Shock!

A hard rock műfaj fénykorának túltermelési válsága közhelyszámba megy, és sajnos néha a kiadók a fürdővízzel együtt a babát is kiöntötték. Emiatt aztán se szeri, se száma a jobbnál jobb, de többé-kevésbé elsikkadt csapatoknak a '80-as és '90-es évek fordulójáról: a Faster Pussycat, a Britny Fox, a House Of Lords, a Babylon A.D. vagy a Dangerous Toys legalább megélt egy-egy aranylemezt, de a Danger Danger, a Vain, a Shark Island, a Silent Rage, a Spread Eagle, a Lion vagy a Tangier potenciálját messze nem sikerült kiaknázni. Utóbbi sort gyarapítja a philadelphiai Heavens Edge is, akiknek 1990-es első albuma sajnos csupán kultikus kedvenc maradt. Értékéből azonban mindez semmit sem von le.

A '80-as évek dallamos hard rock színtere kapcsán elsőként természetesen mindenki Kaliforniára asszociál, méghozzá teljesen jogosan. A keleti parton azonban szintén hemzsegtek a jobbnál jobb bandák, akik közül sokan igen magasra kapaszkodtak a sztártőzsdén. Errefelé természetesen New Jersey hőse, a Bon Jovi számított a színtér fő húzóerejének, és először a philadelphiai Cinderella, majd a szintén New Jersey-i Skid Row is az ő támogatásukkal vált az évtized második felében többszörös platinalemezes sztárrá. Pennsylvania legnagyobb metropolisza azonban nem kizárólag Tom Keiferéket adta a világnak, hiszen a helyi virágzó színtérről indult útnak a Britny Fox, a Tangier, a Dirty Looks és a Heavens Edge is.

Utóbbi csapat történetének kezdetei egészen 1987-ig nyúlnak vissza, amikor is Mark Evans énekes és Reggie Wu gitáros közösen kezdett zajongani. Evans basszerként és énekesként játszott a philadelphiai színtér legnépszerűbb feldolgozásbandájában, a Networkben, Reggie pedig a szintén helyi Whitefoxxban domborított. Útjuk egy idő után törvényszerűen keresztezte egymást, és mivel egyikük sem érte be mások dalainak játszásával, elkezdtek saját témákat írni. Evans: „Reggie is és én is számtalan zenésszel játszottunk együtt a pályánk során, de soha, senkivel nem éreztünk olyan szoros köteléket, mint egymással, ha munkáról, dalszerzésről, kreativitásról van szó. Szó szerint mindig előrukkolunk valamivel, ha leülünk: nem biztos, hogy a végeredmény feltétlenül annyira jó, de akkor is megszületik."

Az új zenekar irányvonala teljesen természetesen formálódott ki. Evans: „Alapvetően olyan zenét játszottunk, ami nekünk tetszett. Szerencsénkre senki sem szólt bele a stílusba, és a majdani első lemez dalai már azelőtt összeálltak, hogy szerződéshez jutottunk. A többi helyi banda, így a Cinderella, a Britny Fox vagy a Tangier sokkal bluesosabban játszott nálunk. A mi hátterünk kissé más volt, nem annyira blues rockos, sokkal inkább a Van Halen, a Thin Lizzy és társaik hatottak ránk, ezeken a bandákon nőttünk fel. Mondhatjuk, hogy amolyan melodikus, de kellően karcos hangzású csapattá fejlődtünk. Szerintem ez sokat segített, mert így egyből többek voltunk a környéken sikeres bandák szimpla másolatánál. Tényleg kitapostuk a saját zenei utunkat."

Evans és Wu meghallgatásokon tették teljessé a felállást, így került be a képbe David Rath dobos és Steven Parry másodgitáros. Mark eleinte basszusgitározott is, de aztán úgy döntöttek, jobb lesz, ha csak az éneklésre összpontosít, így a basszeri posztra mindnyájuk közös ismerősét, George Guidottit vették be. Evans: „Már a korai bulik is nagyon jól sikerültek, mert a Network és a Whitefoxx egyaránt roppant népszerűnek számított a térségben. Tehát már ezeken az első koncerteken is szép számú közönség előtt játszhattunk, ráadásul a Cinderella és a Britny Fox sikerei miatt Phillyben és Dél-Jersey-ben abszolút pezsgett a színtér. Ez csak még izgalmasabbá tette a dolgokat." Ehhez persze a zenekar legendásan intenzív koncertjeire is szükség volt a frontember szerint: „Pár évvel később George azt mondta, hatalmas fasz voltam, mert rémesen keményen hajtottam őket a színpadon. De volt egy szabályom: ha több mint fél percen át nem mozogsz, elbasztad az egészet! Így aztán már a próbákon is körbe-körbe mászkáltam a mikrofonállványommal, és ha valaki túl sokáig mozdulatlan volt, az állvány talpával hátbavágtam, hogy mozgás, mozgás! Persze nem véletlenül, hiszen akkoriban minden az MTV körül forgott, és tudtam, hogy azzal kell versenyre kelnünk, amit a videókban látnak az emberek. Számtalanszor előfordult, hogy elmentél megnézni egy bandát a klipjeik alapján, és élőben nem ugyanazt kaptad. Úgyhogy azt mondtam: nekünk a klipekkel kell versenyezni, egyszerűen nem engedhetjük meg a közönségnek, hogy ne meredjenek folyamatosan a színpadra. Szóval nagyon meghajtottuk magunkat, hogy mindig a lehető legjobb bulikat adjuk, és egy idő után el is kezdte mindenki azt kérdezgetni, hogy vajon mi leszünk-e a következő Cinderella, a következő Britny Fox. Nem véletlenül, mert ha megnézed ezeknek a bandáknak a korabeli klipjeit, látod, hogy tényleg elképesztően nagyban nyomták, és élőben is képesek voltak hozni ugyanezt."

Miután a csapat már simán megtöltötte a régió legnagyobb klubjait, elkezdtek érdeklődni irántuk a kiadók is. Reggie Wu: „Aláírtunk a Golden Guru menedzsmenthez, a környék legnagyobb koncertszervező ügynökségéhez, és innentől indultak be tényleg a dolgaink. Létezett akkoriban egy The Hard Report című helyi zeneipari magazin, ahol a főszerkesztő, Bill Hard valami olyasmit írt, hogy a Heavens Edge lesz a régió következő Bon Jovija. Na, innentől elkezdtek bejelentkezni a lemeztársaságok is, mi meg sorra nyomtuk a showcase bulikat. Adtunk egy koncertet a The Trocadero klubban, amire hét kiadót is meghívtunk. A menedzsmentünk azt mondta, ne reménykedjünk azért olyan nagyon, örüljünk, ha legalább az egyiktől leküldenek valami beosztott munkatársat. Aztán buli előtt a menedzserünk bekopogott az öltözőnkbe, és közölte, hogy mind a hét kiadó eljött..." Ironikus, de a visszaemlékezések szerint a végső érvet a forró koncert ráadásában, Evans ötletére spontán eljátszott akusztikus dal, a Just Another Fire jelentette. A zenekar nem sokkal korábban rakta össze a számot, és soha azelőtt nem szedték még elő élőben, vagyis őrültségnek tűnt bedobni zárásként, ám bejött. Wu: „Egy akusztikus nóta abszolút nem tipikus ráadás, de bejött, és egyszerűen mindenkit elvarázsolt, a nézőket meg a kiadói arcokat is. Sosem felejtem el azt a mágikus estét... Gyilkos koncertet adtunk, utána pedig az összes zenész megvalósult álma következett a backstage-ben: szóban mind a hét cégtől ajánlatot kaptunk! Ezek az arcok természetesen ismerték a többieket, szóval rendesen húzták is egymást, hogy ki ígér többet!"

A zenekar egy ideig gondolkodott, kiket válasszanak, majd végül a haveri Britny Fox cége, a Columbia mellett döntöttek. Wu: „A Columbia, az Epic, a Polygram, az Atlantic és még két kiadó volt jelen, de az utóbbi kettőre már nem emlékszem, pontosan melyikek. Végül a Columbia mellett döntöttünk, akik valami olyasmit mondtak, hogy eléggé lemaradásban vannak a többiek mögött, elvégre az Atlanticnek ott volt a Ratt, a Polygramnek meg a Def Leppard, a Cinderella és a Bon Jovi... A Columbiánál meg talán csak a Judas Priest dolgozott akkoriban, akik persze a saját világukban abszolút legendának számítottak. A columbiás arcok mindenesetre valami olyasmit vázoltak fel, hogy azt akarják: mi legyünk az ő saját Bon Jovijuk, a kiadó következő nagy durranása. Így aztán nagyjából egyszerre igazoltak le bennünket a Warranttel."

A cég igazi elsőligás költségvetést biztosított a bandának, producerük pedig Neil Kernon lett, aki a Kansas, a Queensryche, a Dokken vagy a Shy kollaboránsaként már nagyon komoly nevet szerzett magának a szakmában. Mark: „A demózási fázisban még úgy álltunk Reggie-vel minden külsős archoz, hogy ezek a mi dalaink, mit ugatsz te bele? De Neil Kernonnak olyan előélete volt, hogy mi is azt mondtuk: oké, ha mond valamit, akkor alighanem igaza van. Énekesként kissé ijesztő volt stúdióba vonulni, de az énekre csak a ritmusalapok meg a többi után kerítettünk sort. Szóval volt némi időm megismerni Neilt, és már nem volt annyira fenyegető a dolog, mire eljutottunk az az énekfelvételekig. Persze azért elég komoly volt belegondolni, milyen énekesekkel dolgozott korábban, hiszen olyan nevekről beszélünk, mint Darryl Hall, Geoff Tate, Don Dokken, Jon Anderson, Michael Bolton, csupa olyan név, akiket roppantul tisztelek. Ilyen névsor fényében aggódtam, vajon képes leszek-e maradandó teljesítményt nyújtani. Rengeteget tanultam tőle. Például előfordult, hogy már órák óta énekeltem, aztán csak annyit kérdezett: oké, akkor most nekiállhatunk igazából is? Én meg: miről beszélsz? Mire Neil: ez volt a bemelegítés, most már benne van a hangodban a rock'n'roll..."

Az énekes visszaemlékezései szerint Kernon komoly szerepet játszott abban, hogy a zenekar albuma végül annyira erősre sikeredett: „Neil elsősorban apró javaslatokkal élt, olyan kis hülyeségekkel, mint például a Play Dirty refrénje, ahol azt énekeltem: you've got to play dirty. Neil meg az angol akcentusával csak annyit mondott: de hát ez abszolút nem rock'n'roll, inkább énekeld azt, hogy you gotta play dirty, az nem olyan jól fésült! Szóval nem írt át semmit, de mindig volt ötlete, mitől lehetne jobb az adott dal. És valahogy mindig sikerült kihoznia belőlünk, amiről nem is tudtuk, hogy ott rejlik. Miután felvettük a dalokat, Reggie-vel és Neillel felmentünk pár hétre New Yorkba keverni, és emlékszem, ahogy minden nap lejátszotta az adott dalt, mi meg csak lestünk, hogy te jó ég! És mindent Neil csinált. Nem pusztán producer volt, hanem a keverést is ő végezte, bár volt egy segédhangmérnöke. Elképesztően tehetséges arc és egyben nagyszerű zenész is."

A Heavens Edge debütáló albuma a banda első számú koncertslágere, a Skin To Skin klipesítése után jelent meg 1990 májusában. Miként a fentebb citált egyik interjúrészletben is előkerül, a többi philadelphiai csapat bluesosabb hangzásvilágával ellentétben a Heavens Edge fémesebb, karcosabb éllel dörrent meg. A zenekar ebből a szempontból sokkal inkább New York és New Jersey bandáit idézte: kimondottan gitárgazdag, riffcentrikus módon szóltak, muzsikájukban abszolút megvolt az a street rockos él, ami a Skid Row-t vagy a Spread Eagle-t jellemezte. Ugyanakkor összességében több volt náluk a lágyabb, finomabb, ha úgy tetszik, AOR-osabb dallam, mint az említetteknél. Az időnkénti billentyűs színesítések is ezt az ízt erősítik. Mindehhez Wu személyében a saját gitárhősük is adott volt: a Blackmore-, Eddie Van Halen- és Malmsteen-fanatikus Reggie az egész lemezt beragyogja hi-tech, szikrázó, virtuóz szólójátékával, ám végig kellő mértéktartással, a dalokat maximális mértékben kiszolgálva játszik. Amennyiben a banda dolgai másképp alakulnak, ma alighanem simán ott emlegetnénk George Lynch, Warren DeMartini, Reb Beach és társaik, vagyis a hajmetál-színtér legkomolyabb virtuózai között, és ezzel most szemernyit sem túlzok. Tényleg az egész anyagon veszélyesen jól gitározik.

A kellően erőteljes, ám megnyerő tónusú hangú Evans szintén nem számított a tizenkettő egy tucat énekesek közé, hangszíne és dallamvilága is jellegzetes. És – bár kevés szó esik róla – David Rath személyében a Heavens Edge-ben egy harmadik nagy zenészegyéniség is nyomult: a dobos intenzív, minden pillanatban jelenlévő, rengeteg ízes díszítéssel teli játéka az egész lemezen abszolút meghatározó, sokkal dominánsabb, mint a korszak hard rock albumainak többségén. A megfelelő fazonú topmuzsikusok tehát megvoltak, és mindehhez elsőrangú dalok is társultak náluk. A kifejezetten harapós, de finom eleganciával horzsoló lemez a későbbi témák, dallamfoszlányok hangkollázsából induló intro után a Play Dirtyvel indul, ami nagyjából mindent egyesít is, ami csak jó volt a Heavens Edge-ben. A húzós, dögös középtempóban menetelő, masszívan riffelő dal egyből kifektet, már a verze dallama is első hallásra a fülbe ül, a refrénről nem is beszélve. Wu már itt elég rendesen leteszi a névjegyét rövid, de hipermodern szólójával és végig ide-oda tekergőző díszítéseivel, ám a visszafogottabb középrész is egészen óriási. Valahogy így kellett lemezt indítani 1990-ben...

A Skin To Skin karcos, kicsit keleti parti, elsősorban Dokken-, másodsorban Fifth Angel-párhuzamokat villantó riffelése szintén óriási, de az ember közben lelki szeme előtt végig látja a cuccot szétverő Rathot is (nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyire állat módon dobolt a faszi!), elsősorban az ő ütemei adják meg a dal sajátosan dohogó, feszült húzását. A refrén dallama sem tipikus, ugyanakkor ez az együtténeklős kórus úgy, ahogy van, parádés, akárcsak Wu csillagharcos, húúúúúzós-nyúúúúúlós-tekerős szólója. Az andalító pengetésekkel és lágy dallamokkal induló Find Another Way a banda lágyabb oldalát mutatja kissé AOR-os melódiáival és billentyűs díszítéseivel, szintén kiváló darab. Az Up Against The Wall groove-os, dögös riffjével kábít, némi jelzésszerű szinti itt is felbukkan a bridge-ben, de mégis a Rath témáival aládúcolt gitárok viszik a hátán. A két blokkból álló, virtuóz szóló köztes riff pedig a lemez egyik legjobbja. (Bár nyilván ma már semmilyen szűrőn nem menne át a „Baby was sixteen / But she looked like twenty-one / She had me by the balls / When all was said and done" kezdőduma.)

A Hold On To Tonight ismét a csapat megadallamos, érzékeny oldalát mutatja: finom, sejtelmes, jellegzetesen '80-as évekbeli hangulatot árasztó, billentyűkkel alázengetett power-líra. Habár 1990-ben már az ennél kissé földközelibb balladák dominálták a hard rock színteret az MTV képernyőjén, ha a kiadó engedi kifutni a lemezt, azért lazán benne lett volna a potenciál egy aranylemezhez, mert az album egyik legerősebb darabja hatalmas kórusával. Wu ráadásul megint zseniális szólót villant benne. A forró váltással érkező, pörgős Can't Catch Me viszont a banda játékosabb, vadabb arcélét villantja fel Rath parádés dobjátékával, tempóváltásaival, csordavokálos refrénjével. Ez a dal is azt mutatja, hogy a Heavens Edge nem sémákban gondolkodott, nem is nagyon tudok említeni hasonló megközelítésű dalt a korabeli színtérről... A Bad Reputation már középutasabb, ám nem kevésbé erős: szimpla, ám monumentális ívet leíró refrénnel megkoronázott hard rock tétel, a kórus alatti riffben itt némi korai Bon Jovi-hangulat kísért, ám sokkal trükkösebben vezetik elő, és Wu is megint olyanokat gitározik benne, hogy az embernek elcsöppen a nyála.

A Daddy's Little Girlről mindig a svéd Talisman amerikaira hangolt verziója jutott eszembe, bár ez a párhuzam alighanem csak véletlen, hiszen Marcel Jacob és Jeff Scott Soto bandájának első lemeze párhuzamosan jelent meg. Mindegy, ezzel együtt is tartom a párhuzamot, nemcsak a nóta húzása hozza ezt a csapásirányt, hanem még Mark énekdallama is komoly JSS-érzést hordoz. Tekintve, hogy Wu bevallottan imádta a korai Malmsteen-lemezeket, nyilván Evans is ismerte ezeket, szóval simán lehet, hogy nem is légből kapott, amit írok... Az Is That All You Want? ezzel szemben ízig-vérig Amerika a maga slide-os futamaival, countrys felhangjaival – érdekes megoldás, hogy amit hallunk, nem alázengetett közönségzaj, hanem valódi koncertfelvételt tettek fel az albumra, egy korabeli philadelphiai rádiós buliról. Mindenesetre kifejezetten ül így is. A Come Play The Game ezután a Bad Reputation tesója, újabb briliáns ötvözet AOR-ból és street rockból, hatalmas kórussal, zseni szólóval. A Don't Stop Don't Go pedig ismét a Can't Catch Me-nél már felvillantott téma- és tempóhajigálós, sodró iramban zárja az albumot a sziporkázó Rath dominanciája mellett, újabb hatalmas szólófutamokkal Reggie-től. Néhány témában itt is érdemes megfigyelni, mennyire másként gondolkodott a Heavens Edge, mint az ekkortájt százasával nyomuló hajmetál-kópiabandák 99 százaléka... Jellemző a zenekar anyagbőségére és magabiztosságára, hogy a dal, aminek a szerződésüket köszönhették, végül fel sem került a lemezre, mondván, majd a következőre felteszik. Dave Rath: „A Just Another Fire-t végül fel sem vettük a stúdióban, mert egyszerűen nem voltunk benne biztosak, hogy egy akusztikus nótából sláger lehet. Briliáns, nem? Nyilvánvalóan rossz döntés volt." Wu: „A Columbiánál úgy gondolták, hogy a lemezen már úgyis szerepel egy ballada a Hold On To Tonighttal, és nem akarták, hogy túl hosszú legyen a bemutatkozó album. Így ez a dal meg a Rock Steady végül kiesett a rostán. George és Dave az utóbbit amúgy sem szerette, szóval nem kellett sokat agyalnunk a döntésen."

A lemezt egyből remekül fogadta a kritika – Lénárd Laci is bevágta rá a tízest a korabeli Hammerben –, a Skin To Skin klipje is ígéretes eredményeket hozott. A banda ügyeit ugyanakkor sajátos eset késleltette, méghozzá szinte a lemez megjelenése után azonnal: egy philadelphiai klubban kialakult balhéban a véletlenül épp ott lévő Guidottit meglőtték. Wu: „Valami csávót kidobtak a klubból, ő meg puskával ment vissza elégtételt venni, és úgy alakult, hogy az ajtón épp kilépő George-dzsal találkozott szembe először ... Valami százhúsz sörétet szedtek ki belőle, és tényleg azt hittük, hogy meg fog halni. Mivel összességében jó egészségnek örvendett akkoriban, aránylag gyorsan felépült, de néhány hónapig lábadoznia kellett, és emiatt a lemez is kissé megrekedt. Ebben a bizniszben ugyanis néhány hónap alapvető fontossággal bír." A háttéremberek épp emiatt lényegesen pragmatikusabban próbálták kezelni a helyzetet, a zenekar azonban hallani sem akart semmiféle átmeneti megoldásról: „Mark hívott fel a hírrel, én meg csak annyit kérdeztem: oké, de azért le tudjuk játszani a másnapi koncertet? Ő meg: Reg, lehet, hogy nem is éli túl! Alig akartam elhinni... Tényleg rossz állapotban volt. A kiadó meg a menedzsment csak annyit közölt: keressünk másik basszert, de egyből közöltük velük, hogy ezt gyorsan felejtsék el, ez a zenekar családként működik, megvárjuk George-ot."

Könnyen lehet, hogy akkor sem alakulnak másképp a dolgok, ha a zenekar mozogni kezd egy beugró basszerrel. Noha a zenekar hazai pályán, a philadelphiai The Spectrumban karrierje egyik legdicsőségesebb koncertjét adta a DIO és Yngwie Malmsteen előtt az év nyarának végén, mire ismét csatasorba állhattak, a Columbia már letett a zenekarról. Wu: „Emlékszem, a kezembe nyomtak a cégnél egy friss demót, rajta a Man In The Box című dallal, mondván, ez a jövő. Elsőre rémesnek találtam, ami vicces, mert később az Alice In Chains lett az egyik kedvenc zenekarom... De miután a céghez kerültünk, egyébként nem kizárólag a George-dzsal történtek vetettek vissza bennünket, hanem az A&R-osunk, John Mrvos is lelépett a cégtől, pedig ő szerződtetett le bennünket. Utána a cégvezetésben is változások történtek: a korábbi vezérigazgató távozott, és Donnie Ienner vette át a helyét az Aristától, aki egyből nagytakarításba kezdett."

Ennek a nagytakarításnak pedig a Heavens Edge is áldozatául esett. Az erről szóló döntés szó szerint olyan hirtelen született meg, hogy a zenekar a Find Another Way forgatás alatt álló klipjét sem fejezhette be. Wu: „A Find Another Way klipjénél az volt a koncepció, hogy a hátunk mögött, egy hatalmas kivetítőn mennek majd a felvételek a bandáról. Rögzítettük ezeket a színpadi felvételeket, és pont utána mentek el találkozni a menedzsereink Donnie-val. Annak idején minden fordítva működött, szóval még azt sem hagyatták jóvá a kiadóval, hogy ez a dal legyen a single, ám ennek ellenére már elköltöttünk 75 ezer dollárt a klipre. Berakták Donnie-nak a nótát, aki a felénél kikapcsolta a kazettát, és annyit mondott: életében nem hallott még ekkora rakás szart. A menedzsereink persze mondták neki, hogy félig már leforgattuk a klipet, mire annyit válaszolt: nos, ez akkor plusz egy ok, amiért véget kell vetnünk ennek az egésznek... Igazából az a vicces az egészben, hogy miután kirúgtak bennünket a Columbiától, a Find Another Way valamennyire magától is beindult a Los Angeles-i rádiókban, vagyis messze nem volt azért annyira rossz, mint amilyennek Donnie tartotta."

A zenekar persze már Ienner kérlelhetetlen verdiktje előtt is sejtette, hogy nem számíthatnak sok jóra. Evans: „Tíz lemezre írtunk alá a Columbiával, de olyan konstrukcióban, hogy kettesével készülnek az albumok: vagyis, ha megvan az egyes, meg kell csinálnunk a másodikat is, és utána megválhatnak tőlünk. Ha viszont maradunk és a hármas album is elkészül, akkor a négyeset is el kell készíteni, és így tovább. Ám miután megjelent az első lemez, nem sokkal később máris a másodikat követelték, így egyből tudtuk: ez ennyi volt, le akarják tudni a kötelezettségeiket, és kész. Így aztán inkább letárgyaltuk, hogy engedjük el egymást." Mindez persze hatalmas gyomrost jelentett az ígéretes kezdetek után, hiszen egy ideig úgy tűnt: a Heavens Edge-ből tényleg sztárcsapatot akar faragni a kiadó. Evans: „Tommy Mottola, a Sony csúcsvezetője tényleg nagyon rokonszenvezett a zenekarral, de aztán sajnos úgy döntött, jobb, ha a cégbirodalomból a Columbiával szerződünk, nem pedig az Epickel. Hosszabb távon tényleg Donnie Ienner kavart össze mindent, szóval nem volt jó döntés. A philadelphiai színtér mindenben támogatott bennünket, az olyan helyi rádiókkal az élen, mint például a WMMR. Eleinte a kiadó is odaállt mögénk, de aztán elég gyorsan lelankadt az érdeklődésük, és ennek következtében a világ érdeklődése is gyorsan tovaszállt. Furcsa idők voltak azok, mert kezdetben tényleg úgy éreztük: a világ tetején csücsülünk. Aztán hirtelen mintha váratlanul kirántották volna a szőnyeget a lábunk alól..."

Mindezt úgy, hogy a lemez eladásai egyébként simán felpöröghettek volna a megfelelő MTV-s és rádiós támogatással. Így azonban mindösszesen 130 ezer példány kelt el belőle világszerte, ami a kor viszonyai között ebben a stílusban, nagykiadós banda esetében kifejezetten szerénynek számított. És később utánnyomást sem kapott, vagyis az eredeti kiadás kimondottan ritka. Ma már persze nyilván az eBay meg a Discogs világát éljük, tehát még ha nem is olcsó mulatság, valójában nem nagy kaland beszerezni – huszoniksz évvel ezelőtt azonban baromira az volt. Én is szó szerint évekig hajtottam, és emlékeim szerint ez volt az első CD-m, amiért tízezer forint körüli összeget szurkoltam le annak idején – ami a 2000-es évek elején csillagászatinak számított egy hanghordozóért. Wu: „Donnie egyszerűen nem bírta a zenekart. Az első pillanattól kezdve rosszul alakultak vele a dolgaink: lejött bennünket megnézni a New York-i The Cat Clubban, de az épp egy szörnyű koncert volt, a kevés pocsék bulink egyike, olyan este, amikor egyszerűen semmi sem jön össze... És közben pontosan tudta, kikkel szeretne dolgozni, eleve az Alice In Chainst is ő édesgette a kiadóhoz. Később sokáig úgy tekintettem rá, mintha személyesen ő lenne a sátán, hiszen véget vetett a karrieremnek. De visszatekintve abszolút képben volt, és pontosan látta, mi zajlik épp a zeneiparban. Lám, az Alice In Chains is a mai napig releváns banda... Szóval nagyon is tisztában volt vele, mit csinál. A menedzsmentünk talán intézhetett volna másképp ezt-azt, de azt hiszem, egyszerűen másképp írták meg a sorsunkat."

A zenekar ezután átszerződött a Capitolhoz, ám eközben tovább üldözte őket a balszerencse: az új kiadó eleinte rendesen megtámogatta őket, így megkezdték a majdani második lemez demófelvételeit. Ám épp ekkorra esett az EMI és a cég fúziója, és az új vezetés az összes szerződést felülvizsgálta. Evans: „Adnunk kellett nekik egy showcase-koncertet, csak éppen egy stúdióban, közönség nélkül. Nem sikerült jól a dolog, így megkaptuk az addigi felvételek mesterszalagjait, de felbontották a szerződést. Utána még felvettünk pár nótát, de ezek a demók már nem szóltak olyan jól. Aztán Reggie-vel azt mondtuk, hogy oké, itt van ez a grunge-dolog, nézzük meg, tudunk-e alkalmazkodni hozzá, de pár újabb felvétel után azt mondtam: oké, srácok, nekem ez nem megy... Otthon két gyerek vár, képtelen vagyok erre, ez egyszerűen nem én vagyok. Nézzünk szembe a tényekkel: amiben jók vagyunk és amit szeretünk csinálni, annak vége." Nem csoda, hogy így a banda egysége is megbomlott. Steven Parry távozott, helyére Jimmy Marchiano, majd Toshi Iseda került. Mindez persze nem egyik napról a másik napra történt. Rath: „Visszatekintve két dolog következtében csúsztak szét a dolgaink. Egyrészt a kiadó új vezetője beleunt a dallamos rockba, és más irányba akarta vinni a céget. A metálbandák ugyan továbbra is megtöltötték a klubokat, de a zeneiparnak addigra meggyőződésévé vált, hogy már senki sem akar ilyen zenét hallgatni, így egyszerűen lehúzták a redőnyt. Másrészt viszont nem fér hozzá kétség, hogy valóban változni kezdett akkoriban a közízlés, és tényleg nem övezte már olyan pezsgés ezt a muzsikát, mint korábban. Az ilyesmi természetes, zenei stílusok jönnek és mennek... Akik képesek adaptálódni a változásokhoz, persze átvészelhetik a váltásokat. Mi viszont egyáltalán nem voltunk rugalmasak akkoriban."

A lecsúszás lehangoló realitásokkal szembesítette a zenekart a '90-es évek elejének Nirvana- és Pearl Jam-lázában égő Amerikájában. Evans: „A felfelé vezető út roppant izgalmas volt, az pedig hasonlóan kellemetlen, amikor elindultunk lefelé. Korábban simán telepakoltuk az ezerötszáz-kétezerötszáz férőhelyes termeket, aztán azon vettük észre magunkat, hogy már csak úgy ötszázan járnak a bulikra. A következő körben meg legfeljebb kétszázötvenen jöttek el... Igazság szerint sokkal keményebb a lejtőn haladni, mint az emelkedőn. De nyilván mindenből tanul az ember... Miután elváltak az útjaink a Columbiától, igazából már hegymenet volt minden, hiszen a zenei klíma is teljesen megváltozott. Beütött a grunge, és onnantól elérhetetlenné vált a csúcs... Végül emiatt engedtük el a zenekart. Én léptem ki először, mert egyszerűen tudtam, hogy a népszerűvé vált stílusokban nem lelném élvezetemet. Nem tudtam volna olyan dalokat írni, nem lett volna őszinte a dolog, a közönség meg úgyis átlát az ilyesmin..."

Miután mindannyian érezték, hogy ez már nem az igazi ebben a formában, Evans végül vette a kalapját. Wu és Rath egy ideig még próbálkozott American Pie néven, Shaun Carmennel a mikrofonnál, de gyakorlatilag nulla sikerrel. A Heavens Edge tehát szétment... A szóban forgó, eredetileg a második albumra szánt felvételek ugyanakkor a dallamos rock underground rehabilitációja és kisebb felívelése idején, 1998-ban megjelentek a korábbi világ- és Európa-bajnok német focista, Thomas Hässler kiadója, az MTM gondozásában. A Some Other Place Some Other Time című gyűjtemény természetesen épp olyan, mint amilyen egy efféle anyag lehet: hangzásában és szerkezetileg sem egységes, gyakorlatilag tényleg csak az összekalapozott demók egyvelege, pár újonnan írt tétellel kiegészítve. Viszont a Rock Steady, a Jump On It, a Back Seat Driver vagy a The Rhythm még így is hatalmasat ütnek, ezek a dalok simán méltók a debüt szintjéhez. A végre közkinccsé tett Just Another Fire-nak pedig még ezen a kezdetleges változatán is hallani, hogy simán hozhatott volna minimum egy amerikai aranylemezt a bandának, ha felteszik a bemutatkozásra, és neajdisten Ienner is engedi kihozni belőle, amit lehet.

Kérdés persze, van-e értelme ennyi idő távlatából ilyesmiken töprengeni. Reggie Wu szerint nincs: „Persze mindenki elmereng néha rajta, hogy mi történhetett volna másképp, de valójában fordítva érdemes feltenni ezeket a kérdéseket. Ha ugyanis sztárokká válunk, most bizonyosan egyikünknek sem lenne meg a jelenlegi családja, a gyerekei, sem Marknak, sem nekem. Amennyiben eljutunk az akkoriban olyannyira áhított sztárságig, nem lenne meg mindaz, ami most megvan, márpedig mindkettőnknek a családja a legfontosabb az életében. Szóval én inkább így szeretek gondolni erre az egészre. A világon minden okkal történik." Így eshetett meg, hogy a zenekar mindenféle különösebb elvárások nélkül, pusztán baráti alapon ismét összeállt 2013-ban, és szórványosan, csakis a maguk örömére koncertezni kezdtek Amerikában. Habár Guidottit 2019-ben elvitte a tüdőrák, Jaron Gulinóval tovább folytatták. A 2023-as visszatérő album, a Get It Right nyilván nem kelhetett versenyre a bemutatkozó anyaggal, de egy kiegyensúlyozott, magával békében élő csapatot mutatott.

A Heavens Edge tehát él és virul, egyáltalán nem bánkódnak miatta, hogy nem jött össze az áhított sztárság, csak zenélnek, ha éppen úgy hozza a sors, és kész. Mivel itt annyira underground sztoriról beszélünk, hogy még egy európai turné sem tűnik realitásnak, kénytelenek vagyunk beérni ennyivel – meg persze a debütáló albummal, ami tényleg az éra egyik igazi gyöngyszeme ebben a stílusban. Ha eddig kimaradt, ideje pótolni!