Még tavasszal látott napvilágot a Metal Department gondozásában Gus G. új szólóalbuma. A Steel Burner öt év óta az első önálló lemez a Firewind gitárosától, akit a legtöbben ugyanakkor a mai napig Ozzy Osbourne mellől ismernek. Az idei Tábor Fesztiválon is fellépő Gus ezúttal vegyesen rukkolt elő instrumentális és énekes dalokkal, utóbbiakban olyan vendégek vonulnak fel, mint Ronnie Romero, Doro Pesch, Dino Jelusick vagy Matthew Barlow. Az igen bőbeszédű gitárossal a szólóalbum mellett az ismét énekescserén átesett Firewind aktuális dolgairól is eszmét cseréltünk.
Bocs, nem kapcsolom be a kamerát, mert épp etetem a kicsit, de kezdhetjük!
Oké, hogyne! Akartalak kérdezni a kicsiről egyébként is, úgyhogy, ha már így szóba hoztad, kezdjük is vele szerintem! Először is gratulálok, és érdekelne, hogyan változtatta meg az apaság a hozzáállásodat a turnézáshoz, a zenészélethez.
Nos, természetesen nehezebb szívvel indulok turnéra, egyáltalán, nehezebben megyek el otthonról, mint korábban. Persze korábban is nehéz volt hosszú időre elmenni otthonról, de most még keményebb, hiszen amikor hosszú hetekre eltűnök, közben rengeteget nő. Az első nyolc hónapjában szerencsére nagyjából otthon tudtam lenni velük, nem koncerteztem olyan sokat. Tavaly lenyomtam egy hónapot, de az idei év nem volt annyira necces, az első fele igazából elég kényelmes tempóban csordogál a nyári fesztiválszezonig. De igazából még ezekkel a bulikkal sincs nagy gond, hiszen többnyire hétvégére esnek. Szeptembertől viszont beindul majd keményebben is a verkli, és az már nehéz lesz. Ami a zenészlétet illeti... valójában annyira nem tudja megváltoztatni, hiszen ebből élek, ez a foglalkozásom, és az nem változik. Ezt csinálom, mindig is ezt fogom csinálni, és ebből tartom el a családomat. Ráadásul szerencsére nagyon élvezem is. Úgyhogy valahogy majd rá kell jönnöm, hogyan tudom fenntartani az egyensúlyt az apaság meg a turnézás között. Biztos, hogy nem lesz egyszerű.
A dalaidban szerinted tükröződik majd ez az egész?
Két lemezt már összeraktam, mióta megszületett a fiam. Az egyik ugye a Steel Burner, a másik meg a Firewind új albuma, ami konceptlemez lesz. Utóbbiról nem nagyon beszélhetek még, de remélem, a fiamnak is bejön majd az alapötlet, ahogy növekszik, és szép történetként tekint majd rá.
Akkor beszéljünk a Steel Burnerről! Hogy feltegyem a világ legközhelyesebb kérdését, miben más ez a lemez, mint az előzőek?
Leginkább abban, hogy zenészként és alkotóként egyaránt fejlődöm. A legnagyobb konkrét eltérés viszont, hogy ez egy 50-50 százalékos anyag: a dalok fele vokális, a másik fele instrumentális, az előző meg ugye teljes egészében instrumentális volt. Most mindkettőhöz kedvem támadt, de ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben ne készíthetnék kizárólag hangszeres vagy kizárólag énekes dalokkal teli lemezeket. Ezúttal óriási zenészekkel nyílt lehetőségem együtt játszani, és szerettem volna kiaknázni ezt, de közben sok jó gitárzenei ötletem is támadt. Szeretném azt hinni, hogy az instrumentális nótáknál is sikerült egy szinttel feljebb lépnem, és nemcsak gitárosként, hanem dalszerzőként is.
Tiszta gitáralbumokat tekintve melyikeket kedveled inkább: a shredder-típusú, villantós anyagokat, vagy a dalcentrikusabbakat?
Mindenképpen az utóbbiakat. Óriási rajongója vagyok például Joe Satrianinak, és ha valaki, hát ő aztán tényleg nagyszerű dalokat ír!
Hogyan választottad ki a vendégénekeseket?
Mindenkit máshogy. Ronnie Romeróval ugye közösen dolgozunk, koncertezünk egy ideje. Ez egy érdekes projekt, mert nem alapítottunk közös bandát hozzá. Az egész néhány akusztikus fellépéssel indult, amikből aztán idővel komplett, zenekari koncertek lettek. Adta magát, hogy felvessem, írjunk valamit közösen, és aztán élőben is előadhatjuk, ebből lett a My Premonition. A mostani turnénk előtt meg azt mondtam neki: készül a lemezem, szóval toljunk össze egy második darabot is, és akkor az is bekerülhet a műsorba, így született a Frenemy. Dino Jelusick szintén sok-sok éve jó haver, régóta beszéltük már, hogy dolgozhatnánk együtt, csak valamelyikünk sosem ért rá. Aztán tavaly nyáron valahogy összejött, és megszületett a No One Has To Know. Dorót a fizikai kiadást gondozó Metal Department kiadó ajánlotta. Megkérdezték, mit gondolok róla, én meg mondtam, hogy nagyon szeretem Dorót, sőt, vele is szóba jött már a közös munka, igaz, már elég rég... Felvettük a kapcsolatot a menedzsmentjével, elküldtem nekik a Nothing Can Break Me alapjait, Dorónak meg annyira bejött, hogy egyből megüzente: nagyon szívesen megírja a szöveget, az énekdallamokat. Néhány héttel később abban a formában küldte vissza a nótát, ahogy a lemezen hallhatod. Totális profi!
Mi a helyzet Matt Barlow-val? Ő is régi ismerős?
Mattet nem ismerem olyan régóta, mint a többieket, talán úgy négy-öt éve találkozhattunk először, aztán nemrég Görögországban játszott a zenekarával. Akkor vetettem fel neki a közös munka ötletét. Volt egy dalom, amit a Firewindnek szántam, de valamiért nem használtuk fel, nem működött igazán, nem emlékszem már pontosan... Tudod, hogy megy ez: írogatsz mindenfélét, és nem tudod, mi sül ki a dologból, hová passzolnak majd az adott ötletek. Elküldtem Mattnek, mondtam, hogy a Firewinddel végül nem fejezzük be, de tegyen vele egy próbát, ha lát benne fantáziát... és egyből tökéletesen dörrent meg, azzal a bizonyos régi Iced Earth-érzéssel.
A hangszeres alapokból mindent te játszottál fel, igaz?
Én játszottam fel minden gitárt, basszusgitárt, billentyűt, és a dobokat is én programoztam. Ugyanakkor a koncertjeimen basszusgitározó Andrea Arcangeli is játszik két dalban. Dennis Warddal, a produceremmel meg elég régre nyúlik vissza a közös múltunk, szóval nincs szükség hosszas megbeszélésekre. Megmutatom neki a zenét, neki meg rögtön jönnek a nagyszerű produkciós ötletei, javaslatai, amik passzolnak a dalokhoz. Szavak nélkül is remekül megértjük egymást, mert tisztában van a zenei vízióm lényegével.
Korábban említetted a Firewindet, ahol megint egy régi-új énekessel dolgozol Henning Basse személyében. Gyorsan megszámoltam most a beszélgetés előtt, és a turnéénekeseket is beleszámítva is majdnem tíz frontemberrel dolgoztál az évek során. Miért ennyire nehéz stabilan megtalálni a megfelelő embert a zenekarba?
Ezt a kérdést én is gyakran felteszem magamnak! (nevet) Komolyra fordítva a szót: a Firewind sokat turnézik, és egy idő után sokan egyszerűen kimerülnek vagy kiégnek ebben az életmódban. Én ebben látom a fő okot. De természetesen minden váltásnak, minden énekesnek megvolt a maga sztorija, a maga eltérő oka a távozásra. Stephen Fredrick, az első énekesünk például egyáltalán nem akart turnézni, így amikor úgy döntöttünk, hogy stúdióbandából koncertező csapattá válunk, azonnal vette a kalapját. Chity Somapala tök jó hang volt, de emberileg nem annyira passzoltunk össze. Meglehetősen gyorsan döntöttünk, lehet, hogy alaposabban is átgondolhattam volna. De aztán jött Apollo Papathanasio, és ha fogalmazhatok így, elhozta a zenekar aranykorát, sok rajongó számára legalábbis egészen biztosan. De aztán egy idő után besokallt a zeneipartól, és nemcsak a Firewindet hagyta ott, hanem a zenélésből is teljesen kiszállt.
Ezt ebben a formában nem is tudtam...
Pedig ez történt, nem véletlen nem hallani róla most már vagy tíz éve! (nevet) Tanárként dolgozik, szóval ma már tök más pályán mozog. Henning Bassével meg egy ideig jól működtünk együtt, aztán bizonyos személyes okokból nem tudta tovább vállalni a dolgokat. Most azonban megint itt van.
És mi lett Herbie-vel?
Hasonló a szituáció vele is: elmúlt 50 éves, a járványidőszakban gyereke is született, és szerintem egyszerűen nem akart már ennyit turnézni. Úgyhogy inkább az Avantasiát választotta. Az Avantasia csak olyan, hmm, nem is tudom, évi tíz-húsz koncertet ad, viszont az egy nagyobb szabású sztori, szóval ezekért igencsak szépen megfizetik. A fennmaradó időt meg otthon tölti a családjával. Persze, amikor beszállt, még nem erről volt szó, minden nagyon szépnek ígérkezett, de őt valószínűleg így változtatta meg, hogy gyereke született. Ez van... Az ember változik, ahogy telnek az évek.
Bob Katsionis távozása hogyan változtatta meg a banda belső dinamikáját, amikor lelépett? Nekem mindig fontos fogaskeréknek tűnt mellettetek Petrosszal...
Mert az is volt, sok-sok ötletettel gazdagította a zenét, és nagyszerű muzsikus. Viszont ebben az esetben nekem kellett döntést hoznom arról, hogyan szeretném folytatni, én pedig úgy döntöttem, hogy négyfős zenekarként viszem tovább a csapatot. Szerintem a többiek is egyetértettek ezzel. A dinamika persze megváltozott, már csak amiatt is, hogy a billentyűk most rögzített sávokról szólnak, de őszintén szólva, jobban szeretjük így. Ez persze egy új Firewind így, viszont kiválóan bevált. Ráadásul Bob sem nagyon akart már turnézni, tizenöt év alatt egyszerűen belefáradt. Tényleg annyi a titok minden tagcsere mögött, hogy az emberek öregszenek, változnak, más dolgok válnak fontossá számukra. És akkor még nem ejtettünk szót az anyagi vonatkozásokról... Nem tudom, mennyire játszott szerepet a változásokban a pénz, mert igazából soha senki nem hivatkozott erre, ugyanakkor látni kell: soha senki nem is gazdagodott meg a Firewindből. Plusz, nekem főállás a zenekar, a többieknek meg részmunkaidős meló. Én ugyanakkor egyszerre több minőségben is tolom a szekeret: én vagyok a menedzser, valamennyire az üzleti-könyvelési részt is viszem, szóval tényleg roppant sokat gürizem a sztoriban. Mindig is én voltam a hajó kapitánya.
Van amúgy kedvenc Firewind-lemezed?
Nem is tudom... Neked van?
Én sem tudom, épp ezért kérdezem. Én a Chity-féle Forged By Fire lemeznél érkeztem, de nagyon bejött például a Herbie-vel készített első album is.
Szerintem soha nem készítettünk gyenge lemezt a Firewinddel... Igazából mindet jónak tartom, bár persze akadnak közöttük erősebbek is. Az Immortals például mindenképpen ilyen, és ha majd megjelenik az új album, hallod, hogy sok közös pontjuk van egymással. De a The Premonitionre meg az Allegiance-re is kiemelkedőként tekintek vissza, sőt, a legutóbbi album, a Stand United is jól sikerült, csak sajnos a kiadónk épp lehúzta a rolót, amikor megjelent, úgyhogy nem kapta meg a megfelelő promóciót. De ettől még baromi erős lemez. A legutóbbi szólóalbumomra, a Quantum Leapre is nagyon büszke vagyok, mert szerintem akkor találtam meg igazán a magam útját az instrumentális gitárzene vonalán. Nyilván előtte is megvolt a saját stílusom, de ha mondhatom így, azon a lemezen beszélt helyettem először igazán a gitár. Szerintem sokan várták már ezt tőlem előtte... Szóval mindenképp új fejezet és fontos állomás, fordulópont volt a Quantum Leap.
Ronnie Romeróval nem fordult meg a fejedben, hogy összehozz egy zenekart? Láthatóan egy húron pendültök, nem lenne egyszerűbb valamilyen határozottabb keretet adni az együttműködésnek?
Már nem akarok új zenekarokat alapítani. 45 éves vagyok. Ha most beindítok egy új bandát, kábé 60 éves leszek, mire sikerül felépíteni. Ezzel szemben ebben a leosztásban nekem is jól cseng a nevem, neki is jól cseng a neve, szóval turnézunk, jól elvagyunk, és minden sokkal könnyebb ebben a formában, mert nincs semmi drámázás. Én legalábbis így tekintek erre az egészre. Komolyan mondom neked, hogy soha többé nem csinálnék új zenekart, különösen a zeneipar jelenlegi állapotában. Így is huszonöt évembe telt, mire idáig jutottam... Szóval kizárt. Tudod, mindig ott van a zenélés mellé az üzleti rész is: most akkor bedobunk egy újabb kibaszott logót, megpróbáljuk meggyőzni a meglévő rajongókat, hogy adjanak egy esélyt ennek a zenekarnak is, miközben tényleg mindenki totál figyelemzavaros... Biztos jó ötlet ismét bedobni ebbe a közegbe egy új nevet, egy új logót, egy új csapatot, amit aztán tíz-tizenöt évbe telik felépíteni? Szerintem nem...
Szerepel még a bakancslistádon olyan zenész, akivel szívesen dolgoznál együtt akár egy szólóalbumon, akár bármilyen formában?
Csak egyet nem tudok mondani... (eltöpreng) Hmm, most, hogy így belegondoltam, Glenn Hughesszal nagyon szívesen dolgoznék egyszer egy közös dalon.
A görög színtér milyen manapság?
Nem annyira tartom a kapcsolatot a hazai színtérrel, igazából a saját kis buborékomban élek, a magam ügyeivel foglalkozom. Persze ettől még biztos akadnak jó fiatal bandák, csak nem ismerem őket! De összességében eléggé underground manapság Görögországban a metál, attól függetlenül, hogy a görög rajongók világviszonylatban is híresen a legjobb koncertközönségek közé tartoznak. Ez amúgy tényleg így van, nagyon szenvedélyesek, imádják a metált, de az emberek többsége nálunk sem foglalkozik ezzel a fajta zenével.
Tudom, hogy mindenki Ozzyról kérdez, és nagyjából mindent elmondtál már a témában, így csupán annyira lennék kíváncsi, hogyan értesültél tavaly a halálhíréről.
Épp az unokatesómmal beszéltem telefonon, akinél épp mentek közben a hírek, és hirtelen, beszélgetés közben megszólalt, hogy meghalt Ozzy. Én meg: mi van? Letettük, bekapcsoltam a BBC Newst, és már mindenütt erről volt szó. Sokkolt a dolog. Csakis csodálatos emlékeket őrzök az Ozzyval közös évekből.
Tartod valakivel a kapcsolatot a családból vagy a zenekarból?
A családból már nem, de a csapatból többé-kevésbé igen, különösen Adam Wakemannel, vele nagyon jól összebarátkoztunk.
Utolsó kérdés, régen mindenkinek feltettük: mi az élet értelme?
Hogy élvezd. Légy boldog, csináld azt, ami boldoggá tesz, és ne árts közben másoknak, mert annak alapján, amit tudok, nincs második élet, csak ez az egy. Úgyhogy ne vesztegesd el az értékes pillanatokat, amik megadattak itt.
Gus G. és Ronnie Romero augusztus 26-án Alsóörsön, a Tábor Fesztiválon koncertezik. Részletek itt.
