrender, illetve a lemez legsúlyosabb nótája, a sabbathosan radírozó Lone Wolf egyaránt a kedvenc pillanatok sorát gyarapítja, de a záró Sea Of Red csodaszép szólóval és énektémákkal ellátott power-lírájába sem nagyon tudok belekötni. Igaz, nincsenek is ilyen céljaim... Ha mindenáron nagyon muszáj lenne rövidítenem az anyagon, két alapjáratosabb tételt hagynék le róla, amelyek amúgy valóban a kvázi B-oldalon szerepelnek, de nem a műsor végén: a Flame Throwert, illetve a Traitors Gate-et. Egyvégtében hallgatva amúgy ezekkel sincs semmi gond, jól elférnek a többi között, még ha nem is kiemelkedő pillanatok.

Halford 67 évesen nyilván nem hasít annyit a sztratoszférában, mint a '80-as években, de még ma is mágikusan énekel – ez nem életkor és az évek múltával természetszerűen kopó hangterjedelem kérdése, hanem valami megfoghatatlan adottság, amivel csak nagyon kevesen rendelkeznek. A fület gyönyörködtető riffek mellett a szólókról is csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, Richie Faulkner eleve egy kincs, Tipton előtt meg tényleg hajoljon földig mindenki mindazért, amit a Parkinson-kórral dacolva megírt és feljátszott ide. És ha már itt tartunk, nem gondolom, hogy tagadnák, ha Sneap a stúdióban is kisegítette volna őket – szerintem mindenki megértené a dolgot, a turnén meg úgyis ő játszik.

Száz szónak is egy a vége: amennyiben ez a banda utolsó nekifutása – ami azért a két alapember, Halford és Hill életkorát tekintve igencsak sanszos, akármit is mondanak –, nem is kívánhatnánk szebb, méltóbb záróakkordot egy ilyen szédületes karrier végére. Önmagában talán reálisabb lenne egy kilencest bevésnem, ám akárcsak a legutóbbi Sabbath esetében, úgy gondolom, most sem haragszik meg senki, ha nem fogom vissza a szubjektív énemet. Akik ennyi év után, ekkora múlt árnyékában, ráadásul cseppet sem könnyű helyzetben ilyen teljesítményt képesek kirázni magukból, simán megérdemelnek még egy plusz bónuszpontot. Aki valaha is hallgatott metalt, úgyis rengeteggel tartozik a Judas Priestnek, szóval nem kell tőlük sajnálni semmit. A Firepower garantáltan az év egyik csúcslemeze a műfajban, a júliusi koncert pedig természetesen kötelező.

 

Hozzászólások 

 
#43 Valentin Szilvia 2020-05-28 13:44
Idézet - SiriKeeton:
Na meghallgattam a Painkiller lemezt. Hát ez valami kibaszottul kurvajó zene, hogy a picsába lehet, hogy huszonhét éve szeretem (kis kihagyással) a heavy metalt, és sose hallgattam Judas Priestet? Óriási hiba volt.

Azért az egész diszkográfiát időbe telik majd megismernem. A Ripper Owen közreműködéséve l készült lemezeket miért hanyagolják? Belehallgattam a Jugulator nótába, az egész más, de szintén kurvajó.


Jóreggelt kívánunk! :) Persze, hogy jó a Judas Priest! Kedvet kaptam én is egy full diszkográfiához .
Idézet
 
 
#42 SiriKeeton 2020-05-28 13:42
Na meghallgattam a Painkiller lemezt. Hát ez valami kibaszottul kurvajó zene, hogy a picsába lehet, hogy huszonhét éve szeretem (kis kihagyással) a heavy metalt, és sose hallgattam Judas Priestet? Óriási hiba volt.

Azért az egész diszkográfiát időbe telik majd megismernem. A Ripper Owen közreműködéséve l készült lemezeket miért hanyagolják? Belehallgattam a Jugulator nótába, az egész más, de szintén kurvajó.
Idézet
 
 
#41 SiriKeeton 2020-05-28 12:33
Ja és persze még egyszer köszönöm a rengeteg ajánlást, azért még ötöt is nehéz lett volna kiválasztani (sőt lehetetlen) a javaslatok nélkül.
Idézet
 
 
#40 SiriKeeton 2020-05-28 12:24
Na végülis bő két év elteltével most fogok nekiállni a projektnek. Három albumot nem tudtatok ajánlani, úgy tűnik, az kevés egy ilyen hosszú életű (és valszeg végig többé-kevésbé kreatív) bandához, így most ötöt töltöttem le mindjárt: Sad Wings of Destiny, Unleashed in the East, Defenders of the Faith, Painkiller, Jugulator.

Érdekes, hogy a Jugulatort csak illegálisan lehetett, még CD-n beszerezni se tűnt egyszerűnek, de hát ha nem kell nekik a pénz, csak hogy a korábbi énekessel kicsesszenek, hát így járnak.
Idézet
 
 
+5 #39 Montsegur 2018-03-27 17:39
Sose gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire bejön majd egy JP lemez, de gyakorlatilag hetek óta csak ezt hallgatom. Bejött nekem a nagy öregek legutóbbi lemezei közül a Book of Souls és a Hardwired is, de ez nekem még azoknál is jobban tetszik. Hatalmas zene :-)

Rob sikolyai ritkultak ugyan, de én a sikolyokkal mindig úgy voltam: a kevesebb néha több... A hangja néha határozottan Dio-t idézi, de ez is pozitívum. Andy Sneap pedig a kedvenc producerem, jó választás volt, gitárosnak is.

Remélem nem ez volt az utolsó lemezük, nagy kár lenne, ha pont most hagynák abba.
Idézet
 
 
+2 #38 zebraman 2018-03-24 14:19
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - killerbasser:
Nyilván ízlés kérdése is, de én is hiányolom a kritikából legalább egy félmondat erejéig a Jugulator meghivatkozását , mivel az számomra is Painkiller szinten van, az összes többi azóta megjelent lemezükkel ellentétben, amelyek nekem nem igazán működtek..

Én is szeretem a Jugulatort, de nálam azért nincs a Painkiller szintjén. Elsöprő, durva, vannak rajta olyan dalok, amik tényleg hozzák azt a szintet - Burn In Hell, Cathedral Spires -, de pár olyan is akad, ami így, több mint húsz év távlatából már nem üt akkorát, mint annak idején. Mert amikor megjelent, én is megvesztem tőle. De azóta azért kicsit "a helyére került". Ettől függetlenül persze mai fejjel is nagyon jó album az is. Én egyébként még a Demolitiont is bírom.


Na, látod, ez érdekes, mert sokan nagyon szeretik a Jugulator-t, van, aki a legjobb lemezüknek tartja. Hiába próbálkozom vele időnként megjelenése óta, semmire nem megyek, mert ugyanazt a dalt hallom különféle variációkban, széteffektezett , lehangolt gitárokkal, felesleges keménykedéssel.

Ugyanakkor a rengeteg negatív kritika eltántorított a Demolition-től, még annyira sem voltam rá kíváncsi, mint az elődjére. A napokban előszedtem és meglepődtem, mennyire jól sikerült. Szó se róla, ha nem lenne a JP címke, nem hallgatnám; így viszont azt gondolom, hogy ilyen a JP, amikor nem JP-t játszik. Modern metalt akartak tolni, viszont emellett karakteres dalok születtek: sajnos a szövegek elég buták helyenként, viszont csak 2-3 gyengébb dal van rajta, a többi egész jó, Kellett volna még egy album ezzel a felállással, hogy kifussa magát a dolog, lehet, hogy össze tudtak volna hozni valami igazán jót.

Pl. a Close to you milyen nagyszerű dal! A ének, a téma és a szólók is.
Idézet
 
 
+2 #37 Dead again 2018-03-24 11:59
Szuperjó az új album!
A Redeemer of souls egy öreges tatametal volt, azt derékban harapja ketté ez.
Méltó búcsú lenne ez az öregektől, ha ezzel a lemezzel zárnák le a karrierjüket.
A Flame thrower meg tiszta Gazember :D
Idézet
 
 
+3 #36 fehérfarkas 2018-03-23 22:10
Idézet - killerbasser:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Én is szeretem a Jugulatort, de nálam azért nincs a Painkiller szintjén. Elsöprő, durva, vannak rajta olyan dalok, amik tényleg hozzák azt a szintet - Burn In Hell, Cathedral Spires -, de pár olyan is akad, ami így, több mint húsz év távlatából már nem üt akkorát, mint annak idején. Mert amikor megjelent, én is megvesztem tőle. De azóta azért kicsit "a helyére került". Ettől függetlenül persze mai fejjel is nagyon jó album az is. Én egyébként még a Demolitiont is bírom.


Oké, hát bizonyos szempontból a Painkiller valójában megközelíthetet len, ezt elismerem :). Inkább a szubjektív élmények és a lemez minősége együtt emelik föl nálam a Jugulatort nagyon magasra. Robi bácsi lelépett, és nagy volt az aggodalom, és hosszú a várakozás amíg jött a Jugulator. Lélekben már temettem a zenekart, és akkor megjelent, és elkezdtem hallgatni a lemezt. Az elején bántóan sokáig nincs ének, majd berobban Ripper egy sikollyal, és ahogy leírom ezt is libabőrös lesz az alkarom :) Mert akkora kirobbanó öröm volt elsőre is hallgatni azt a lemezt. Hogy bátran mertek lépni, változtatni, modernizálni, zeneileg innoválni. És kínlódás nélkül letettek egy kiváló lemezt az asztalra, nem görcsöltek rá. Bizonyítani akartak. Ehhez képest Halford visszatérése utáni retro visszafordulás nekem csalódás volt és vérszegény, hiába imádom az ipsét... De amit a Firepowerből eddig hallottam, az ismét erőtől és meggyőződéstől duzzad, úgyhogy kíváncsi vagyok nagyon :)



A Jugulator egy valódi Power Metal bomba, ami ma is ugyanolyan erőtől duzzadó, mint amikor megejelnt. Az egyetlen hibája, hogy Priestre jellemző fogós dallamok (amik a Painkilleren is végig ott voltak még a legkeményebb számokban is) erről hiányoznak.
Viszont amikor ez a lemez megjelent, akkor a kemény Metal haldoklott, a Grunge, Rap Metal, Guns n Roses és társaik (amikre ma már nem is emlékszünk) voltak a divat, és a Metallica a Load/Reload, a Sepultura a Roots, a Megadeth pedig a Risk korszakát élte. És akkor 1997-ben a Judas Priest berobbant a Jugulatorral (szándékosan szembe mentve a trendekkel és divathullámokka l), amivel nem is egy keskeny ösvényt, hanem egy sok sávos autópályát vágott az igazi kemény Metalnak. És ez az autópálya ma is kátyúmenets, pedig azóta sok sok nehéz tank ment rajta :D

Habár nem vált klasszikussá, de a zenekar büszke lehet erre a lemezre. Ripper pedig koncerten is bizonyította énekesi tehetségét. :)
Idézet
 
 
+2 #35 killerbasser 2018-03-23 18:18
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Én is szeretem a Jugulatort, de nálam azért nincs a Painkiller szintjén. Elsöprő, durva, vannak rajta olyan dalok, amik tényleg hozzák azt a szintet - Burn In Hell, Cathedral Spires -, de pár olyan is akad, ami így, több mint húsz év távlatából már nem üt akkorát, mint annak idején. Mert amikor megjelent, én is megvesztem tőle. De azóta azért kicsit "a helyére került". Ettől függetlenül persze mai fejjel is nagyon jó album az is. Én egyébként még a Demolitiont is bírom.


Oké, hát bizonyos szempontból a Painkiller valójában megközelíthetet len, ezt elismerem :). Inkább a szubjektív élmények és a lemez minősége együtt emelik föl nálam a Jugulatort nagyon magasra. Robi bácsi lelépett, és nagy volt az aggodalom, és hosszú a várakozás amíg jött a Jugulator. Lélekben már temettem a zenekart, és akkor megjelent, és elkezdtem hallgatni a lemezt. Az elején bántóan sokáig nincs ének, majd berobban Ripper egy sikollyal, és ahogy leírom ezt is libabőrös lesz az alkarom :) Mert akkora kirobbanó öröm volt elsőre is hallgatni azt a lemezt. Hogy bátran mertek lépni, változtatni, modernizálni, zeneileg innoválni. És kínlódás nélkül letettek egy kiváló lemezt az asztalra, nem görcsöltek rá. Bizonyítani akartak. Ehhez képest Halford visszatérése utáni retro visszafordulás nekem csalódás volt és vérszegény, hiába imádom az ipsét... De amit a Firepowerből eddig hallottam, az ismét erőtől és meggyőződéstől duzzad, úgyhogy kíváncsi vagyok nagyon :)
Idézet
 
 
+3 #34 Draveczki-Ury Ádám 2018-03-23 18:03
Idézet - killerbasser:
Nyilván ízlés kérdése is, de én is hiányolom a kritikából legalább egy félmondat erejéig a Jugulator meghivatkozását , mivel az számomra is Painkiller szinten van, az összes többi azóta megjelent lemezükkel ellentétben, amelyek nekem nem igazán működtek..

Én is szeretem a Jugulatort, de nálam azért nincs a Painkiller szintjén. Elsöprő, durva, vannak rajta olyan dalok, amik tényleg hozzák azt a szintet - Burn In Hell, Cathedral Spires -, de pár olyan is akad, ami így, több mint húsz év távlatából már nem üt akkorát, mint annak idején. Mert amikor megjelent, én is megvesztem tőle. De azóta azért kicsit "a helyére került". Ettől függetlenül persze mai fejjel is nagyon jó album az is. Én egyébként még a Demolitiont is bírom.
Idézet
 
 
+1 #33 killerbasser 2018-03-23 14:43
Nyilván ízlés kérdése is, de én is hiányolom a kritikából legalább egy félmondat erejéig a Jugulator meghivatkozását , mivel az számomra is Painkiller szinten van, az összes többi azóta megjelent lemezükkel ellentétben, amelyek nekem nem igazán működtek. Ez a pozitívkritika-áradat meg, ami ezt a lemezt övezi, egyszerre öröm és nagyon gyanús. Az utóbbi pár évben valahogy úgy alakult hogy több régi nagy név új lemeze kapcsán is meghajolt és ajnározta a nemzetközi és a hazai rocksajtó az aktuális lemezt, én meg meghallgatva rendre nagyot csalódtam, mert általában kisebb-nagyobb mértékben izzadtságszagú, igényes, de mégiscsak becsületes iparosmunkákat hallottam, mely nem tudott beindítani. Érzésre inkább tervezőasztalon , az adott zenekar saját, megszokott paneljait újra összelegózó alkotások lettek ezek számomra. Mint pl Slayer Repentless-e is, csakhogy személyeskedjek is :)
Mindenesetre eddig az első három számot sikerült egyszer meghallgatnom az új Priestről, és meglepően életerősnek és belső tűz által hajtottnak éreztem már elsőre is, ami bizakodásra ad okot. Részemről alaposabb tanulmányozást érdemel tehát :).
Idézet
 
 
+7 #32 Scarecrow 2018-03-21 15:52
"Ripper hangilag ott van, de a Jugulator egy dallamszegény reszeléshalmaz."

Azt a lemezt nevezem én igazi ipari fémnek, persze nem olyan dallamos mint a Halford-al készült lemezek, sőt erősen thrash-es is pár szám. De akkor is a mai napig az egyik kedvenc metal albumom! A Bullet train, a Blood stained, a Death row vagy akár a záró Cathedral Spires mind mind alapművek legalábbis számomra.
Idézet
 
 
+1 #31 Siri Keeton 2018-03-19 17:59
Köszönöm a javaslatokat!
Idézet
 
 
+2 #30 Gábor 2018-03-18 13:05
Idézet - Gazdag Illés:
Nagy lett a lemez és most is ez szól. Viszont, hogy a Painkiller óta a legjobb azt túlzásnak érzem. Számomra a Jugulator van olyan jó mint a fent említett klasszikus. Viszont azóta tényleg a legjobb.

Ripper hangilag ott van, de a Jugulator egy dallamszegény reszeléshalmaz. (a Demolitiont meg inkább hagyjuk)
Ripper sokkal jobban énekelt az Iced Earth-ben, nem tudom hogy Schaeffer írt-e jobb dallamokat vagy Owens fejlődött a Priest után?
Idézet
 
 
+8 #29 Lantis 74 2018-03-17 18:13
Ha Priest akkor nálam továbbra is a Painkiller a favorit és valószínűleg már sosem fog változni. Jó lemez lett ez is de, ahhoz nem ér fel.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.