Ugyan ki gondolta volna, hogy épp a Deep Purple-nél kerül sor váltásra így, tényleg a rájátszás utolsó szakaszában? És ugyan ki gondolta volna, hogy még ebben a korban is létezhet érdemi vérfrissítés, méghozzá egy ennyire patinás és markáns hangzásvilággal rendelkező bandánál? Azt meg már hozzá sem teszem, hogy a dolognak Steve Morse nyilatkozatai alapján – a személyes tragédián túl – alighanem egyéb előzményei is lehettek... Mindenesetre így, két album fényében azt kell mondanom: a francnak sem hiányzott épp a Purple-ben egy újabb tagcsere, de ha már így alakult, igazából jól jöttek ki belőle Simon McBride leigazolásával.
Annak idején többen felháborodtak az amúgy – szerintem – tök pozitív kicsengésű Whoosh! kritikámon. Még a stábból is akadt, aki szóvá tette, hogy lehettem volna megengedőbb. Én azonban így, hat év távlatából is vállalom az akkori cikk minden szavát. Mi több, igazolva is látom az ott írtakat, ugyanis már a McBride-dal készült első album, a =1 is pozitív elmozdulást mutatott a kissé eseménytelen, egymásba csúszó előzményekhez képest. A SPLAT!-re (vajon direkt cél, hogy minél idiótább lemezcímmel rukkoljanak elő?) pedig fokozottan igaz mindez. Nem is akarok nagyon mellébeszélni: szerintem zeneileg a Purple általam utolsó igazán sokat hallgatott aktuális lemeze, a Bananas, de lehet, hogy egyenesen a poszt-Blackmore éra egyetemes csúcsalkotása, a Purpendicular óta nem készült ennyire izgalmas, könnyed, ám egyszersmind kreatív mű az öregfiúk műhelyében. És mindehhez tényleg egyértelműen McBride jelenti a kulcsot, aki szó szerint beragyogja az egész lemezt, ráadásul elég rendesen felpörgette Don Airey-t is.
Tulajdonképpen tényleg az a legélvezetesebb meg a legbriliánsabb ebben az albumban, ahogy Simon teljesen váratlanul újabb korszakba lökte a Deep Purple-t. Ez az újabb korszak markánsan eltér az összes eddigitől, mégis százszázalékosan Deep Purple-ízű. Körülbelül egy ütemnyire van szükség akármelyik dalból, hogy felismerd, kiket hallasz, mégsem merülhet fel, hogy egybemosd a zenét bármelyik korábbi érával. Simon sokkal játékosabb, könnyedebb, ha fogalmazhatok ilyen hülyén, színesebb-tarkább-eklektikusabb gitáros, mint a szúrósabb hangzású, villantósabb Morse, és természetesen lényegesen modernebb felfogású, mint Blackmore. Valahogy azonban sikerült megoldania, hogy egyesítse mindkettejük játékának legjobb vonásait, és mindezt a saját stílusában tálalja. Hallgasd meg például az egyik legfogósabb dalt, a The Only Horse In Townt, ahol a szólóbetétben egyszerre hozza mindkettejük ízeit, mégis valami tök újat, tök sajátosat kanyarít ki belőlük! Tényleg hatalmas élvezet hallgatni, ahogy gitározik, szó szerint minden dalba jutott valami nyalánkság tőle.
A banda súlyosabbnak, old schoolabbnak harangozta be ezt a lemezt az előzőeknél. Én nem feltétlenül értek egyet ezzel, de ennek nincs nagy jelentősége. Hat évtizedes csapatról beszélünk, nyilván mindenkinek tök más ugrik majd be arról, amit hall... Annyi viszont bizonyos, hogy a Purple legendás virtuóz jammelési képessége az utóbbi lemezeken nem tündökölt ennyire pazar fényében, mint itt. Amit például a Sacred Landben, netán a Guilt Trippin'-ben lenyomnak – különösen Morse és a hozzá hasonlóan sziporkázó, méltó partnereként hatalmas kedvvel klimpírozó Airey –, attól ma is megüvegesedik a hallgató szeme. És egyébként határozottan több a karakteres nóta is a lemezen, mint az utolsó eresztésekben. Az említettek mellett már második-harmadik körben is jó haverként köszöntöd az Arrogant Boyt, a Diablót, a The Ridert, netán a Scriblin' Gib'risht. Nem mellesleg pedig tök napfényes is az egész cucc kisugárzása.
Mondjam? Mondom, aztán maximum megint megharagszol. Igazság szerint egyetlen hátránnyal azért járt ez az egyértelmű szintugrás a Morse-éra kései darabjaihoz képest: a SPLAT!-en annyira jó a zene, hogy óhatatlanul feltűnőbbé válik az alapok tetejében az egyetlen gyengébb láncszem. Imádom Ian Gillant, és nagyon tisztelem is, amiért elsőként hagyták el annak idején a koncertrepertoárból azokat az elhagyhatatlannak gondolt klasszikusokat, amiket már nem bírt elénekelni. A Whoosh! dalaival kábé szintben voltak a mai képességei, dallamai, itt viszont már inkább lelógnak néha az alapokról. Bár karaktere sértetlen, Ian hangterjedelme mostanra tényleg nagyon összezsugorodott, és még ezen belül is igencsak kényelmesen, urambocsá′ megúszósan nyomja. Persze annak is van igazsága, aki erre azt kérdezi, hogy ugyan, mit akarok én egy hamarosan 81 éves embertől, aki mellesleg minden idők egyik leghatalmasabb rockénekese is, örüljek, hogy még a színpadon áll és énekel. Igen, jogos. És mégis, tudom, hogy az is jogos, amit én írok.
Épp emiatt a pontszámmal kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Bár a megjelenés óta folyamatosan, nagy kedvvel pörgetem a lemezt, és tökre tetszik is, egyelőre nem érzem úgy, hogy a fullos kilences felé kanyarodna a kezem. Viszont egy sima, semmitmondó nyolcas meg egyértelműen kevés lenne nekik. Szóval marad a köztes megoldás. De talán másodlagos is, mennyi a mennyi – az a legfontosabb, hogy zeneileg több évtizedes szinten is kiemelkedő szintet képvisel ez az új anyag a Purple-nél.
A Deep Purple október 2-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik. Részletek itt.
